A Lost – Eltűntek (néha Pokoli édenként is hivatkoznak rá) túlzás nélkül az egyik legtöbbet emlegetett sorozat a tévézés történelmében. A 2004-től 2010-ig futó Lost összesen hat évadot élt meg. Az egykori sorozat nézői szerint a leglátványosabb első epizód és a legbotrányosabb finálé címe is a Lostot illeti, bár a kettő közötti 117 epizód is említésre méltó – sőt!
A történet szerint az Oceanic repülőgép 815-ös járata több száz utassal a fedélzetén lezuhan egy ismeretlen szigetre. A túlélők nem értik, miért nem érkezik a segítség napokkal a baleset után sem. Ahogy múlik az idő, az utasok egyre beljebb merészkednek a sziget erdeibe, próbálnak minél több dolgot kideríteni a helyről, de érdekes módon válaszok helyett egyre több rejtéllyel szembesülnek.
A sorozat valóban egy látványos – és igen költséges – duplaepizóddal debütál, a repülő lezuhanása meghökkentően realisztikus prezentációja és a (többé-kevésbé) szimpatikus főszereplő, doktor Jack Shephard karaktere tulajdonképpen már az elején eladja magát.
A sorozat hibájaként szokás felhozni, hogy minden lezárt rejtélyre két új akad, az utolsó évadokban pedig nem is létezik az a kifejezés, hogy lezárt. A sorozat alkotói, Damon Lindelof, Jeffrey Lieber és persze a Lost atyja, J. J. Abrams átestek a ló túloldalára, s ami addig a Lost előnye volt, vagyis az érdekes rejtélyek, mint például egy jegesmedve a trópusi szigeten, vagy a Többiek kiléte, a végére a sorozat legnagyobb hibájává válik. Ugyanakkor rengeteg kultikus jelenet fűződik a sorozathoz, melyek nagy része a popkultúra részévé vált. Ilyen a 4815162342 mitikus számsor, a „Nem Penny hajója” szöveg egy tenyérre írva vagy éppen a hieroglifákhoz hasonló, vörös színű miniatűrök a bunkerben.
Fontos megemlíteni, hogy a Lost alapja egy filozófiai tézis, méghozzá az empirizmus és racionalizmus közötti vita. A sorozat előszeretettel használ főszereplőihez ún. „beszélő neveket”, ilyen például a John Locke, aki az empirizmus fő képviselője volt a tizenhetedik században, a Faraday, a Hume, a Miles Straume vagy éppen a Shephard név (amely magyarul pásztort jelent). Locke az egész sorozatban a saját tapasztalatait részesíti előnyben, a ,,ne akarja megmondani, mire vagyok képes” mondat, amely gyakran elhangzott tőle, szintén az empirikus szemléletre utal. Ezzel szemben Shephard, az orvos végig próbálja észszerűen, racionálisan felmérni az adott problémát.
Bár a sorozat gyakran vakvágányokra vezetett, a fináléban pedig csak a rajongói teóriákból lehetett kitalálni, mégis mi a fene történt, a sorozat fő üzenete érthető volt: az empirizmus a világ működtetője, de mindaddig nincs hatalma, amíg a racionalizmus ezt nem fogadja el. Tehát a két szemlélet működése egymástól függ. Érdekesség, hogy Shephard és Locke a Jó és a Rossz képviselői is, akárcsak a sziget ősi védelmezői, Jacob és a Fekete Füst. S bármennyire is az empirizmus jelentőségét hirdeti J. J. Abrams sorozata, azért mégis Locke-ra jutott a Rossz, Shephardre pedig a Jó szerepe (vagyis éppen fordítva osztották rájuk a szerepeket). Persze ezek csak nézőpont kérdései, a sorozat antagonistái és protagonistái folyamatosan változnak, attól függően, hogy éppen milyen újabb misztériumhoz van közük.
A Lost két nagyon fontos újítással szolgált a sorozatkészítéshez. Az egyik ilyen a több főszereplős cselekményszövés. Hiszen bár a tulajdonképpeni főszereplő Jack Shephard (Matthew Fox), ugyanúgy főszerepe van még Kate-nek (Evangeline Lilly), Sawyernek (Josh Holloway), Locke-nak (Terry O’Quinn), Charlie-nak (Dominic Monaghan) és sok másik karakternek. Annyi színész szerepel a Lostban, hogy szinte lehetetlen megnézni egy sorozatot vagy filmet anélkül, hogy a Lostból ismerős arcokra ne bukkanjunk. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a hatalmas stáblistából talán mindössze Evangeline Lilly (esetleg még Dominic Monaghan és Michelle Rodriguez, igaz ők már a Lost megjelenése előtt is ismertek voltak) neve jelent valamit Hollywoodban (Hangya-filmek), a többiek pedig lemorzsolódtak, egész életükben legfeljebb egy-egy kisebb szerepet kaptak. Vagyis a Lost, amely a maga korában egyenes utat ígért színészeinek a hírnév felé, végül egyfajta átokként működött.
A Lost másik nagy újítása az ún. flashbackek és flashforwardok. A flashbackek azok a rövid jelenetek, amelyek visszatekintenek a karakterek múltjába, a flashforwardok a jövőbe engednek betekintést. Ezek a jelenetek teszik színesebbé és emberibbé a sorozatot, s így műfajilag is közelebb kerül a drámához, mint például a sci-fihez vagy a kalandhoz. Az emberi sorsok élethű bemutatása rávilágít arra, hogy a legboldogabb embernek is vannak titkai, amelyek megkeserítik az életét.
Gyakran visszatértő kérdés, hogy miért pont ezek az emberek ülnek az Oceanic 815-ön, amikor az lezuhan. Miért éppen ők élték túl? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a repülőgép és a sziget csak a tulajdonképpeni főszereplő, Jack Shephard „tisztítótüze”, melyet a többiek azért élnek át ugyanúgy, mert életük során már találkoztak Jackkel, s emiatt a férfi mindenkit lát – vagyis a sziget nem az ő pokluk, csupán Jacké.
De ha így is van, ennek ellenére tanúi lehetünk, amint az összes főszereplő szembenéz a múltjával, a bűneivel, a hibáival, tévedéseivel, s miután ez megtörténik, be tudnak lépni a finálé templomába. A sorozat ezzel azt üzeni, hogy a tisztítótűz valójában bennünk van, nekünk kell megbocsátani magunknak, nekünk kell rendbe hozni, amit elrontottunk, hiszen csak így léphetünk tovább.
A Lost minden hibájával együtt is az egyik legnagyobb hatású kultsorozat, mely talán nem kínál megfelelő mennyiségű magyarázatot tömérdek rejtélyére, de ha ezt el tudjuk fogadni, s inkább arra koncentrálunk, hogy saját magunk értelmezzük a látottakat, akkor a sorozat örök kedvencünkké válhat.
