Házasság. Egy fogalom, amelyben ott lehet a tapasztalatok súlya, a frissesség vagy a várakozás. Életutunkból adódóan mindannyian mást értünk alatta: tradíciót, intézményt, szövetséget, menedéket, próbát, elhibázott döntést, rutint, folytonos újrakezdést. Beszélhetünk róla örökölt mintákon vagy elhallgatott történeteken keresztül is, egy kérdés azonban mindenkinél ugyanaz: hogyan lehet két életet eggyé fűzni és ezt a köteléket fenntartani? A felsorolt kulcsszavak boncolgatása elvezethet különböző megoldásokhoz, de ezt a ma már avíttnak gondolt, mégis időtlen témakört talán érdemes egy könnyedebb belépővel kezdeni.
Nemrég rátaláltam egy olyan kevésbé ismert, porosabb popdalra, amely elementáris módon teszi átélhetővé két ember egymásra találását, azt az érzést, amikor a partner nem pusztán egy másik személy, akivel éppen együtt vagyunk, hanem egy „életre rendelt” társ. Az előadó stílusától szokatlan módon – egyrészt talán ezért is – David Bowie Wedding Song-ja abba a ritka körbe tartozik, ahol a szerelem nem három és fél percre söpör el mindent. A mélységgel telített dalszöveg, a bariton hangszín és a templomi szertartást idéző zenei aláfestés túllép a giccsen, közben azt sugallja, hogy „így legyél szerelmes, így válassz magadnak társat egy életre”. Sőt, nemcsak társat, hanem házastársat, hiszen még a bohém előadóként ismertté vált zenész is úgy gondolta, a házasság mindennél elemibb formában sűríti magába két ember kapcsolatát.
Vajon mennyien tekintenek ma a házasságra valóban lényegi döntésként? Az egyén függetlenségét és váltogatható identitását hangsúlyozó szólamok, valamint a bőséggel jelen lévő rossz minták érezhetően átformálták és kiüresítették a megítélését, ezzel együtt a párok mellette való elköteleződését. Nem törhető pálca azok felett, akik nem kérnek a papírformából, hiszen, ha szétnézünk, pozitív példákat elnyomó válásokat, érdekházasságokat, rongyrázásról szóló lakodalmakat és egyházi szertartásokat látunk, amelyek után ugyanúgy elválnak, majd – ha a helyzet megkívánja, más körülmények között, akár egy eltérő felekezet berkein belül – házasodnak újra úgy, mintha korábban mi sem történt volna. Kétségtelen, hogy a házasságkötés számtalan aspektusa vált hiteltelenné napjainkra. Hogy mindezek ellenére ki milyen oknál fogva dönt mellette, azt végső soron csak ő maga tudja megmagyarázni. Ezt én is legfeljebb a saját nézőpontomból közelíthetem meg.
Magam is azok táborát erősítem, akik nem a húszas éveikben találták meg azt a társat, aki mellett végül házasságra adták a fejüket. Bár a mögöttünk hagyott időt semmi sem hozhatja vissza, talán nem is baj, hogy így alakult, ugyanis a megfelelő pár és a hosszú távon is működő kapcsolat mikéntje nem pusztán szerencse kérdése, hanem önismereti folyamat, kinél rövidebb, kinél hosszabb. Miután a férjemmel eldöntöttük, hogy össze szeretnénk házasodni, egyetlen dologra különösen koncentráltam. Ez egyszerre volt izgalmas és kissé félelmetes. Bár a polgári esküvőhöz kötődnek a kézzelfoghatóbb, jogi természetű döntések – a névválasztás, a közös vagyon, a felelősségvállalás gyakorlati keretei – ezek számomra sem feszültséget, sem különösebb lelkesedést nem okoztak. Az egyházi esküvő közeledte viszont érezhető súlyt helyezett a vállamra. Tudtam, hogy amit ott kimondok, annak nem csupán pillanatnyi jelentése van, hanem egy olyan ígéret, amelyhez tartanom kell magam egy életen át. Még ha nem is gyakorlom mindig aktívan a vallásomat, mégis létezik bennem egyfajta meggyőződés arról, hogy az élet eseményei – így az is, kivel kötöm össze azt – nem véletlenszerű döntések, hanem egy nálunk nagyobb rend részei.
De mit tud az ember a házasságról még akkor, amikor a Bowie-dalban is mennyeinek ábrázoló pillanatban ünnepélyes keretek között hűséget fogad a másiknak? Amennyiben a kapcsolat első éveiben köttetik, sejtésünk sincs róla, milyen kihívások tornyosulhatnak még elénk. A „csúszósabb terepeken” akaratlanul azokhoz a tanult mintákhoz nyúlunk, amelyek sok esetben nem működnek. Ugyanazokat a konfliktusokat, sérelmeket generálják, amelyek saját őseink feldolgozatlanul kezeltek és hagytak ránk. Persze, a jó példa különösebb magyarázat nélkül is öröklődhet, bár kétségtelen, hogy kevesebbszer találkozunk velük, mint szeretnénk. Mindenesetre, a házasság mindannyiunk számára állandóan alakuló tanulási folyamat: az egymás felé tett lépések sorozata, az elfogadásé, az alkalmazkodásé, a felismeréseké, olykor a hibáké is. Közben olyan kérdésekkel szembesülünk, amelyeket sokszor ki sem mondunk. Mit jelent feleségnek vagy férjnek lenni? Hogyan lehet valakivel ennyi időn át együtt élni, esetleg hogyan tanul bele az ember a szülői szerepbe? Ezekre nincs általános recept.
Azt nem mondhatom, hogy mögöttem évtizedek tapasztalata áll, mégis három olyan pillért ismertem fel, amelyek képesek egyben tartani két ember közös világát. Ez a kitartás, a szeretet és az egység. Az első kettő szinte elválaszthatatlan egymástól. A szeretet – bármilyen magasztosnak tűnik is – nem mindig érkezik könnyedén és magától, vannak időszakok, amikor döntés kérdése. Ilyenkor a kitartás erősíti meg. A harmadik pedig az együvé tartozás érzése, amelynek tudatosítása ugyancsak hosszabb folyamat. Emlékszem, nem sokkal azután, hogy a férjemmel összeházasodtunk, a minket eskető plébános minden alkalommal következetesen többes számban fordult hozzánk, még akkor is, ha egyedül voltunk éppen. Eleinte szokatlannak tűnt, hiszen addig természetesnek számított, hogy önálló individuumként gondoljak magamra, mivel saját ritmusomban folytattam az addigi életvitelemet, a hobbijaimat, a munkámat. Sokáig volt egy megszokott életem, amely a házasság után sem változott meg egy csapásra. Talán ezért éreztem idegennek, amikor kettőnket egyetlen egészként emlegettek. Időre, közös tervekre, kihívásokra, problémákra és elköteleződésre volt szükség ahhoz, hogy rájöjjek, itt már nem működhetünk külön-külön, nem kereshetjük egyénileg a megoldásokat.
A párok olykor egészen eltérő habitusúak, mégis, ahhoz, hogy közös életet építhessenek, a legmélyebb rétegekben egyezniük kell az értékeikben és az irányban, amerre tartanak. Szinte minden kapcsolatban akad olyan időszak, amikor az egyik fél hajlékonyabb, türelmesebb, könnyebben közelít a másik felé, de az is megeshet, hogy inkább a társ hordozza erősebben ezeket a tulajdonságokat. Képes akkor is szeretni és kitartani, amikor a másik éppen nem tud ugyanazzal az intenzitással. Nagy ajándék, ha az ember ilyen párt kap, de legalább ennyire fontos, hogy mindketten képesek legyenek túllépni a saját korlátaikon. Ugyanis egy házasság távolról sem tökéletes, nagyon is földi: tele van örömökkel, hétköznapi krízisekkel, vitákkal újrakezdésekkel, sőt, néha még kilátástalannak is tűnhet. Tökéletlen, nagyon is emberi, de mégis a gondviselés által vezetett.
Nyitókép: pixabay.com
