Az idén szombatra esik Nagyboldogasszony napja, a katolikus egyház főünnepe. Az egyik legrégebbi magyar zarándokhelyen, a Szent Lászlóhoz és Szűz Máriához is kötődő Mátraverebély-Szentkúton – amelyet 2006-ban nemzeti kegyhely rangra emeltek – ezen a napon, augusztus 15-én van a főbúcsú. A katolikus főünnephez kötődő fontos magyar vonatkozás, hogy a világból Nagyboldogasszony napján távozó Szent István a Hartvik-legenda szerint az ünnep előtti napon ajánlotta fel trónörökös nélkül maradt királyságát, Magyarországot a magyar egyházzal együtt a Szűzanyának. Az államalapító király ezen vallási gesztusából fejlődött ki a Regnum Marianum, a Mária országa eszmény. Ezért viselheti a festményeken, szobrokon a Szűzanya a magyar Szent Koronát, és innen ered a XIII. Leó pápa által 1896-ban, a millennium évében engedélyezett Magyarok Nagyasszonya (Patrona Hungariae) magyar főünnep október 8-án.
Töröktopolyán, a Nagybecskereki egyházmegye egyetlen bánáti Mária-kegyhelyén szintén Nagyboldogasszony napján tartják a főbúcsút. Térségünk legtömegesebb látogatott zarándokünnepe, a doroszlói búcsú Bácskában szintén egy Mária-kegyhelyhez kötődik, és szintén a Szűzanyához kapcsolódó ünnepen, Kisboldogasszony napján van az időpontja, szeptember 8-án. Szerémségben a dél-bácskai magyarok által is látogatott tekiai főbúcsút Péterváradnál úgyszintén egy Mária-emléknapon, havi (vagy havas) Boldogasszony napján tartják augusztus 5-én.
A rendszerváltozás utáni időszak legtömegesebben látogatott Kárpát-medencei zarándokünnepe, a csíksomlyói búcsú – amely székelyföldi helyszíne okán a vallási mellett erős nemzeti jelleget is hordoz – szintén egy Mária-kegyhelyhez kötődik, bár a kitűzött időpontja, pünkösdszombat nem Mária-ünnep. Az apostolok cselekedeteiből azonban azt is tudhatjuk, hogy amikor pünkösdkor a cenákulumban – ugyanabban a teremben, ahol Jézus az utolsó vacsorát tartotta – betöltötte az apostolokat a Szentlélek, ott volt közöttük Jézus anyja, Mária is (ApCsel 1,14).
A Kárpát-medence telis-tele van katolikus és görögkatolikus Mária-kegyhelyekkel. Nagyrészt a 18. században lettek zarándokhelyekké egy-egy csodás eseményhez kapcsolódva ezek a kegyhelyek, aminek szoros köze lehet a Magyarországra akkor betelepülő, mély Mária-tiszteletű német katolikusoknak, sőt a korszellemnek is, az érzelmes késő barokk korszak népi ájtatosságot támogató társadalmi közegének.
A Mária-tisztelet a kereszténység első századaiba nyúlik vissza. Carl Gustav Jung úgy vélte, hogy olyan mély ez az ősképi okokra visszavezethető kötődés a Szűzanyához, hogy a Szentháromság-tant szinte négyességgé formálja át. E lélektani megfigyelés teológiai szempontból nem állhatja meg a helyét, az viszont tagadhatatlan, hogy Szűz Máriát Jézus anyjaként imádattal fölérő tisztelettel övezi a keresztény hit. Nemcsak a laikusok, azaz a hívő nép körében, hanem a klérus tagjai között is ez a helyzet. Elég megemlíteni Szent II. János Pál pápát, aki erős Mária-tiszteletéről volt ismert. Ez a kereszténység első századaitól a legutóbbi időkig így van. Bizonyíték lehet erre a volt Jugoszlávia területén a kommunista rendszer utolsó évtizedében, a nyolcvanas években kialakuló, ma a magyarok által is tömegesen látogatott új Mária-zarándokhely, Međugorje.
A tanításuk hangsúlyát Krisztusra és a megváltásra helyező evangéliumokban még nincs központi helye Máriának, Jézus anyjának. A kivételt ettől csak a Máténál és Lukácsnál leírt születéstörténet jelenti, amely azonban teljesen hiányzik a náluk régebbi és általuk forrásként használt Márk evangéliumából, mint ahogy a négy közül a legkésőbb írt János evangéliumából is. Ám hogy a Megváltó születésének Szűz Mária anyai személyéhez kötődő misztériuma már ekkor is fölöttébb foglalkoztatta a híveket, azt tanúsítják a 2. századtól létrejövő apokrif gyermekségevangéliumok. Mária szerepe mégis attól fogva válik igazán fontossá a kereszténységben, amikor a negyedik században a Krisztus-hit a 313-as konstantini rendelet után az egész társadalmat átszövő tömegvallássá, Nagy Theodosius 391-ben hozott rendeletével pedig államvallássá lett a Római Birodalomban. Vallástudományi szemszögből látva ennek szoros köze van a népi vallásosság azon kitörölhetetlen igényéhez, hogy a Legfelsőbbet ne csak atyai, hanem anyai alakjában is imádhassa. A bennünk kitörölhetetlenül ott lakozó ősképi szerkezet szerint – amelyet C. G. Jung vizsgált olyan behatóan – világi tapasztalataiból kiindulva az ember az isten leírhatatlan transzcendens, világon túli oldalát Atyaként, míg oltalmazó és éltető immanens, világi oldalát Anyaként képzeli el. Az egyistenhit megerősödésével a zsidó vallásban a Kr. e. 7–6. századtól – amely az egyetlen isten transzcendens oldalát állította a középpontba, akit ezért antropomorfizálva Atyaként képzeltek el – megjelenik egy hiányérzet is elsősorban a laikusok körében az isten immanens, világi, gondoskodói-szeretői, anyai oldala iránt. Ez már az egyistenhit első zsidó hirdetőinek, a prófétáknak is komoly problémát jelentett, aminek a nyomait az Ószövetségben is világosan fölfedezhetjük, amikor a magaslatokon imádott Astarte híveit ostorozzák kemény szavakkal. Jézus tanításában ezt a hiányérzetet úgy oldotta fel, hogy az általa Abbának (Atyácskának) nevezett zsidó transzcendens istenképet – amellyel szemben a megalázkodás, az istenfélelem és a kérés volt a domináns viszonyulás a hívő részéről – teljesen átformálta azzal, hogy saját életpéldájával és csodatetteivel alátámasztva kidomborította a mindenható isten szerető, gondoskodó, könyörületes oldalát is. Majd a keresztény teológia fejlődésével az egyetlen isten világi, immanens oldalának a szerepét a megtestesülő isten, a Fiú vehette át.
A sokistenhit korábbi világából átöröklődött hiányérzet azonban még így is megmaradt, amire a bizonyíték a Mária-tisztelet fellángolása az 5. századtól. Ezt az anyai oldal iránti vallási hiányérzetet tudta „lecsatornázni”, keresztényivé formálni az egyház a Mária-tisztelettel. Ez természetesen vallástudományi és nem teológiai megállapítás.
Teológiai szemszögből a Mária-tisztelet első kulcsfontosságú megnyilatkozása a 431-es efezusi zsinaton történik, ahol dogmaként mondják ki Mária Istenanyaságát (Theotokosz, ami szó szerint Istenszülőt jelent, ahogyan a szerb is használja a Bogorodica kifejezést). Ez a Jézus emberi természetét hangsúlyozó nesztorianizmussal szembeni teológiai állásfoglalás volt, amely igazi örömünnepet váltott ki a nép körében Konstantinápolyban, a világ egyik akkori legnagyobb városában. Innentől fogva sorra születtek a Mária-ünnepek a kereszténységben.
Unikumnak, de azt is mondhatnánk, hungarikumnak számítanak a Mária-ünnepeknek az év természeti ciklusaihoz kötődő gyönyörű magyar elnevezései. Ezek alapján azt ugyan nem tudhatjuk meg, hogy miről szól az adott jeles nap, így például azt, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony Jézus fogantatásának hírül adását ünnepli, vagy hogy Nagyboldogasszony a katolikus egyházban 1950-ben dogmává emelt Mária mennybevételének a főünnepe, mégis világosan jelzik, hogy az ősmagyar hit anyaistennőjére visszavezethetően Boldogasszonynak nevezett Szűz Mária a természethez, a világhoz kötődő immanens isteni elemmel szoros kapcsolatban áll.
Ami viszont vitathatatlanul közös ezekben a Mária-ünnepekben, hogy mindegyikük életének egy-egy krisztológiai és mariológiai szempontból fontos momentumához kapcsolódva a szűziségében is rendkívüli anyát, a méhében a Krisztust (a Messiást) világra hozót, az Istenszülőt ünnepli.
