Mára nyilván én vagyok a legkorosabb személy, aki 1971 óta szinte minden Szenteleky-rendezvényen részt vett. Az első öt évben a Magyar Szó művelődési rovatának újságírójaként Fehér Ferenc mellett tudósítottam az eseményekről, majd a Híd szerkesztőjeként immáron hivatalból is meghívott voltam, később kiadóvezetőként, díjazott íróként, s az utóbbi évtizedben mint a Szenteleky-napok szervezőbizottságának a tagja.
Ha jól számolom, akkor ennek az indulástól máig majdnem 55 éve. Nem kevés, s ne csodálkozzanak azon, ha azt mondom: mindig is úgy éreztem és érzem, hogy a Szenteleky- napokhoz van valami közöm. Miért? Most engedjék meg, hogy nagyon személyes legyek, és ne írónknak a vajdasági magyar irodalomban betöltött szerepéről beszéljek, hiszen arról Herceg Jánostól, Bori Imrétől és Szeli Istvántól kezdve Bányai Jánosig, Utasi Csabáig és Toldi Éváig többtucatnyian értekeztünk. De kevésbé érintettük az életrajznak, pontosabban Szenteleky életének utolsó éveit, majd pedig utóélélete mozzanatait.
Említettem, személyes leszek. Szentelekyre Szirmai Károly hívta föl a figyelmem még gimnazista koromban, egészen pontosan 1966-ban, amikor megjelent első novellám a Híd folyóiratban. Ekkortól rendszeresen el is jártam hozzá verbászi kendergyári lakására, vittem kéziratait az újvidéki szerkesztőknek, ő pedig könyvekkel látott el, amelyeket, mint mondta, kötelezően el kell olvasnom. Nem egy számára dedikált könyv volt, mint például Kosztolányi Esti Kornélja és az Aranysárkány, Márai Sándor Mágia című novelláskötete, Németh Lászlótól A minőség forradalma 1940-es kiadása., a vajdaságiak közül pedig mindenekelőtt Szentelekyt és Herceg Jánost ajánlotta figyelmembe, valamint Havas Károlynak a Stíriában, Ajk faluban mi történt? publicisztikai kötetét.
Amikor ezt másodéves egyetemistaként elmeséltem Bori Imrének a Magyar Tanszékén, s azt is, hogy Szirmai Károly bejáratos édesapám virágüzletébe, s hogy a verbászi Művelődési Otthon megbízásából sikerült rábeszélnem Szirmai Károlyt, írja meg életrajzát, amelyet közelgő nyolcvanadik születésnapjára, verseinek kíséretében meg is jelentetünk, Bori tanár úr karon fogott, beinvitált szemináriumunk melletti tanári szobájába és két dologra kért: kérdezzem meg Szirmai Károlytól, hajlandó-e az ő rendelkezésére bocsátani a két háború közötti, Németh Lászlóval folytatott levelezését, és tudjam meg, mit tud Szenteleky sziváci hagyatékáról. Szirmaitól már hallottam, hogy Szenteleky halála előtt feleségül vette Póth Erzsébet tanítónőt, aki később Weimann Péter verbászi evangélikus esperes felesége lett, s hogy Székely Piroska ugyancsak verbászi tanítónővel együtt siratták a közkedvelt orvos-írót. De, hogy ezeket a kapcsolatokat mindvégig némi homály, ne mondjam, misztikum fedte.
Hogy miért nem személyesen ő kérte föl Szirmait? Tudni kell, hogy Szirmai Károly nagyon zárkózott természetű ember volt, és sokan nehezen tudták megközelíteni. Viszont amikor közöltem Bori tanár úr kívánságát, elgondolkozott, és megígérte, beszerzi az özvegy németországi címét. Hamarosan levelet írt neki, bár hozzátette, ebben az ügyben Keck Zsigmond is kért már tőle tanácsot, de a kutatás nem sok eredménnyel járt.
Nos, a levélváltás Szirmai és Weimann-né, között 1969-ben lezajlott. S most engedtessék meg, hogy röviden és kivonatosan idézzek a viszontválaszból. (Ezt a levelet Bori Imre Szentelekyről szóló monográfiájában teljes egészében közölte, köszönetet is mondva közbenjárásomért.)
Tehát Weimann-né azt válaszolta Szirmainak, hogy mielőtt 44-ben menekülni kényszerültek, „…igyekeztünk értékesebb dolgainkat biztonságba helyezni. Így Kornél maszkját és minden írásának egy-egy kötetét az egyházunk anyakönyveivel, az úrvacsora kelyheit a keresztelőedényekkel együtt, egy cementhordóban a templomunkban elástuk. Egy presbiterünk – Frick bácsi, talán ismerte, mert sokáig a csatornánál volt alkalmazva –, ő, férjem és én tudtunk csak róla. Miután elmentünk és Verbászt elfoglalták, valószínűleg keresték az egyház úrvacsora- és keresztelőedényeit és a könyveket. Frick bácsi egy otthonmaradtnak elmondta a titkát, s aztán együtt átadták az elásott dolgokat az akkori hatóságnak…” A levélből kiderül, hogy az elásott dolgok között voltak Kornél újságcikkei, „amelyek nem lettek felvéve a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség kiadásában megjelent sorozatban, hozzám írt levelei és a működése alatt megjelent irodalmi folyóiratok. Majd a levélből at is megtudjuk, hogy Erzsébet szülei a paplakon maradtak: „Édesapámat november 9-én elvitték, s valószínűleg még aznap elvesztette életét, néhány nappal később nagybátyámmal is ugyanez történt. Közben orosz katonákat szállásoltak a paplakba, jó anyám nem maradhatott ott, s elment unokahúgomhoz a Kávé utcába. Mivel tudta, hogy milyen drágák voltak nekem Kornéltól maradt emlékeim, biztosra veszem, hogy ami maradt, azt is magával vitte. Rövid időre az orosz katonák házkutatást tartottak nála. Keresték a pap értékes talárjait, s mivel nem találták a remélt egyházi kincseket, az ott levő dolgokat részben megsemmisítették, részben elszórták. A jövő év májusában édes jó anyán Járekba került, onnan Kruševljére, ahol 1946. április 20-án meghalt.”
De hogy ez a házasság milyen rejtélyes körülmények között születhetett, arról a Bisztray Gyula és Csuka Zoltán szerkesztette Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933 kötet ad némi választ. Előbb Csukához 1933. április 17-én kelt levelében utal a nemrég kötött házasságra, majd pedig egy-két nappal később a Szirmai Károlyhoz, Radó Imréhez és dr. Draskóczy Edének címzettében olvashatunk bővebben. Szirmainak többek között ezt írja: „Drága barátom, valóban nem szeretném magánéletemet másoknak feltárni, azt hiszem, ez senkit sem érdekelhet őszintén. Mindenkinek van baja, panasza, titkos belső élete, és senki sem tud kilépni énjéből. Úgy gondoltam, házasságom ügye egyedül rám tartozik, ezért a legnagyobb titokban tartottam, senkivel sem közöltem, még húgommal se, és nagyon örültem volna, ha ezt senki se tudja meg. A gratuláció számomra maró irónia. A »fiatal férj« dögrováson… Mégis valamit meg kell vallanom Neked. Itt nem az én önzésemről van szó, hanem egy nemes lélek önzetlenségéről. Én elkínlódtam volna magam is a hátralévő úton, de egy nő társamul szegődött. Tudta, hogy semmit, de semmit sem kaphat tőlem: se vagyont, se szerelmet, se más anyagi előnyöket, csak bajt, betegséget, gondot és a fertőzés veszélyét – mégis vállalta ezt a kínos, kellemetlen, veszéllyel és áldozattal járó szerepet: a feleségem lett. Ez a tiszta önzetlenség csak csodálatot és tiszteletet érdemel a mai kapzsi, kegyetlenül racionális világban.”
Mint tudjuk, Szenteleky négy hónappal később a pesti szanatóriumi kezelés után Szivácon meghalt. (Egyébként a későbbi feleség, majd özvegy neve csak egyszer fordul elő a Szenteleky-levelezésben. Egy 1933. január 17-én kelt ugyancsak Szirmaihoz írt levélben arra kéri a Verbászon élő barátját, hogy fizessen elő 30-30 dinárt a Tanúért – „Póth Erzsébet Stari Sivac és Mladen Leskovac, Sombor” címére. A temetésen készült felvételen is a koporsó mellett a feleség csak „özvegy” néven van föltüntetve.)
Amikor az imént azt mondtam, hogy mindig úgy érzem, a Szenteleky-napokhoz van valami közöm, akkor abba beletartozik, hogy bármerre kerültem-fordultam a folyóirat- és könyvkiadásban, sokszor szükségem volt Szentelekyre. Ő volt például Pechán József festő legjobb értője, s amikor Bela Duranci művészettörténésszel a nyolcvanas évek elején a Pechánok képzőművészeti monográfiáját írtuk, nem kerülhettük meg Szentelekynek a Színek és szenvedések esszékötetét, amely ma is alapszöveg Pechán szecessziós festészetének jobb megértéséhez, nem is szólva arról, hogy ez az 1924-ben megjelent kötet anyagi vonzatából került ide Medgyessy Ferenc, hogy megalkossa Pechán József máig is látható síremlékét. Aztán kiadóvezetőként a Forumban 1988-tól 2000-ig öt kötetben jelentettük meg Szenteleky összegyűjtött műveit, regényeit, novelláit, lírai prózáját, verseit, drámai szövegeit…
Közben 1994-ben felelős szerkesztője voltam Bori Imre Szentelekyről szóló monográfiájának, amelynek részleteit irodalomtörténészünk föl is használta, mind a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mind a Magyar Tudományos Akadémia felvételekor megtartott székfoglalóján. Ugyanakkor Papp Imre, az Újvidéki Rádió sziváci születésű szerkesztője rám bízta Szenteleky Kornélnak a zombori szabadkőműves-páholyba való fölvételekor mondott német nyelvű, A jövő embere című előadását, lévén az általam sokszor emlegetett Pechán József volt az, aki a páholyba beajánlotta. Végül ez az addig ismeretlen szöveg eredetiben (Der Zukunftsmensch címmel) és magyar fordításban is bekerült Szenteleky életműsorozatába, s Dujmovics György fordításában az Új életformák felé című kötetben mint 1930-ban írt szöveg jelent meg. Talán arról is szót ejthetnék, hogy a tulajdonomba került Színek és szenvedések kötet és a Baranyi Károly által készített Szenteleky-díj gipszplakettjét is én ajándékoztam a Szenteleky-szoba számára, amely örvendetes módon őrzi az írónak még fennmaradt tárgyi emlékeit.
Végül két kötetbe gyűjtöttem össze s rendeztem sajtó alá e művelődéstörténeti rendezvényünk irodalomtörténeti és dokumentumanyagát 2012-ben, illetve 2014-ben, Szentelekyre emlékezve I–II. címmel, amely, remélem, méltó képet fest az immáron 55. évébe lépő rendezvénynek.
Hogy közben irodalmi munkásságomért Szenteleky-díjban is részesültem, azt már csak azért sem hallgathatom el, mert az biográfiai adat.
* A Szivácon augusztus 20-án elhangzott megemlékezés szerkesztett változata.
Nyitókép: Paraczky László felvétele
