Megtiszteltetésnek veszem, és köszönöttel is tartozom a Herceg János Irodalmi Díj bírálóbizottságának, hogy engem jelölt az idei díjra. Már csak azért is, mert – s ezt ne vegyék túlzásnak – pontosan 55 éve követem Herceg János irodalmi munkásságát, előbb rajongójaként, majd sok-sok éven át szerkesztőjeként, valamint köteteinek bemutatójaként, levelezőtársként, s halála utáni hagyatéka ápolójaként.
Nem kis büszkeséggel tölt el, hogy éppen Herceg János volt az, aki elsőnek méltatta Fűzfasíp című regényemet az Újvidéki Rádióban, majd pedig közölt méltatást a Családi Kör egyik 1993. februári számában, ilyeneket állapítva meg többek között: „…legendákból és emlékekből kibontakozó történetek végtelen folyama. Sajátos színek, tájak, események és emberek kavalkádja, egy tündéri világ felidézése a messzeségből. Olyan tiszta és kikezdhetetlen történeti krónikája egy világnak, egy osztálynak, hogy nem hagy nyitva semmit maga mögött.” Újraolvasva méltatását, mintha csak én beszélnék az ő regényeiről, a Tó mellett városról vagy a Módosulásokról, de a Gogolandot is említhetném. És csupán azokat, amelyeket kiadóvezetőként már magam szerkesztettem vagy jegyeztem felelősként. Azért említem elsősorban az 1937-ben már megjelent Tó mellett város című hasonmás kiadását 2009-ből, mert éppen Herceg Jánostól tanultam legtöbbet: hogyan lehet hitelesen jellemezni egy békebeli vajdasági kisvárost a maga gimnáziumával, kaszinójával, orvosaival, mérnökeivel, tanáraival, festőivel, íróival, zenészeivel, de hiedelmeivel és mondáival, s nem utolsósorban szerelmi históriáival, hogy az valóságot is tükrözzön, de irodalom is legyen. Mert mint legutóbbi – ide is elhozott könyvem – fülszövegében nyilatkozom: „Mit nevezünk ma modern prózának? Én itt már nem mernék állást foglalni, mert csak jó és kevésbé jó próza létezik számomra. És ha valami úgy van megírva, mintha az valóban ott és akkor úgy is megtörténhetett volna, s ebben ott a filozófiai mag, meg olvasása közben katarzist okoz, az bármennyire is »régi« vagy »új«, »modern« szövegnek tekintendő. Mindenesetre hiszek a történetmondás erejében.”
S akkor még valami: utólag belegondolva, Molter Károly és Majtényi Mihály csatornaregényeit olvasva, mintha éppen Herceg Jánosnak a Hídban megjelent, majd a Régi dolgainkról című kötetébe általam beszerkesztett kitűnő csatornaesszéje is ihletett volna arra, hogy magam is megírjam az „én csatornáimat”. Hercegen kívül ezekre Bori Imre és Toldi Éva szerkesztőn túl Fekete J. József és Bence Erika fölfigyelt, s értékelte is.
De ne siessünk ennyire előre, mert a Herceg Jánossal való első találkozásokra is nagyon emlékszem, függetlenül attól, hogy ezt már megírtam, megismétlem: még egyetemista koromban, pontosan tudom, 1968-ban volt, amikor egy szombat délután Szirmai Károly telefonált, azonnal menjek át hozzá. Át is mentem, s ott találkoztam Herceg Jánossal, aki azért jött Verbászra, hogy megbeszéljenek még néhány apró részletet azzal az előszóval kapcsolatban, amelyet János bátyánk írt a megjelenés előtt álló Szirmai-novelláskötethez, a Muzsikáló messzeséghez. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy a Herceg-kéziratot már hétfőn juttassam el Juhász Gézához és Utasi Csabához, mert már nagyon várják. Aztán két évvel később Herceg János a nyolcvanadik születésnapján köszöntötte Szirmait, s ekkor én adtam kezébe az általam erre az alkalomra szerkesztett, és a verbászi Művelődési Központ kiadásában megjelent Önkeresés című kötetet, amely a jubiláló íróból kicsikart terjedelmes önéletrajzot és a két háború között írt verseit tartalmazta, s amelyre elsőként éppen Gál László reagált az akkori Magyar Szó Böngésző rovatában, számon kérve, hol rejtőzködtél mindeddig: „Te költő Szirmai?”
S jött két év múlva ismét, de ekkor már azért, hogy Bori Imrével és Huzsvár László akkori verbászi plébánossal méltóképpen temessék a Kalangya-beli szerkesztő- és írótársat, Szirmait.
S most ugorjunk egy nagyot, 1985-től errefelé. A kiadóban, mivel képzőművészeti kiadványokat is szerkesztettem, Bányai Jánostól feladatul kaptam, hogy Milan Konjović akkor készülő nagy párizsi kiállítása kurátorával, Katarina Ambrozić professzor asszonnyal szerkesszem meg e kiállításnak a Forum Kiadóban és nyomdájában készülő katalógusát. Hatalmas kihívás volt ez számomra, de feltűnt, hogy az egyébként terjedelmes bevezetőből és idézetekből hiányzik két név: Bela Durancié és Herceg Jánosé. S ezt szóvá is tettem, mire a művészettörténész arra kért, lépjek kapcsolatba mindkettőjükkel, s ha hajlandók, írják meg meglátásaikat a festő művészetéről. Mondanom sem kell, azonnal eleget tettek ennek a felkérésnek, sőt Herceg János hozzám intézett első levelében így írt: „Kedves Győző! Itt küldöm a Konjović-írást… Ha esetleg Geroldot is érdekelné, ezt az írást boldogan átengedem a Hídnak is.” A katalógus szerb és francia nyelven meg is jelent, de kerekedett arra az alkalomra született szövegekből a Hídban is egy tekintélyes blokk a nyolcvanhét esztendős festő művészetéről, amelynek bevezetőjét magam írtam, s máig büszke vagyok rá.
1987-ben neveztek ki a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztőjévé, s ebben az évben volt Vuk Karadžić születésének kétszázadik évfordulója, s Herceg hozzám intézett levelében jelezte, hogy volna mondanivalója a szerb nyelvújítóról, a helyesírás reformátoráról, a néprajzosról és népdalgyűjtőről, hiszen – idézem –„…itt ingázott Belgrád, Karlóca, Pest, Bécs, Halle és Goethe Weimarja között. Pesten az Aranyszarvasban szállt meg, beteg lábát budai gyógyfürdőben gyógyíttatta, s vívta itt is újító szándékú csatáit a pesti szerb elittel.” Hasonlóképpen üdvözölte, s felkérésemre előszót is írt Veljko Petrović válogatott novelláinak fordításkötetéhez.
Rövidebbre fogva immár. Függetlenül attól, hogy kéthetente Doroszlóról Újvidékre utazott és beolvasta a rádió Szempont című irodalmi és a vasárnapi faluműsorba írt jegyzeteit, tárcáit, mindig a Forum éttermében és így a kiadóban kötött ki, ahol terveit adta elő, javaslatokat kért. Ennek eredményeképp ő volt az 1976 és 1995 között, tehát a halála napjáig a legtöbbet közölt író a Hídban, több mint száz regény részlete, novellája, esszéje, szociográfiai írása, jegyzete, emlékezése jelent meg. Igen, az irodalom és publicisztika minden műfajában otthonosan mozgott és büszkén ápolta, és sarkallt bennünket, fiatalabbakat is. De függetlenül gyakori személyes kapcsolatainktól, mintegy harminc levelét őrzöm, mert amint hazaért, s valami eszébe jutott, azt azonnal levélben tudatta.
Ezekről bővebben azért nem beszélnék, mert Kertkapu című könyvemben ezt részleteztem, Fekete J. József pedig át is vette a Herceg-centenáriumra megjelent kötetébe, azzal a bevezetővel egyetemben, amelyet viszont én állítottam össze ugyancsak ebből az alkalomból A Gerard írójáról címmel.
Azért egy 1990. augusztus 4-i leveléből idéznék egy nyúlfarknyit: „Kedves Győző! Nagy érdeklődéssel olvastam visszaemlékezésedet a verbászi német intelligenciára… Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött azután tovább a meséd, feltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett…” Hát nem jelentett ez kellő hátszelet a Fűzfasíp, majd a Csukódó zsilipek és sok novella és esszé megírásához?
Mondjam így, száz szállal kötődtem Herceg Jánoshoz, s talán ő is némiképp hozzám, ezért is hálásnak kell lennem e nevével fémjelzett díjért!
* Elhangzott október 27-én a Herceg János Irodalmi Díj átadásán a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár Dunatáji Herceg János Nap elnevezésű rendezvényén.
Nyitókép: Pelt Ilona
