A hiány árnyékában

A szegénység több mint pénztelenség, több annál, mint hogy már megint nem jutunk el nyaralni, hogy már megint nem vesszük meg az avokádót, hogy a márkás edzőcipő helyett be kell érnünk a piacon kapható másával. A szegénység a család életének minden területére kiterjed, és mélyen összefonódik a lakhatási bizonytalansággal, a területi egyenlőtlenségekkel és a generációkon átöröklődő kiszolgáltatottsággal. Meghatározza nemcsak a jelent, hanem a gyerekek későbbi lehetőségeit az oktatástól a testi-lelki egészségi állapoton át a munkaerőpiacon való részvételig.

A nélkülözés, a szolgáltatásokhoz való korlátozott hozzáférés és a folyamatos bizonytalanság olyan környezetet teremtenek, ahol a gyerekek fejlődése nem tud kiteljesedni. A statisztikák mögött kirajzolódó élethelyzetek fájdalmasak és megrázóak, a jelenség pedig nem elszigetelt: itt van köztünk, mélyen beágyazódva a társadalom szerkezetébe. A szegénységben felnövő gyerekek már korán megtapasztalják a hiányokat, a társadalmi elkülönülést és a rendszerszintű akadályokat, amelyek közül önerejükből csak nehezen tudnak kitörni. Névtelenséget kérő beszélgetőpartnerünkkel személyes perspektíván keresztül igyekeztünk feltárni a gyermekszegénység valóságát.

 Mi az első gyerekkori emléked?

– Azt hiszem, az óvoda, de az még jó volt. Már kicsit nagyobb voltam, amikor igazán rosszra fordultak a dolgok. Négy felnőtt volt a családban, négy helyről jött valamiféle bevétel, munka, nyugdíj vagy családi pótlék formájában, és ketten voltunk gyerekek. Aztán a nagytatám megbetegedett és meghalt, ezzel tulajdonképpen összedőlt az addig stabil anyagi helyzetünk, főleg miután pár évvel később megszületett a legkisebb testvérem. Ekkor kezdtek el igazán rosszra fordulni a dolgok. Voltak olyan napjaink, amikor a margarinos kenyér is luxusnak számított.

 Ekkor te milyen idős voltál?

– Ekkor kezdtem kamaszodni. És míg a kortársaim lassan kezdtek bulizni járni, addig én leginkább sehova nem mentem, mivel örültem, ha egyáltalán cipőm volt. Néha kaptam ajándékba pénzt, máskor eladtam azokat a régebbi magazinokat, amiket az unokatestvéreim hoztak nekem ajándékba Magyarországról. Volt, hogy azért gyűjtöttem a pénzt, hogy vehessek egy cipőt, de aztán nem lett belőle semmi. Odaadtam az egészet anyámnak, hogy élelmet vegyen belőle.

 Emlékszel arra a pontra, amikor tudatosult benned, hogy mennyi mindenben korlátoz a pénz hiánya?

– Persze. Hetedik-nyolcadik osztályban, amikor már készültünk a ballagásra, és az volt a téma, hogy kinek milyen lesz a ruhája, hogy mikor lesz a táncvizsga, hogy ki mennyit ivott a legutóbbi bulin, én meg még a margarinos kenyérnek is örültem. Nagyon élénken emlékszem arra is, hogy a szobám eléggé hideg volt, 15-16 foknál nem nagyon volt bent melegebb télen. Ugyan volt bent villanykályha, de nem használhattam, mivel sokba került, legalábbis a szüleim szerint. Úgyhogy fogtam néhány palackot, és a csapról megtöltöttem őket forró vízzel, ezeket raktam magam mellé az ágyba. Olyan is volt, hogy egy héten csak kétszer fürödhettem, mert ez is pénzbe került. Összekuporgattam a pénzt a könyvtári beiratkozásra, mert ezt ugye csak évente egyszer kellett kifizetni, és a szabadidőmben sorra hoztam ki a könyveket, és otthon, a jó meleg takaró alatt olvastam őket. Egyszer a húsvéti sonkát is ajándékba kaptuk, hogy legyen a gyerekeknek mit enni.

Az is élénken megmaradt bennem, hogy minden hónapban spóroltam, hogy betétet tudjak venni. Nagyon meg kellett gondolni, hogy mire költünk, és a betétek már akkor sem voltak olcsók. Arról nem volt szó, hogy nem futja betétre, és ezért nem tudok például iskolába se menni, de megvettem a legolcsóbbat, ami irritációt okozott, vagy egyszerűen nem volt elég tartós. Ezért mindig attól rettegtem, hogy átázik a ruhám, takargattam magam. Tornaórán az öltözőben is rejtőzködtem, mert én agyonmosott melltartót hordtam, a többiek meg két használat után már újat vettek.

 A környezetedben élők mindehhez mit szóltak?

– Nem tudták. Nem tudták, hogy mi így élünk. A tanáraim se tudtak róla, nem is kérdezték soha, hogy milyen körülmények vannak nálunk otthon. A vér szerinti apám sem tudta, aki szinte a születésem óta másik városban élt, de tartottam vele a kapcsolatot. Már középiskolás voltam, amikor egyszer elmeséltem neki. Szóval senki nem tudta, mert annyira szégyelltem, hogy nem meséltem erről senkinek. Az osztálytársaimmal nem is voltunk jóban egyébként, úgyhogy ők sem érdeklődtek felőlem, nem kérdezték meg, hogy miért nem uzsonnázok. Az akkori legjobb barátnőm egy évvel volt fiatalabb nálam, egy iskolába jártunk, és ők hasonló körülmények között éltek, mint mi. Vele osztozkodtunk: egyik nap ő vett uzsonnát, másik nap én, és aztán ezt elfeleztük.

 Általában ha egy gyerek nehéz helyzetben van, azt tanácsolják neki, hogy forduljon egy megbízható tanárához. Benned ez nem merült fel?

– Nem, mert pontosan tudtam, hogy annak nagyon súlyos következményei lehetnek. A gyámhatóságra, ilyesmire gondolok. Nem szerettem volna, ha anyámnak és a nevelőapámnak ebből bármi baja származik. Ráadásul, ha emiatt kiemelnek minket a családból, akkor az öcsém elkerült volna a vér szerinti apjához, aki finoman szólva nem alkalmas szülőnek. Ezt semmiképpen sem akartam. Nem akartam azt sem, hogy szétszedjenek bennünket, hogy ne lehessek a családommal, a testvéreimmel. Ezért úgy voltam vele, hogy jobb, ha nem tudják. A vér szerinti apámnak ugyanezért nem szóltam: tudtam, hogy akkor költöznöm kellene. Kéthetente tartottuk a kapcsolatot, nem tűnt fel neki, hogy nincs cipőm.

 Ekkora terhek mellett tudott-e téged támogatni a családod? Voltak dolgok az anyagi javakon túl, amiket nem kaphattál meg?

– Legtöbbet a nagymamámtól kaptam. Mindig tudtam, hogy akármi van, ő ott lesz. Ő volt az, aki inkább átadta nekem a vizes palackjait, hogy ne fázzak, aki azt mondta, hogy á, neki nem kell kesztyű, az ő keze nem fázik, csak hogy nekem legyen. Ő már élt ekkora szegénységben korábban, és tudta, hogy ez mit jelent. Amit nem kaptam meg, az pedig az volt, hogy hozzánk sose jöhetett barát, sose hívhattam át senkit, nyilván azért, hogy ne lássák, hogyan élünk. Szóval rengeteg társadalmi élményből kimaradtam, ami igencsak fontos lett volna, tekintve, hogy éppen a kamasz éveimet éltem. Érzelmi támogatásból sem sok jutott, mert a szüleim állandóan azon veszekedtek, hogy miért nem tudják a villanyszámlát befizetni. Nagyon emlékszem az ajtócsapkodásra például, ez napi szintű volt. Anyám meg a nevelőapám nagyon sokat, nagyon intenzíven veszekedtek. Nagyon sokszor előfordult például, hogy anyám biciklire ültette a legkisebb testvéremet, aki három év körüli volt akkor, és elmentek. Volt, hogy éjszaka se jöttek haza. Mi meg persze féltünk. Szóval nehéz évek voltak, és nem csak a szegénység miatt.

 Titeket bántottak?

– Tettlegességgel nem, soha nem vertek meg minket, de a szavak szintjén azért volt, hogy megkaptuk, hogy vigyázhatnánk jobban is a cuccainkra, vagy mi az, hogy már megint cipő kell, vagy miért használjuk a villanykályhát. Ez állandó feszültséget jelentett.

 A tanulásban támogattak titeket?

– Persze, elvárták a jó jegyeket. Még általános iskolába jártam, amikor kaptunk valakitől egy számítógépet, mert akkor már volt informatikaóránk, és fontos volt, hogy ne maradjunk le. Éhesen, a hidegben nem könnyű tanulni, de tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem. Ráadásul elvárás volt, hogy jól teljesítsünk az iskolában, legalábbis felém meg a középső testvérem felé. A kicsi már egy másik kor gyermeke.

 Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ebből a szegénységből te akár ki is léphetsz?

– Valójában mindig ott volt ennek a lehetősége, mert a mamám mindig azt sulykolta belém, hogy muszáj tanulni. Hogy nincs olyan, hogy nem tanulsz. Anyám sajnos elkövette azt a hibát, hogy nem tanult, és bennem addigra már tudatosult, hogy a problémáink nagy része abból ered, hogy sem ő, sem a nevelőapám nem fejezte be az iskolát. Mert emiatt nem találtak olyan munkát, ami többé-kevésbé normálisan fizetett volna. A nevelőapám kőműves volt, ami télen nem a legjövedelmezőbb. De ha befejezték volna legalább a középiskolát, akkor lehet, hogy könnyebb lett volna a helyzetünk. Tehát pontosan tudtam, hogy legalább egy középiskolát muszáj ahhoz befejeznem, hogy egyszer jobb életem lehessen.

 A középiskolás éveid hogy teltek?

– Másik városba mentem tanulni, tehát utaztam mindennap. Gyakorlatilag a gyerektartás ráment a havi bérletemre. Két évvel később az öcsém is elment, ő kollégista lett. Valójában mindketten menekültünk otthonról. A középiskolában is viszonylag jó tanuló voltam egyébként, tehát a tanulás iránti elkötelezettségem megmaradt, ráadásul itt már egy jóval befogadóbb környezet fogadott. Itt sem meséltem el senkinek, hogy hogyan élünk, de mégis jobban kijöttem velük, és ez sokat jelentett. Közben az anyagi helyzetünk is javult kicsit, mert anyám idősápolással kezdett foglalkozni. Persze továbbra sem jártam úgy bulizni, mint a többiek, de már picit több ruhám lett, mindig volt cipőm, ilyesmi. Kezdett normalizálódni a helyzetünk, és ez azért megkönnyebbülést jelentett.

 Visszatekintve hogyan látod, valóban a tanulás volt az, ami neked segített?

– Részben, mert most már látom, hogy nem azt a szakmát kellett volna választanom, amit választottam. De nekem akkor is van egy négyéves középiskolám, és ez mindig pozitívum marad. Viszont egyetemre már nem tudtam menni, mert a szüleimnek nem lett volna pénzük kifizetni az odáig vezető utat. Szerbül nem akartam tanulni, mert nem beszéltem a nyelvet, így Újvidék egyáltalán nem volt opció, ahhoz pedig, hogy Szegeden tanulhassak, még az emelt szintű érettségit sem tudtuk kifizetni, nemhogy a jelentkezést vagy a költözködést. Úgyhogy továbbtanulás helyett gyárakban dolgoztam, ami nem volt rossz. Jó társaság, nyolcórás munka, éjszakázni sem kellett.

 Ezt előrelépésnek élted meg a gyerekkorodhoz képest?

– Mindenképp annak, mert akármilyen kevés is volt a fizetés, még mindig több volt annál, mint ami gyerekkoromban jutott. Ez egyfajta stabilitást jelentett. A barátnőmmel, akivel megosztottuk az uzsonnánkat, olyanokról álmodoztunk, hogy egyszer majd elmegyünk Olaszországba, milyen jó lesz majd élőben megnézni azokat a helyeket, történelmi emlékeket. Elképzeltük, milyen lesz majd, ha felnőttek leszünk, és lesz pénzünk, és ez sokat segített abban, hogy túljussunk azon az időszakon. De az igazi kitörés akkor érkezett el, amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel. Ő nem azt látta bennem, hogy nincs pénzem, hanem rám volt kíváncsi: milyen vagyok, mit szeretek, mire vagyok képes. Egyszerűen beleszerettünk egymásba, és ennyi.

 Mit üzennél azoknak, akik szeretnék maguk mögött hagyni a szegénységet?

– Hogy tanuljanak, mert ez a legfontosabb. Csak ez az egy út van, ami kivezet ebből. Lehet várni a csodára is, de az a legjobb, ha az ember tesz magáért, mert az egyetlen, akire bármikor biztosan számíthatunk, az saját magunk. Tanulni kell, és nem szabad hinni a kortársaknak, akik szerint az iskola hülyeség, mert ez nem igaz. Az iskola nagyon fontos. És ez az egyetlen lehetőség arra, hogy olyan jövőnk lehessen, amilyet szeretnénk. Ezzel együtt én úgy vagyok vele, hogy ezt a szegénységet magunk mögött hagyni lehetetlen. Nekem legalábbis nem sikerült, emiatt aztán például sokkal nehezebben is adok ki pénzt bármire. Maradt bennem szégyenérzet is ezzel kapcsolatban. Nagyon szégyelltem, hogy hogyan élünk, és iszonyatosan dühös voltam a szüleimre, amiért nem változtattak ezen. Ezek az érzések valahol még mindig bennem vannak.

 Szerinted hogyan vehetjük észre, ha a környezetünkben egy gyerek hasonló problémákkal küzd?

– Ha egy gyerek soha nem jár el sehova, se születésnapokra, se bulikra, se közös programokra, ott gyaníthatóan van valami a háttérben. Nem feltétlenül szegénység, de valami biztosan. Egy gyerektől nem várható el, hogy az osztálytársa, ismerőse bajával foglalkozzon, mert nyilván van neki sajátja, ami számára sokkal fontosabb, ezért ebben mindenképpen a felnőttek volnának kompetensek. Tőlem a tanáraim egyszer sem kérdezték meg, hogy mi egyébként hogyan élünk, pedig volt köztük olyan, akivel nagyon jóban voltam. Hogy mennyit tudott az életkörülményeimről, azt nem tudom, sosem volt téma közöttünk. Engem nem kérdezett, pedig neki talán el mertem volna mondani. De hogyha többet beszélgettek volna velünk a tanáraink, meg a heti egy osztályfőnöki órát nem arra szánták volna, hogy tovább vegyük a tananyagot, akkor kialakulhattak volna olyan kapcsolatok, amikből lehetett volna építkezni. A tanár részéről ehhez kell egyfajta rálátás, hogy egyáltalán észrevegye azt a gyereket. Tehát ne csak azt lássa, hogy van 25 tanuló az osztályban, akiknek ledarálja az anyagot, hanem észlelje, hogy itt kicsi emberekről van szó, akik később majd felnőttek lesznek. Az én sorsom nem nagyon érdekelt senkit a tanáraim közül.

 Társadalmi szinten hogyan lehetne segíteni a szegénységből való kitörést?

– Az oktatással. Minden fórumon a tanulást kellene népszerűsíteni, a tévéműsorok is erősíthetnék például, hogy nem a celebség meg a szépség az érték, hanem az, ha tanulsz. Meg lehetne mutatni, ki mire vitte, hány diplomája lett, hova jutott el, milyen eredményeket ért el, és ezt állítani példaként az emberek, a gyerekek elé. Ha sikerülne társadalmi szinten a tudást, mint értéket megjeleníteni, akkor többeknek fordulna meg a fejében, hogy érdemes tanulni.