Tősgyökeres nyugat-bácskai vagyok, a munkámból kifolyólag mégis gyakran visz az utam errefelé, Észak-Bácskába is. Különösen kedvelem, ha útba esik Nagyfény. Ez település Szabadka községben van, ettől a várostól délre, a Szabadka–Újvidék út mentén, Topolya közelében terül el.
A trianoni békeszerződésig ennek a térségnek és településnek is a mai nyugat-bácskai város, Zombor volt a vármegyeszékhelye.
A Vajdasági Magyar Digitális Adattárban további demográfiai adatok ,,mesélnek” Nagyfény múltjáról, közelmúltjáról: 1961-ben éltek ott legtöbben, 3022 lakost számlált a település. A rendelkezésre álló legfrissebb, 2002-es népszámlálási adatok szerint a nagyfényi magyarok száma 567, a szerbeké 1805, a horvátoké 206 és 597 egyéb nemzetiségű polgára volt a településnek. Az összlakosság 2230 fő.
Amikor végigkocsikázunk ezen a bizonyos Szabadka–Újvidék úton, odaképzelem a kis Fehér Ferencet, a ,,földből vett, földszín szavú” bácskai költőt, aki később, már érett poétaként a mi tájainkon, Nyugat-Bácskában, a ,,sajátfaluban”, Doroszlón lelt autentikus otthonra.
,,Költőnk 1928. augusztus 3-án született Nagyfény (Žednik) határában, a Bájics-tanya cselédházában, szüleinek ötödik gyermekeként. Apja, Simon, világháborút megjárt, kommenciós cselédember, anyja Pálinkás Mária. Első testvére, Margitka, 1918-ban született, és kéthetes korában spanyolnáthában halt meg; Józsika 1920-ban született, és ötéves korában halt meg agyhártyagyulladásban. István nevű bátyja 1923-ban született, Lajos pedig 1925-ben, már Topolyán, ahova a Fehér család időközben költözött (...) Ferenc, az ifjú költő a gyepsori szegényparasztság vágyainak akart a meghallója lenni.” (részlet Bori Imre irodalomtörténész Fehér Ferencről szóló tanulmányából)
Kezdetben Petőfi volt a példakép, kísérletezési korszakában eposzok írásával is próbálkozott. Lett aztán a rezignált, artisztikus vers-hangú elégiák meg ódák, szonettek költője (is).
Fehér Ferenc, fotó: Vamadia
Fehér Ferenc doroszlói háza, fotó: L. Móger Tímea
Nem csoda hát, hogy később, élete közepe felé haladva keresett egy autentikus közeget, amely ,,emlékezteti” őt azokra az ,,életrendet” megvalósító évekre, amelyeket gyerekkorában, otthon élt meg.
,,Míg édesapám a kukoricát szedte
ő varrt, mosott, főzött és napszámba járt.
Október végén már úgy osont a kertbe,
mert más nem volt tűzre, csak deszkapalánk.
Sok asszonyi öröm őt elkerülte –
úgy élt ott köztünk, mint hamupipőke.”
Ilyen jellegű falusi, paraszti ,,idillt” keresett és találhatott még a hetvenes évek végén, amikor Herceg János akadémikus író hívására a nyugat-bácskai Doroszlón vásárolnak takaros parasztházat. Érték- és életrendjében talán hasonló közegre találnak… Doroszlóról, a falu(m)ról így mesélek egy netnapló bejegyzésben:
Olyan hely ez, ahol szűkszavú lakói helyett, azok tettei (besz)élnek. Kedves Naplóm, minden nap arra törekszem, hogy individuumként eltanuljam ezt a közösségtől. Ha megszólalok, az tömör, velős, mégis sokatmondó legyen. Nagyon szerencsés vagyok, ugyanis ez visszafelé is működik, a vallási énekeken, népdalokon, magyar nótákon szocializálódott doroszlóiak „veszik a lapot”, érzik és tisztelik a költészetet. Így válik az ember alkotótársává a közösség, amelyben él és mozog.
A hely(ek) szelleme ,,övig a földbe ás” bennünket, megtart és nem enged:
„A földön dolgozó szülők a gyereket a mezsgyén beássák, hogy ne kóboroljon el: ez védelem és kiszolgáltatottság is egyben. E kettősség tudatára már az Övig a földbe ásva című verse is utal a következő sorokkal: Kik itthagytatok e mezsgyeszélen, / már titeket átkozzon, dicsérjen / földből vett, földszín szavam.” (Vékás János: Utak 2 – Fehér Ferenc)
Ez, az ,,övig a földbe ásott” költő segített a háza szomszédságában lakó házaspárnak örökbefogadni a barátnőmet, aki így csecsemőkorában, állami gondozásból került Doroszlóra, Fehér Ferenc szomszédságába. Általa ismertem meg a költő bútorainak, könyveinek súlyát. Arról, hol és hogyan élünk, következtetni lehet nemcsak arra, hogy milyen emberek vagyunk, hanem arra is, hogy milyen szellemben alkotunk.
„Nagyfény, Topolya, Verbász, Szabadka, Újvidék és Doroszló – egy nemzetközileg elismert életút állomásai. Fehér Ferenc nemcsak bejárta a bácskai településeket, de tolla nyomán Európa is megismerhette a vajdasági táj hangulatát.” - hangzott el a költő, műfordító és publicista születésének 91. és halálának 30. évfordulójára szervezett megemlékezésen sírhelyénél, az újvidéki temetőben.
Bácska szép, ép. Örökhagyó. Lenni tűz. Égni szó. Nem félni. Élni. Költészet. Sziget. Sziget-költészet.
Maradunk ihlető szövetségben – magu(nk)ba visszatérő körforgásOK, csigaHÁZAK (maguk terhét viselő tanyatoronybástyák), túl időn és téren, az anyaöl, a szülőföld, a bácskaiság jogán.
(Az írás a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztály, Do you speak Magyar? c. projektje keretében készült)
Nyitókép: Fehér Ferenc, Herceg János és Czine Mihály, fotó: Arcanum
