2024. július 18., csütörtök

Akik elmennek, feledésbe merülnek

Beszélgetés Bordás Győzővel, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett íróval

Nem szeretem azokat az embereket, akik magasan hordják az orrukat, mert azt gondolják magukról, hogy tehetségükből kifolyólag ezt megtehetik. Mert nem a tehetség teszi az embert emberré, hanem ennél sokkal több, de elsősorban az alázat a munka iránt, mások és önmaga tehetsége iránt. Bordás Győző nem tartozik azon emberek közé, akiket nem szeretek. Egyszerű, mindig segítőkész, nem haragtartó. Egyszer régen, még a múlt század kilencvenes éveiben volt egy kis vitánk. Alaposan összezördültünk. Gondoltam, többet sohasem szól hozzám. Másnap, amikor a Magyar Szó szerkesztőségének folyosóján összefutottunk, ő köszönt előre. Mintha mi sem történt volna előző nap. Pedig jogosan örökre megharagudhatott volna rám. És ha megharagudott volna, most nem ülnénk egymással szemben egy sör és egy kávé társaságában egy szerkesztőségi iroda csendjében, és nem beszélgethetnénk egymással elismerése kapcsán, amelyet az idén, március 15-én kapott.
– Még nem kaptam meg – mondja mosolyogva. – Tudod, a korona. Valószínűleg majd a nagykövetségen vehetem át. Így most nem is tudom megmutatni, csak az indoklás szövegét hozhattam magammal:
„A vajdasági magyarság sorsát hitelesen megörökítő írásai, valamint a délvidéki magyar kulturális és közéletben vállalt szerepe elismeréseként Bordás Győző Márai Sándor-díjas írót, szerkesztőt, a Vajdasági Íróegyesület volt elnökét, a Vajdasági Nemzeti Tanács volt tagját a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetésben részesítem.
Áder János köztársasági elnök"
Már gratuláltam neki, de újra megteszem.

Bordás Győző (Dávid Csilla felvétele)

Bordás Győző (Dávid Csilla felvétele)

Ismét mosolyog. Sajátos nevetése van, amelyből azt olvasom le, hogy örül a kitüntetésnek, de mosolya mintha azt is mondaná, hogy ne orroljatok rám, mert most engem díjaztak, nem tehetek róla.
Hogyan állsz a díjakkal, mit jelentenek a számodra?
– Elismerést. Minden díj arra késztet, hogy egy kicsit visszatekintsek az időben. Most is ezt tesszük, nosztalgiázunk, beszélgetünk a múltról. Ilyenkor megpróbálom felmérni, hogy megérdemeltem-e a díjat, vagy sem, esetleg másnak kellett volna adni. Bármikor díjat kaptam, mindig úgy éreztem, hogy ez nemcsak engem illet, hanem mindenkit, akik körülöttem voltak, szerkesztők, írók, nyomdászok, akik nélkül jómagam sem érvényesülhettem volna. Számomra a legjelentősebb a Márai Sándor-díj, amelyet 2003-ban regényeimért kaptam. Nagyon megörültem, azért, mert szakmai díj volt, és fölterjesztőim Ilja Mihály professzor úr, irodalomtörténész valamint Bart István író, a Corvina kiadó akkori igazgatója voltak. Ők írtak is már a regényeimről, ismerték a munkásságomat. A tanár úrral a mai napig kapcsolatban vagyok. Az elsők között volt, aki gratulált a mostani kitüntetéshez. De kedves számomra a Szirmai-díj (2008), a Szenteleky-díj (2003) és a Pro Cultura Hungarica díj is (1996).
Aki olvasta írásaidat, regényeidet, sok mindent megtudhatott gyerekkorodról, ifjú életedről. Mesélj nekem néhány kedves emléket ezekből az évekből!
– Ha a gyerekkort említem, azonnal édesapám virágoskertje jut eszembe. Egy csodálatosan szép szecessziós kert volt, ahová bejárt minden verbászi értelmiségi, ugyanis virágért jöttek születéskor, esküvőkor, temetéskor. Apám Közép-Bácska legismertebb kertésze volt. A két háború között a cukorgyár kertjét is ő rendezte, ő volt a fő kertész. Öt üvegház állt rendelkezésére, amelyeket gőzzel fűtöttek. Schwarcz Jenő igazgató megkövetelte, hogy karácsonyra friss eper legyen az asztalán, húsvétra meg szőlő. Ezt az üvegház lehetővé tette, és édesapám eleget is tett az igazgató kívánságának. Nem hiába küldte Pestre apámat, hogy megtanulja a szakmát. A virágoskert, amit némettanárnőm Paradiesernek hívott, a szép emlékeim egyike, de mondok egy másikat, amely már kevésbé szép. Öten voltunk testvérek, és mindenki járt zeneiskolába. Ez még nem lett volna baj, hanem a baj az volt, hogy amikor engem akartak beíratni, és a felvételin elkezdtünk szolmizálni, akkor Gera tanár úr elkezdte csapkodni a fülét, hogy valami itt nem stimmel, hogy valaki nagyon falsol. Egyszer csak rám bökött és hazazavart. Délután eljött hozzánk és elnézést kért a szüleimtől. Azt mondta nekik, hogy ennek a gyereknek se hangja, se hallása, ne írassák be a zeneiskolába.
Ezek után, feltételezem, nem lettél nagy zenerajongó.
– Dehogynem. Szeretem a zenét. Testvéreimet is mindig örömmel hallgattam.
A kertészettel, a virágokkal hogyan állsz?
– Feketicsen apám szüleinek volt egy kis háza és egy hatkvadrátos kertje, ahol gyerekkorom nyarait, teleit töltöttem az iskolai szünetekben. Mindig is nagyon szerettem ott. Később megörököltem, gyümölcsösöm volt a kertben és sok virág. Már felnőttként is örömmel vonultam ide vissza, de sajnos meg kellett tőle válnom, mert már nem tudtam művelni, elfogyott hozzá az erőm. Maradt a városi park, ahova feleségemmel rendszeresen kijárunk és ott gyönyörködök a természet szépségeiben.
Újvidéken élsz. Itt jártál gimnáziumba, majd egyetemre, a Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékére, és itt is ragadtál.

Egy egykori könyvkiadói értekezleten (Dávid Csilla felvétele )

Egy egykori könyvkiadói értekezleten (Dávid Csilla felvétele )

– Az ifjúkori emlékeim már Újvidékhez kötődnek. Harmadikos gimnazista voltam, egészen pontosan tudom, hogy 1966 májusát írtuk. Akkor már bedolgozó munkatársa voltam a Gobby Fehér Gyula által szerkesztett Ifjú műhelynek az Ifjúságban. Ács Károly, a Híd folyóirat főszerkesztője megkérte Gyulát, válogasson tőlünk, az Ifjú műhely munkatársaitól olyan írásokat, amelyeket a folyóiratban leközölhetne. Az áprilisi/májusi számban jelentünk meg, Podolszky József, Balogh István, Utasi Mária, B. Varga László, Hornyik Miklós és jómagam. Ennek pontosan 55 éve, ha jól számolom.
n Ekkor kezdődött a mai napig tartó nagyon szoros kapcsolatod a Híd folyóirattal, amelynek tíz évig a szerkesztője is voltál. De tudom, hogy újságírói, írói pályafutásod korábban kezdődött, napilapunkat is tudósítottad...
– A Magyar Szó tudósítása úgy kezdődött, hogy Verbászon egy Pechán-kiállítás volt, és Szirmai Károly költő, aki Verbászon élt, mondta nekem: „Írd meg ezt a Pechán-kiállítást, mert ez egy nagyon fontos dolog". Megírtam, elküldtem a Magyar Szónak. Papp Gábor volt akkor a vajdasági oldal szerkesztője, közölte az írásomat, de azonnal fülön csípett és hajtott, hogy minél többet írjak, dolgozzak. Majd a Kilátóban is jelentek meg írásaim, amikor még Bogdánfi Sándor szerkesztette, majd Végel László is közölt írásaimat, amikor ő szerkesztette ezt a mellékletet. 1971-től pedig, amikor a Magyar Szóhoz kerültem, rendszeresen jelentek meg írásaim. Olyan szerencsém volt, hogy azon a napon, amikor abszolváltam, 1971. július 1-én zárult egy pályázat, amire felvettek a Magyar Szóban. Húsz napot töltöttem az újvidéki rovaton és mivel szabadságidő volt,

Szerződés aláírása: Bordás Győző és Németh Ferenc Vukovics Gézával, Kalapis Zoltánnal, Bori Imrével és Németh Istvánnal (Dávid Csilla felvétele)

Szerződés aláírása: Bordás Győző és Németh Ferenc Vukovics Gézával, Kalapis Zoltánnal, Bori Imrével és Németh Istvánnal (Dávid Csilla felvétele)

Vukovics Géza átrendelt a művelődési rovatra, ahol 1976 januárjáig voltam. Nagyon komoly rovat volt akkor a művelődési. Burány Nándor és Vukovics Géza szerkesztették, de a rovatnál volt Fehér Ferenc, a költő, Ács József, a festő, Gerold László színikritikus, Ládi István filmkritikus, Engler Lajos és Szűcs Imre pedig oktatási ügyekkel foglalkoztak. Abban az időben a fő feladatom az Újvidéki Színház születése folyamatának kísérése volt. Minden testület ülésére, minden rendezvényre el kellett mennem, ahol erről bármilyen említést tettek.
Írók, költők között mozogsz, szinte napi szinten értekezel velük. Mit látsz, mennyire ismerik a ma szárnyukat bontogató fiatal tollforgatók az öregeket, akik közül sokan már elhunytak?
– Van egy rossz érzésem, hogy nem túlságosan olvassák ma már azoknak a szerzőknek a műveit, akiket jobban kellene ismerniük. Bori Imre, Kalapis Zoltán, Gerold László, Bodor Anikó és még sok szerző igen jelentős alkotásaira ma már nemigen figyelnek, nem olvassák. Az az érzésem, hogy azokról, akik már elmentek közülünk, a mai fiatalok már nemigen vesznek tudomást. Akik elmennek, feledésbe merülnek. De említhetem Herceg Jánost, Szirmai Károlyt és másokat is. A vajdasági magyar irodalom nagy nevei egyre jobban felejtődnek el.