2024. május 26., vasárnap
HETVEN ÉVE SZÜLETETT SZIVERI JÁNOS (1954. 3. 25.–1990. 2. 1.)

A politikai kiátkozás története

Születésnapi köszöntő helyett emlékezés

Sziveri János 2024. március 25-én lenne 70 éves, valójában 1990 óta az égi mezőkről nézi együttérző mosollyal földi útkereséseinket. „Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol. Földönfutó volt, helyét kereső vándordiák, zabolátlan írástudó, nagybeteg bujdosó” – írta róla egyik visszaemlékezésében a pályatárs, Reményi József Tamás. Gyógyíthatatlan betegség vitte őt el, mégsem a kór okozta halálát, az 1980-as évek elején a Vajdaságban reá és nemzedéktársaira zúdult gyűlölet sodorta őt el az árnyékvilágba. Sziveri János Bábel című versében így énekelte meg a maga kiszolgáltatottságát:

lengő lófejek a csillagok

csörögnek de én csak hallgatok

mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan

széttörik bár meg se moccan

Sziveri János a kiközösítettség éveiben, 1985 márciusában Temerinben, egy írói találkozón Tisztelt írótársak! megszólítással fordult a megjelentekhez, és felolvasta A fiatal vajdasági magyar írók helyzete – Adalékok a hatalom természetrajzához című összefoglalóját. Írása elején felidézte: 1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség Tartományi Választmányának elnöksége megvonta a bizalmat az Új Symposion társadalmi, művészeti és kritikai folyóirat fő- és felelős szerkesztőjétől és szerkesztőbizottságától. Döntését a VSZISZ a Forum Hetilapok Kommunista Szövetsége alapszervezetének megállapításai alapján hozta meg. Majd így fogalmazott: „Egyetlen húzással szorítottak margináliára egy teljes nemzedéket, fiatal író értelmiségieket, akik gondolkodni merészeltek, esetenként kételkedni is, szemellenzős gondolkodás helyett. Az igazi kálvária azonban csak ezután kezdődött! A kisistenek, azzal az álcával, hogy környezetük javát szolgálják, saját posztjaik megszilárdításán dolgoznak szüntelenül.” (Ex-Symposion, 1999. 26–27. szám)

Kalapis Zoltán Sziveri Jánosról írt életrajzi cikkében így fogalmazott: a költő lapszerkesztőként elkerülhetetlenül a politika közelébe került, s a mindennapi munkája során tapasztalhatta meg a hanyatló-elbizonytalanodó kommunista ideológiára épülő, egyre gyámoltalanabb hatalom kétségbeesett, de kétségbeesésében is féktelen tobzódásának kegyetlenségeit. Sziveri János és nemzedéke ifjúi hittel esküdött az emberi szellem erkölcsi-etikai szabadságára, s e szabadságértelmezéssel kerültek szembe a politikai hatalom képviselőivel. „Az összeütközés kimenetele nem volt kétséges – írta Kalapis Zoltán –: a politika kíméletlenül leszámolt azokkal, akik megszentségtelenítették, leleplezték módszereit, frazeológiájának tarthatatlanságát, s elhallgattatták, szétszórták, sárba taposták őket.” Zalán Tibor Szomorkás visszatekintő című írásában ezt azzal egészítette ki: „Ha Sziveri – vagy az akkori új symposionisták nagy része – csak bátor lett volna, akkor talán nem áll elő a válsághelyzet. De ezek az urak és hölgyek, akkor még fiúk és lányok, nemcsak bátrak voltak, de merészek is”, s ebben benne volt a kiszámíthatatlanság, ami súlyosbította kilátástalan politikai esélyeiket.

Évtizedek távlatából azonban az is világos, 1983-ban Újvidéken nem egy elvont, a hatalmát védő ember-, lélek- és szellemellenes politika, hanem a politikát képviselő, kiváltságaikat féltők csoportja számolt le az utána jövő nemzedék tagjaival. Tehetetlenségük adta kezükbe a partizán időkből öröklött eszközöket: a politikai megbélyegzést, a rendőri zaklatást, az egzisztenciális bizonytalansággal együtt járó kiszolgáltatottság kényszerítő hatalmát. Az új nemzedék ellen a háborút a tartomány – íróként is ünnepelt – kommunista elnöke hirdette meg, aki öt évvel később, 1988-ban a közélet lázadásának napjaiban birodalma székházának hátsó kijáratán osont haza, hogy 1999-ben Marx Károly utódaként A békecsinálás mestersége címmel jelentesse meg politikai írásainak gyűjteményét. Lelkesen szegődött a szolgálatába a Száz panasz énekese, aki százegyedik panaszként az utána jövő nemzedék felszabadult derűjét élte és szenvedte meg, s szegődött ellenük elszánt megvetéssel, de élvezték a politikai leszámolás hangulatát – a „szövegértelmezés”-ek szövevényébe bonyolódva – az egyetemi katedrák rendíthetetlen bajnokai is. Velük szemben, lelkében az esélytelenek kiszolgáltatottságának a súlyával Sziveri János A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa című írásában így fogalmazott: „Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli holmiját, s meglép – az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek...” Talán ő sem gondolta, hogy a menekülése a halálba viszi őt. Ezt emelte ki írásában Reményi József Tamás is, amikor úgy fogalmazott: Sziveri János Bábel című kötetének verseiben egy menthetetlenül beteg társadalom képe borul rá egy menthetetlenül beteg ember lelkére.

A Bábel című könyvében a költő a mindenséget, az emberi létezés teljességét szólítja számadásra, az életnek kijáró tisztaság kivételes közelségében. A létértelmezési kísérleteiben a költő egyre határozottabban lázadt a gonosz erők vélt diadala ellen. „Szajhák és pártütők”, „duhaj őrangyal”-ok birodalmává váltak a földi terek, bárhová forduljon is a mindig önmagát kereső lélek, nyugalmát sehol sem lelheti meg. Mint ahogyan nem leli meg a tisztességes küzdelem lehetőségét sem. Ennek ismeretében írhatta Ács Károly Sziveri Jánosról: „Az embert összetörték, és költészete kiteljesedett: soha ilyen erőteljes, ilyen virulens, ilyen könyörtelenül pontos sorokat nem jegyeztek le mifelénk az egzisztenciális pokol mélyéről.” A Pasztorál című versében így énekelt a költő: „úgy érzem magam akár a gyermek / bármit ha teszek vernek csak vernek / a visszajárók megvetett ágyán / élhalatnak bárgyú eszmetrágyán.”

Az 1980-as években Sziveri János és nemzedéktársai a kommunista diktatúra haldoklásának az áldozatai lettek, a hatalmukat féltő pártkatonák nem válogattak az eszközökben. A maga történelméből és nemzeti hagyományaiból fél évszázadra kiszorult délvidéki magyarság mindaddig jószerével csak tétlen szemlélője volt mindannak, amit két világméretű és több balkáni háború borzalma, megannyi bukott forradalma, elnök- és királygyilkosságok réme, átvonuló hadseregek önkénye, dühöngő brigadérosok és párttitkárok hisztériája, idegen hatalmak rendőrsége és hivatalnoki sereglete elkövetett ellene. A Délvidék magyarságának három nemzedékét úgy nevelték az életre, hogy ne legyen politikailag artikulálható elképzelése nemzete, közössége sorsát illetően. Volt ugyan szülőföldje, volt anyanyelve, de nem volt kenyere és iskolája; volt födél a feje fölött, de nem voltak távlatai, amelyekre az ablakán át kitekinthetett volna. Kisebbségi életének volt a hozadéka ez a méltatlan állapot, a tétlenségnek ez a rettenetes bénultságot eredményező megülepedettsége. Ez ellen lázadt Sziveri János nemzedéke, ennek az érzésnek adott hangot a költő Dunamedencecsont című versében, amikor így énekelt: „Dunamedencecsont mi bennünk sajog / rázkódnak jámboran változó népfajok / nem vagyunk jók mi már csak túsznak / vízszinten fekáliák úsznak […] / Dunamedencecsont értünk sajog / a kőparton sündörgő sóhajok.” A 70 éves Sziveri János írói-költői hagyatékát a budapesti Kertész Imre Intézetben felesége, az üldöztetésben is társa, Utasi Erzsébet őrzi.

 

Sziveri János: Appendix

 

négy éve már hogy elmúlott az ősz

összerezzenek akár az őz

mégsem veszem komolyan

állapotom nem olyan

 

lehengerel részvéttel az inger

viaskodom magánérdekeimmel

tanul a vesztes saját kárán

rejtőzöm a felfoghatóság határán

 

bárhová nézek te vagy akit látok

egységben élünk miként az átok

beszélem veled e hétvégi nyelvet

minek keresni szerelemben elvet

 

hullanak a vakító hópelyhek

megfelel ez a célszövetséges helyzet

kifelé befelé jól mutatunk

egymás kevéske örömén mulatunk

 

tántorgom részegen is tiszta fővel

idővel sem békülök meg az idővel

elvetélt perceimet licitálom

kicsit valóság ez kicsit álom

 

nagy a füst mégsem melegít a kályha

éppúgy mint régen bebújunk az ágyba

hideg a szoba a falak vizesek

saláta emlékeimből végleg kiesek

 

az Isten önmagán belül tart most szemlét

kérdőre vonja magamagát a nemlét

nemes szentvadakat hergel

sajátos kérdéseimre válaszokat termel

 

természetszerűen sarlatán de van

ha erre gondolok eláll a szavam

hiába sejti már kinek mi a neme

didereg a város vizenyős a szeme

 

ismerkedünk tárgyaink nevével

szövetségre léptünk egymás jellemével

babrálgatok a jótett-jótvársz peremén

összeaszom reményeim kenyerén

 

beleim fele alig tűr anyagot

nem ismersz hozzám fogható hanyagot

asztalon fekszem anyaszült meztelenül

csak így tudok élni ilyen esztelenül

 

aki nem hiszi járjon utána

aki elhiszi vessen magára

felold s feloldoz hanyagul az éter

megtudtam végre mi az a katéter

 

szabadulnék bár nem túl nagyon

elütöm az időt verném inkább agyon

életünk úgysem ér egy fabatkát

hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát

Nyitókép: Dormán László felvétele