1. rész
„Ami polgári erény és erő, közszellem és hevület, áldozatkészség és haladni akarás e város jobbjainak szivében itt évtizedeken át megtermett, az mind a társulásokban nyilvánult meg, dolgozott a közért s talált hasznot hajtó működési teret.” (Vértesi Károly)
Csoór Gáspár ma már ismeretlen alakja a XIX. század végi és a XX. század eleji magyar újságírásnak, személyét és hírlapírói tevékenységét sűrű homály borítja. Csoór Gáspár a Délvidék történetébe az 1910-ben – a megjelenés évének feltüntetése nélkül – a Bács-Bodrog vármegye jótékonysági és kultúregyesületeinek közreműködésével megjelent Bácska társadalmi élete ezer arcképpel című reprezentatív kiadvány szerkesztőjeként írta be a nevét. A kötet címe is elárulja: a csaknem félezer oldalas könyv a vármegye századfordulós társadalmának arcképcsarnoka.
A Borovszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai sorozatban megjelent Heves Vármegye monográfia Breznay Imre által jegyzett sajtótörténeti ismertetőjében olvasható: az Eger és Vidéke című „helyi érdekű, társadalmi, vegyes tartalmú” hetilap „tulajdonosa és kiadója Kohn Dávid nyomdász, szerkesztői pedig Csoór Gáspár 1887 január 1-től 1889 deczember 31-ig, Gáspárdy Géza, utána Völgyi Gusztáv 1891. február 3-ig, majd április 20-ig Hrubos Árpád.” A hírlap a maga idejében a szabadelvű párt híve volt, majd a párt megszűntével alkotmánypárti elkötelezettséget képviselt. Minden bizonnyal innen ered Csoór Gáspár és Gárdonyi Géza ismeretsége is.
Csoór Gáspár neve felelős szerkesztőként felbukkant a Fiumei Újság című, négyoldalas, független napilap címoldalán is, melynek első száma 1906. április elején került az olvasók kezébe. Laptulajdonosként a F. Ú. [Fiumei Újság] kiadóvállalatot tüntették föl. A hangnemében és indulataiban határozottan „botrányújság”-nak szánt lapot a helyi Unio könyvnyomdájában nyomtatták. A Fiumei Újságnak azonban nem volt ideje saját arculatának a kialakítására, Garády Viktor 1907. január elején indult Fiumei Naplója magasan fölébe tornyosult. Csoór Gáspár fiumei jelenlétének emlékét a Pesti Hírlap 1929. január 6-i számában megjelent Mikor Gárdonyi Géza Fiuméban járt című írása örökítette meg.
Írásai a Pesti Hírlap mellett alkalmanként megjelentek a kor vezető magyar hírlapjaiban és irodalmi újságjaiban is, Kölcsey szerelme című munkája 1902-ben a Magyar Hírlapban, A kurucz hadsereg című írása pedig a Pesti Hírlap 1903. május 31-i számában volt olvasható, az Új Idők 1902. szeptember 21-i számában pedig közölte Kossuth és Deák című értekezését. Ez utóbbi írása a szerző politikai meggyőződéséről is sokat elárult: Csoór Gáspár számára Deák Ferenc kiegyezéspárti politikája merőben szemben áll Kossuth Lajos forradalmi 1848-ával és annak örökségével. „Kossuth a nemzet karjába vetette minden reménységét – emelte ki Csoór Gáspár. – Újabb forradalommal hitte visszacsikarni a hatalomtól az elkobzott 48-as alkotmányt. Az európai mozgalmakat akarta kihasználni nemzete fölszabadítására s külső erővel ráütni Ausztriára, összetörni. Nem bírt engedni a 49-ből!” Vele szemben Deák Ferenc a nemzet szívós alkotmányhűségébe, jogtiszteletébe és őserejébe bizakodott. „Tűrj, magyar nemzet, ne csábulj el megint arra, amire már egyszer gyöngének bizonyultál… hüvelyben maradjon a kardod, de szívedben a nagy elhatározás: jogodról soha le nem mondani. Időd elérkezik! A nemzet a Deákra hallgatott. […] A titáni néma küzdelem, a passzív rezisztencia, anyagilag ugyan majdnem végképp kimerítette. De utoljára is elérte a célt. Az alkotmány meg lett mentve, a diplomák, pátensek és provizóriumok önmagukat járatták le, mint ahogy Deák előre tudta, hogy az osztrák kormányok baklövései, sikertelen kísérletezései fordították vissza mindig az uralkodó szívét hozzánk, ahányszor csak elfordult az e nemzettől a történelemben. Hatvanhétnek be kellett következnie. A kibékülésre az uralkodó tette meg az első lépést. A nemzettől várva a másodikat. Évek küzdelmébe, Deák teljes erejébe került, míg ez megtörténhetett. És fölépült az új alkotmány, a hatvanhetes. A pragmatica sanctio alapján a külügyekre, a negyvennyolcas alkotmányozó törvények alapján Magyarország független államiságára nézve.”[1] Az 1898-ban az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából Baross Vilmos szerkesztésében a budapesti Laurencic Gyula – Schenk Ferencz Könyvkereskedők kiadásában megjelent Szabadságharczunk emléke című ünnepi kiadványban Csoór Gáspár Bem Apó című írásával szerepelt.[2]
1910-ben a Bács-Bodrog vármegye jótékonysági és kultúregyesületeinek közreműködésével Csoór Gáspár hírlapíró szerkesztésében Budapesten megjelent a Bácska társadalmi élete ezer arcképpel című tekintélyes, félezer oldalas kiadvány, amelyben a kiadó, a József királyi herceg Szanatórium Egyesület szándéka szerint a vármegye kulturális és jótékonysági egyesületeinek életét mutatta be. A szerkesztés igen körültekintő volt, a vidék városainak és falvainak legjelesebb írói, közéleti méltóságai számoltak be közösségük egyesületi életének eseményeiről, fényképeken is bemutatva a vezetőket és a résztvevőket – ezzel mintegy tablóját adva a századfordulói Bácska összetett és felettébb gazdag közéleti és társadalmi valóságának. Csoór Gáspár Keresztül a Bácskán című, emelkedett hangvételű beköszöntője után a vármegye kulturális központját, Zombor városát Vértesi Károly, Zombor kiemelkedő, megyei hatókörű kulturális egyesületeit – a Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaságit, a Kaszinói Dalárda és Polgári Kaszinó-Egyesületet – Dömötör Győző mutatta be. Baja város századfordulón kiteljesedett kulturális arculatát Magyarász Ferenc, Szabadka társadalmát Havas Emil, Zentát Gyergyó-Zaárhegyi Veress Árpád, Újvidéket Dr. P. S. [Piukovich Sándor], Hódságot Keresztény Gyula, Temerint Léh Fülöpné tárta az olvasók elé. A tőle megszokott alapossággal, felemelő lelkesedéssel az óbecseiek munkáját Fárbás József foglalta tanulmányba, Ada és Mohol történetét Piller György foglalta össze, Rózsa Dezső pedig Társasélet Apatinban című tanulmányában mutatta be a városát. További két település – Magyarkanizsa és Szivác – esetében nincs feltüntetve az írások szerzője.
A boldog Bácska terített asztalánál
A lelkes és magasan szárnyaló beköszönő írás, Csoór Gáspár Keresztül a Bácskán című munka hangulata szinte sugallja az olvasónak, szerzője az első akácligettől kezdve a jelesebb városoknak a klasszikus korok emlékeit őrző központjaival bezárólag Bács-Bodrog vármegye legapróbb titkait is ismeri; vagy itt született, vagy életének jelentős részét a vidék megismerésére fordította. Csoór Gáspár azonban legfeljebb látogatója lehetett a vidékünknek. Útjai során úgy érezte, Magyarország felettébb sajátos világában jár az, aki a halasi határnál átlép a bácskai homokba. Sajátos és egyedi itt minden, „föld és ember, kultúra és társadalom, életrend és szokások, erények és bűnök. Bácskai valamennyi. Amilyenből más nincs sehol Kárpátoktól az Adriáig, csak épp ott, azon a rengeteg birodalomban, melyet jobbról, balról és alul bezár a hon két legnagyobb folyója, északról meghatárol az ország első vármegyéje” – írta beköszönő soraiban Csoór Gáspár. A „bácskai” fogalom a szépség, az erő, a gazdagság, a romlatlan naivság és az erős hazafiság fogalmát teszi ki, de „bizonyos szelíd kicsinylés, meg a modern haladástól való elmaradottság jelzésével is akar csipkelődni az éles magyar nyelv, mikor kimondja valamire, hogy az a valami bácskai”. A kor magyarságának tudatában a Bácska egészen különös fogalom: „a bácskai asszony alatt a tűzről pattant és szép menyecskét; a bácskai ember alatt a nyers erőtől duzzadt és duzzadó bugyellárissal megbélelt férfit; a bácskai kultúra alatt az Árpád-házi királyok korszakának intellektuális szintjét; a bácskai búza alatt a legjobb magot; a bácskai ló alatt a legkényesebb, de legkitartóbb paripát érti az általános közhiedelem”.[3] A bácskai ember vendégszerető asztalánál egyéni kedvességet, áldozatkész barátságot, páratlan vendégszeretetet és puritán becsületességet talál a vendég.
A bácskai polgár teljes mivoltában beilleszkedett az „új Magyarország” hatalmas kultúrtestébe, „tanult az intelligenciája, szemfüles a kereskedője és okos a parasztja”. A „bácskai pazarlás” régen a múlté, aki ma azt keresné, azt a bizonyos „különös világot”, az alaposan, de örvendetesen csalódik. Különb világot, boldogabb világot talál Bácsországban, mint bárhol másutt e hazában. A „maradi bácskaiság” fogalma a múlté. „Meghalt a soha föl nem támadás reményében. Megölte a modern kultúra, mely ez országrész csodás vasúti fejlettsége, meg az országos sajtó hódító diadalútja révén keresztül és kasul járta az ős Bácskát is. Gyúrt belőle olyan vármegyét, aminőből kívánatos lenne igen sok, és formált benne olyan társadalmat, aminőnek már igazán hetedhét országon sincs párja.”
A Bácska társadalmi élete ezer arcképpel című kötet ennek a pompás bácskai társadalomnak hű, beszédes képét szándékozik bemutatni az országnak. „Legjobbnak tetszett evégből végigmenni Bácsországon, s megállani minden érdemesebb stációján. Ott aztán szétnézni, szemlét tartani s fölvételeket gyűjteni írásban és képben a modern társasélet legfőbb szervei és leghűbb tükrei: az egyesületek közt.” Útjuk során a látogatók azokat az egyesületeket, társadalmi és politikai közösségeket vették számba, amelyek a nemzeti kultúra és a jótékonyság terén buzgólkodnak. „Mert az egyesületi életben ez a két ág termeli a társadalom lelkének legdrágább és legillatosabb virágait: a hazaszeretet és humanizmus két pompázó flóráját. És nézzétek meg e könyvet: egész virágos kertet ápol e két nemes flórából a bácskai úri társadalom páratlan jó szíve, finomult lelki világa. Nincs e nemzetnek egyetlen oly kultúrtörekvése, mely buzgó zászlótartóját és áldozatkész táborát meg nem lelte volna Bácsbodrog vármegye társaságában; és nincs a szenvedő emberiségnek egyetlen segélyt kérő szava, mely előtt meg nem nyílt volna a bácskaiak jó szíve. A hatalmas Bácska minden városában, sőt minden valamirevalóbb községében is se szeri, se száma az emberbaráti és kulturális célokért harcoló egyesületeknek, melyeknek kebelében nemzetiségi, vallási és társadalmi különbség nélkül összefog a vármegye derék népe, hogy a nemzeti közművelődés előbbre viteléhez odahordja a maga építő tégláját, vagy a szenvedők könnyeinek fölszárítására elvigye a maga áldozatfilléreit. Hagyomány odalenn, hogy nem szabad annak megbuknia, ami nemzeti vagy jótékonysági cél, ha egyszer már propagálására a zászlót egyik-másik bácskai vezéregyéniség kibontotta. […] Boldog az a megye, melyet ilyen társadalom díszít, és büszke lehet az a nemzet, melynek ilyen vármegyéje van!”[4] – írta Keresztül a Bácskán című tanulmányában Csoór Gáspár.
(Folytatjuk)
[1] Csoór Gáspár: Kossuth és Deák; Új Idők, 1902. szeptember 21. VIII. évfolyam, 39. szám, 262–263. p.
[2] Csoór Gáspár: Bem Apó; 88–90. p.; In: Szabadságharczunk emléke. Szerkesztette Baross Vilmos; Budapest – Laurencic Gyula – Schenk Ferencz Könyvkereskedő, 1898. 187 p.
[3] Csoór Gáspár: Keresztül a Bácskán; In: Bácska társadalmi élete ezer arcképpel. Bács-Bodrog vármegye jótékonysági és kultúregyesületeinek közreműködésével szerkesztette Csoór Gáspár; Budapest – Kiadja a József kir. herceg Szanatórium Egyesület, é. n. [1910] 5. p.
[4] Uo. 6. p.
Nyitókép: Mák Ferenc archivuma
