Volt idő, amikor a cigaretta nem volt kérdés. Nagytatáink pár dinárért vették, sokszor csomaggal együtt a reggeli kávéval, és senki nem számolt utána. Nem volt téma, nem volt vita. A cigaretta egyszerűen ott volt: a zsebben, az asztalon, a beszélgetések szélén. Ma már ez a világ végleg eltűnt. Nem a dohányzás tűnt el – hanem az ártatlansága.
Ma minden áremelésnél felháborodunk. Morgunk, számolunk, panaszkodunk. A statisztikák szerint az elmúlt másfél évtizedben a dohánytermékek ára többszörösére nőtt, miközben az átlagjövedelmek ezt messze nem követték ilyen ütemben. Egy doboz cigaretta mára nem aprópénz, hanem rendszeres, érezhető kiadás. Mégis: megvesszük. Újra és újra.
A dohánytermékek árának emelkedése különösen érzékenyen érinti a lakosságot. Ennek eredménye egy sajátos társadalmi reakció: az állandó felháborodás és az állandó alkalmazkodás kettőssége.
„Na, most már tényleg abbahagyom” – hangzik el minden áremelés után. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy a dohányzók száma csak lassan, minimálisan csökken. A többség nem leszokik, hanem megoldást keres. Itt jelenik meg a töltött cigaretta kultúrája: hüvelyek, gépek, otthoni „gyártás”.
Spórolás, mondjuk rá. Valójában azonban ez nem lemondás, hanem túlélési stratégia.
Ez a jelenség társadalmi szempontból rendkívül beszédes. Nem azt mutatja, hogy nem érzékeljük a problémát, hanem azt, hogy a szokás erősebb, mint az anyagi nyomás. Inkább átalakítjuk a fogyasztás módját, mint hogy elengedjük azt.
Az elmúlt években robbanásszerűen terjedtek el az úgynevezett füstmentes alternatívák: hevített dohánytermékek, elektronikus eszközök, modern dizájnnal és technológiai nyelvezettel. „Nem ég”, „kevésbé büdös”, „korszerűbb” – ezek a kulcsszavak. Sokan egészségesebbnek érzik, mások egyszerűen társadalmilag elfogadhatóbbnak.
Az elektromos cigaretták nemcsak termékek, hanem státuszszimbólumok is lettek, különösen a fiatalabb városi rétegekben. Elővehető, megmutatható, vállalható. A régi dohányos kép helyett egy modern, kontrollált fogyasztó képe jelenik meg.
De a lényeg nem változik. Nem a dohányzásról mondunk le, csak az illúzióját cseréljük le. A mozdulat marad, a szünet marad, a függőség marad – csak a füst más formát ölt.
Érdemes megnézni, hogyan változik a dohányzás jelentése generációról generációra. Az idősebbek számára a cigaretta megszokás. Életük része évtizedek óta. Nem magyarázzák, nem indokolják. Egyszerűen „így van”. A fiatalabbaknál azonban már más a nyelvezet. Itt megjelenik a tudatosság látszata, az alternatívák keresése, a technológiai megoldások iránti nyitottság.
A fiatal nem feltétlenül „dohányzik”. Ő hevít, párologtat, eszközt használ. A szóhasználat is árulkodó: nem füst, hanem gőz; nem cigaretta, hanem készülék. Mintha a nyelv segítségével próbálnánk eltávolodni attól, amit valójában csinálunk. Ez nem véletlen. A társadalmi nyomás erősebb, a megítélés kritikusabb, ezért új narratívára van szükség.
Mégis, a közös pont megmarad: a szünet. A kivonulás. A pillanat, amikor meg lehet állni. A dohányzás – bármilyen formában – továbbra is ürügy az idő megszerzésére egy felgyorsult világban.
A dohányzás nem pusztán egyéni döntés, hanem közösségi gyakorlat. A kávé és a cigaretta összetartozik. Erkélyeken, kocsmák előtt, buszmegállókban zajlik az élet, ahol a cigaretta beszélgetést indít, időt ad, összeköt. A tiltások léteznek, de a valóság mindig rugalmasabb.
Lehet szabályozni a dohányt, de a szokásainkat sokkal nehezebb.
Talán ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy a cigaretta ilyen makacsul tartja magát. Nemcsak nikotinról van szó, hanem közösségről. A „jössz egy cigire?” nemcsak kérdés, hanem meghívás. Beszélgetésre, szünetre, kapcsolódásra. A társas érintkezés hagyományosan erős, a kávézás, az együttlét még mindig napi rítus.
A modern életforma sok mindent szétzilált: munkaidőt, kapcsolatokat, közösségeket. A cigaretta viszont megmaradt mint stabil pont. Egy olyan rítus, amelyhez nem kell szervezés, nem kell előkészület, nem kell indok. Csak egy doboz.
Ebben az értelemben a dohányzás nem pusztán rossz szokás, hanem válasz is. Válasz a stresszre, a bizonytalanságra, az állandó alkalmazkodásra. És amíg ezek a körülmények nem változnak, addig a cigaretta sem fog eltűnni – legfeljebb új formát ölt.
A dohányzás nemcsak az egyéni döntésekről szól, hanem kollektív mintákról. Arról, hogyan reagálunk a szabályokra, az árakra, a figyelmeztetésekre. Arról, hogyan választjuk a kiskaput a változás helyett.
Nem az a kérdés, hogy a cigaretta káros-e. Ezt senki nem vitatja. Az igazi kérdés az, miért ragaszkodunk hozzá ennyire. Miért találjuk meg minden formában az útját. Miért vagyunk hajlandók többet fizetni érte, otthon gyártani, technológiával kiváltani – de elengedni nem.
A cigaretta története nem a dohány története. Hanem a miénk. Az alkalmazkodásé, a túlélésé, a kompromisszumoké. A cigaretta változik: drágább lesz, szebb lesz, modernebb lesz. Mi pedig követjük.
Mindig találunk egy új formát, egy új indokot, egy új narratívát. És talán ez mondja el rólunk a legtöbbet. Hogy mindenhez képesek vagyunk alkalmazkodni – csak épp leszokni nem tanulunk meg.
Nyitókép: Ótos András felvétele
