Vannak nyelvek a világban, melyekben egy átlag európai számára alig képzelhető, „egzotikus” grammatikai kategóriák vannak, ám Földünk más vidékein, a ma végóráikat élő őshonos nyelvekben egészen általánosak. Ausztráliától Amazónián át az ősmagyarság régi szállásterületeiig, Magna Hungáriáig. E nyelvek többnyire a teljes elnémulás útján tűnnek el, nem vagy alig hagyva többnyelvű beszélőket s búvópatak-szerű nyelvi örökséget (huzamosabb többnyelvűség idején a hódító nyelvekbe beépülő szubsztrátumot) maguk után. Felzabálja őket az egyre gátlástalanabb kulturális agresszió, mely a globális gazdasági érdekek kérlelhetetlen velejárója.
Ilyen eltűnő kategória, melyben a magam tapasztaltam-e, amit mondok, vagy csak hallomásból tudom, azaz valakinek a meséjét, pletykálkodását adom-e tovább szembenállásának nyelvtani megjelenése. A tapasztalás kategóriája különösen árnyalt lehet, a látott mellett az ízlelt, tapintott, korábbi tapasztalatom alapján kikövetkeztetettnek is lehet önálló alkategóriája. Így a Dorothy D. Leetől 1930-ban leírt kaliforniai indián wintuban ötféle mód mondható el, hogy valaki fát vág(ott). (Igen, Kaliforniában is az őshonos nyelvek voltak régen az „urak”, aztán jött a spanyol, végül a gyarmatosítás mindent lemosó nyelve, az angol.) A wintu indián nem elégedett meg a magam tapasztalta-hallomásból tudott nyelvtani kettősségével, a tapasztalás módozatain belül négy önálló „fát vág(ott)-ragot” ismert: 1. Látom, hogy a szomszéd vágja a fát. 2. Más módon tapasztalom a dolgot, pl. háttal neki ruhát teregetek, ám hallom a fejsze csattogását, netán egy nagyobb forgács meg is sebezte a lábam. 3. Vizuális élményen alapuló következtetés: hiába keresem szomszédom a kunyhójában, ám a fejszéje sincs ott, következésképp fát vág. 4. Korábbi személyes tudásom alapuló következtetés, most sem találom a szomszédom a kunyhójában, de jut eszembe, ilyenkor ő mindig fát vág. Mindezzel a négyosztatú tapasztalatival áll szemben a wintuban az egységes „hallomásból tudom” kategóriája.
A nyelvészet az ilyen esetekben az információ megszerzésének kötelező grammatikai jelöléséről beszél, és az 1920-as évektől apránként kialakul az evidencialitás terminusa. Ám a jelenség korábbi megfigyelése, s a tapasztalati-állítólagos szópár Szentkatolnai Bálint Gábortól származik, aki egészen kivételes nyelvzseni és nyelvtaníró volt. 1877-es kazányi tatár nyelvtanában olvashatjuk: „Érdekes a nem tanult székely embernek nyelvében az, hogy az általa végzett vagy látott cselekvést önhangzós múlttal szereti kifejezni, pl. megfogám, leejtém, míg a mesében jobbára t-s múltat használ”. E kettősség összefügg a Volga–Káma–Belaja-vidék (részben a régi Magna Hungaria vidéke) uráli (mari, udmurt) és törökségi (tatár, baskír, csuvas) nyelveinek kettős, tapasztalati és állítólagos múlt idejű igehasználatával. A mari múltidőrendszer ma is pontos szerkezeti mása a régi magyar múltak rendszerének, sőt a baskíriai marik még ma is jól ismerik a „wintus” finomságokat. A magyar írásbeliségből azonban ez a nyelvi többlet kikopott, elnyelte a latinizált, nyugat-európai kultúrkör másfajta szemléleten alapuló hatása. Ez volt az egyik oka hattagú múltidő-rendszerünk egyszerűsödésének. A menék: mentem, mentem vala: mentem volt, megyek vala: megyek volt alakok többsége azonban még az 1960-as években is hallható volt a Mezőségben és Székelyföldön.
A társadalmi átrendeződéssel, az urbanizációval átalakulnak hétköznapi érintkezési szokásaink, s „elavul” a grammatikai evidencialitás kategóriája is, hiszen ki figyel már a beszélgetőtárs olyan apró rezdüléseire, hogy honnan származik az, amit mond? A legtöbb „modern” embert arra sem figyel, amit mond. Az egyént folyamatos pörgésre kényszerítő világ relatívvá teszi másoknak, a másiknak fontosságát. Az evidencialitás eltűnése így nemcsak kulturális veszteség, hanem az oda nem figyelés mementója is.
