Mottó:
„Rakosgatom ezt a mozaikot.
Minden darabja egyedi, színes,
különleges. Úgyszólván tökéletes.
Mégsem áll össze. Sehogyse.
Valami folyton kilóg, kimarad.
A teljes kép talán csak bennem él?”
(...)
Lőrincz Teréz: Mozaik
Expresszív színkavalkádok szürreális világába, mintegy képzeletbeli kalandos utazásra invitál bennünket Pósa Károly magyarkanizsai származású fauvista festőművész. Már kiállításának címe is sokatmondó: Háromvilág. Vajon szeretett égiszeinek kibontásához a felső-közép-alsó világ; a szellem-test-lélek, avagy a tudatfeletti-tudatos-tudatalatti hármasságát vette-e alapul, amikor a Gyimesek világát Montenegróval és az Adriával az alföldi Bácskán át, mint valami inflexiós ponton összekötni próbálta? Tűzjegyű síkságiként a tengernyi szellemi hagyományban fürdő Erdélyt éli-e meg tudatfelettiként, avagy éppenséggel az érzelmi feloldódást nyújtó vizek azúros tengerét? Meglehet a tudatos földhözragadtságot entuziazmusával tagadni igyekvő rónaszülött mindkét végletet; mind az elérhetetlen magasságot, mind a feneketlen mélységet egyaránt; egy időben éli meg tudatfelettiként és tudatalattiként is.
Karakterisztikus mintázatú gesztusfestészete ugyanis azzal, hogy a klasszikus, jelentéssel bíró ábrázolni akarást a lendületes felületkezelésekből adódó absztrahálással vegyíti, erre enged következtetni. Nemkülönben kontrasztos színhasználata, amely révén a messzi felső világ kék fényébe elsüllyedő vörhenyes mélységeket szembeállítva tárja elénk a minden egész eltörött szemet kápráztató kaleidoszkópját.
Texturák rengetegébe rejtett, rafinált figuralitásának talányát, pontosabban festői szándékát – a hangsúlyozottan kitapintható tektonikus el- és kimozdulásokat két alapvető módszerrel közelíti meg. Az egyik a fékezhetetlen virtusból eredő vonalkeret-ráhelyezés, a másik az élmények kolorisztikusan csapongó mozaikrakosgatása. Mindkét módusz egyfajta mozgásban levést, dinamikát sugall. Elmosódást, kimozdulást, táncoló, fel- és ellobbanó képeket – akárcsak azon káprázatlátványok, amelyek két, ellenkező irányba robogó vonatból tárulnak elénk, esetleg amelyeket a fókuszpontra élesítő fényképész vagy a léckerítés mögé leső biciklista láthat. És persze ezzel, ezekkel él, hiszen álombéli utazásról, valószínűtlen, imbolygó élménymiliők formálódásairól, dagályos kedéllyel kialakított útikaland-lenyomatokról akar festményeivel, sequentiáról sequentiára értekezni.
Szabados és ösztönös képmotívumai hol egymásba kapaszkodnak, hol kimozdulnak abból a háttérből, melyet a festett vászon mint álomnapló nekik megszabott. Képei, mintha egy hosszú filmszalag szegmensei lennének, melyeket a nyitott szemmel látni vágyás csalt elő alkotójából: nehéz az álomban látottakat láttatni! Láttatni úgy, hogy álomneműségükből mit se veszítsenek. Pósa vásznain ezzel küzd. Festői gesztusainak eredményei a láthatóvá tett, fluid álommaradékok.
Csángó nő és a tenger (2025)
Gyimesközéploki udvarház (2025)
Skalinada (2025)
Ugyanakkor miért és honnan ez a ki- és elmozdulás a képeken? – kérdezhetnénk. Ezek lennének azok a rejtélyes, akaratlan hipnikus rángások, melyeket feltételesen mindannyian átélünk, amíg bóbiskolva álomba zuhanunk? Meglehet. Meglehet, hogy távcső gyanánt használt kaleidoszkópjának csúszkálós, át- és átrendeződő vonalait látni a Kotor, a Gyimesközéplok esetleg a Skalinada című vedüttjein. Fekete keretvonalai azonban szánt szándékkal nem a szecessziós formákat kiemelő ritmusát tükrözik, hanem feje tetejére állított világunk hedonikus-szangvinikus, céltévesztett hisztériáját. Hajlamosabb vagyok viszont vibráló töredezett színözöneit a hipnikus reszketések koordinációjának – koordinációs igyekezetének betudni, amikor az álomba merülés átmeneteiben még megpróbálja elkapni az „utolsó látványt”. A sok szín alkalmazása, a szétcsúszó vagy összemosódó képek, mintha az ilyenkor történő bevillanásokat próbálnák rögzíteni.
A Pósa-művek közül az általam száraz; azaz tüzes hipnagógiának tartottakat legszebben a Zenészek, a Horizont és mindenekfelett a Róna című képei közvetítik. Ez utóbbi például szememben a mi kis bácskai paradoxális létünket modellezi: rajta a Pannon-hajós mintha Kháron ladikját navigálná kitartóan a végtelen szárazföldi tengeren. Horizont című képe viszont József Attila-i parafrázis gyanánt a „homokos puszta vizenyős térre jutottam” érzésével hat. A száraz tűzhöz képest a vegyes hipnagógiát szememben a vizes témák felé tolódó kék-fekete-fehér valűrökben vibráló képei képviselik: a Hercegnovi, a Dalmácia, a Csángó a tengeren és egyfajta csúcsként a Montenegró című képe. Külön kiemelendő vizes-lelkes, asztrális rétegeket érintő hipnagógia a Szerelem című remegő holdfény áztatta dicséretes alkotás.
Ha most eltekintünk az emeleten kiállított Pósa-féle rajzosabb álomvárosok utca-sikátoraitól, bolthajtásos átjáróitól, lépcsőfokos emelkedőitől, melyek az andalgó kóbor-lelket az útvégbe vesző templom-világítótoronyhoz mint végső megbékéléshez vezetik, akkor Lőrincz Teréz nyomán megállapíthatjuk, hogy Pósa Károly festésfelhordásai szimultán mozaik-rakosgatásoknak, élet-élmény szituációs sakkjátékoknak vehetők, melyek csak bennünk állhatnak össze. Olybá tűnnek azok, mint egy hatalmas réteges, itt-ott hiányos mozaik: ha csak az egyes képeket nézzük, nem látjuk az egészet, de ha kissé eltávolodunk, kirajzolódhat számunkra a jelenség-jelentés mintája.
Róna (2025)
Zenészek (2025)
És végül mégis, ha az ösztönös én felettes én felé emelésének szándékát keressük az itt kiállított munkákban, akkor leszögezhetjük: Pósa hipnagógikus képállapotai alapjában véve egy szögtörésben lévő világot mutatnak. Természetesen nem véletlenül. Alkotójuk mintha csak arra utalna; arra kérne általuk, hogy mi is, mint éberen szemlélődők, tegyünk lépéseket a lélek tájain és tehetségünk szerint a haloványan kivehető mögöttest, az eltorzított, az ismeretlenségig erodált és az összegyűrt Világ-Virágát/világunkat igyekezzünk kisimítani, mert egyéb számunkra, akárcsak a művészek számára, a virágporzáson kívül nem maradt...
(Elhangzott 2025. július 3-án, a budapesti Széphárom Közösségi Tér termeiben megtartott tárlatmegnyitó alkalmával)
Nyitókép: Horizont (2025)
