Közösségben a világ

A Petőfi Sándor Program a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának ösztöndíjprogramja, amelynek célja a külhoni magyar szórványközösségek megerősítése: az identitás erősítése, a közösségépítés és a magyar kultúra ápolása.

Szili Zsuzsanna pedagógus a nyugat-bácskai szórványban teljesít közösségi szolgálatot.
A Szegedi Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát.

Ugyan még csak másfél hónapja van itt, máris lenyűgözte az embereket, a nyugat-bácskai közösségek tagjait a lelkesedésével, közvetlenségével és letisztult szakértelmével. Életútja kontinenseket és kultúrákat köt össze, mégis egyetlen irányba mutat: a magyar közösségek szolgálata felé. Küldetéséről, hivatásáról és arról, mit talált meg itt, Vajdaságban most ő maga mesél.
 

Sokfelé éltél és tevékenykedtél a világban. Mi az, ami arra sarkallt, hogy nemzetszolgálatot vállalj egy ilyen szerteágazó életúttal a hátad mögött?

– Gyerekkoromtól kezdve, az első iskolanap óta tudom, hogy tanár szeretnék lenni. Amikor pedig megtanultam írni és olvasni, illetve amikor megismerkedtem a magyar irodalommal és a történeteinkkel, a Trianon általi szétszakítottsággal, akkor még inkább megerősödött bennem ez a szándék. Mindez elég korán történt, ugyanis a tanáraim Magyarországon nagyon érzékenyen viszonyultak a témához, és sokat oktattak bennünket erről. El kell mondjam, szerencsém volt, mert nem mindenkinek kerül ilyen felvilágosítás az életébe épp abban az érzékeny korban, amikor az ember személyisége fejlődik.

Éreztem a hívást, ahogy jártam a világot. Amikor valaki megtudta, hogy magyar vagyok, mindig volt egy olyan referencia, ami miatt büszke lehettem: akár Kodály, Bartók, Liszt Ferenc vagy a klasszikus, Puskás. Aztán amikor még mélyebben beleástam magam a magyar identitásomba, akkor jöttem rá igazán, hogy maga a nyelv egy varázslónyelv, és minden, amit magyarul mondunk, olyan, mintha szómágia lenne.

Válaszom a kérdésedre: talán a szétszakítottság érzését szerettem volna meggyógyítani magamban. Ezért vállaltam a szolgálatot, hogy megismerjem az itteni magyarokat, hogy tudjak kapcsolódni hozzájuk, és megtapasztaljam a magyar öntudat határokon átívelését. Lehet, hogy minket szétszakítottak papíron, de ezt az erőt nem lehet szétszabdalni. Ez azóta be is bizonyosodott számomra, amióta itt vagyok a Vajdaságban.

Tehát ezek szerint nagyon eseménydús volt ez a másfél hónap, amióta Nyugat-Bácskában vagy, járod az itteni terepet. Mit takar a program, és mi mindent vettél fel a tevékenységeid sorába?

– Október 1-jén kezdtem meg ezt a szolgálatot. Akkor körbevittek a nyugat-bácskai településeken. A Dunatáj Egyesülés keretében tevékenykedem, és ennek az ösztöndíjprogramnak van egy gyakorlati része is, emellett rendszeresen publikálunk Magyarország illetékes minisztériumának weboldalára.

Összegyűjtöttük azokat a készségeket és képességeket, amelyekkel rendelkezem. Első minőségem a tanári, ezért például Bezdánban a gyerekekkel foglalkozom. Itt anyanyelvápolást kezdeményezek – drámapedagógiai foglalkozások révén, mert hiszem, hogy a kommunikációt úgy tudjuk felszabadítani, ha először saját magunkat szabadítjuk fel. A gyerekeknél, fejlődéstanilag, ezekben az életkorokban mindez nagyon fontos, egyébként az volna a közoktatás keretében is. Szerencsére itt most szabad kezet kaptam, és a bezdáni magyar vagy vegyes házasságból származó gyerekeknek ezt át tudom adni.   

Továbbá jógát oktatok Doroszlón, ott már kialakult egy erős női kör. Tíz évvel ezelőtt sajátítottam el a jógaoktatáshoz szükséges tudást és gyakorlatot. Több országban tanítottam már jógát, és úgy gondolom, ez egy olyan terület, ahol nagyon mély közösséget lehet alkotni – hiszen hasonszőrűek vagyunk, és ez test-szellem-lélek ápolásáról szól. Az a célom, hogy kilenc hónap alatt – ennyi ideig tart itt a szolgálatom – olyan ászanákat tanítsak a hölgyeknek, hogy amikor már nem leszek itt, ők akkor is be tudják építeni a napi rutinjukba.

Besegítek a zombori Magyar Polgári Kaszinó rendezvényeinél is: marketinganyag-készítés, Facebook-oldal és weboldal frissítése – ez egy folyamatos projekt. Nagyon felemelő számomra, mert szeretek bejárni a Kaszinóba; Zombor mégiscsak központi hely, és az események összehozzák a térség magyarjait.

Részt vettem a magyar szórvány napja központi ünnepségének előkészületeiben is Csonoplyán. A megállapodás szerint vannak állandó programok, és minden szezonális rendezvényre való felkészülésben segítek. Karácsonyig, sőt január 1-jéig biztosan nem fogok unatkozni.

Említettük már: sokfelé jártál, éltél a világban. Hogyan látod az itteni közösségeket ennek tükrében?

– Az életutam úgy alakult, hogy a szegedi egyetem után kimentem Angliába. Londonban éltem öt évig, hogy megtanuljam az angolt C1-C2-es szinten. Itt szereztem meg a tudást, és sikerült a Magyarországon szerzett tanári diplomámat nemzetközileg elismertetni. Ez a két dolog – az angol nyelvtudás és a végzettségem nemzetközivé tétele – nyitotta ki számomra a kapukat. A sors furcsa fintora, hogy magyarországi közoktatásban, a szakmai gyakorlaton kívül sosem tanítottam, ellenben négy kontinensen, tíz országban igen: Angliában, Máltán, Vietnámban, Tanzániában, Thaiföldön…
Nem is ez a lényeg, hanem: mi a közös ezekben a helyekben? Miután Angliában megszereztem, amiért kimentem, rájöttem, hogy vonzódom azokhoz az országokhoz, ahol az emberek autentikusak, ahol nem a globalizált társadalmi normák hódítanak. Ezekben az „igazi” közegekben érzem jól magam. Fontos volt számomra, hogy tanítsak: csaknem 2000 gyermek életére volt hatásom. Meg akartam ismerni a különböző társadalmi rétegek működését. Itt nagy alkalmazkodóképességre tettem szert – illetve rájöttem, hogy ez a képesség már megvolt bennem.

Az elfogadás és a nyitottság csakis a hasznomra vált. Egy ponton persze az ember elveszíti a naivitását, mert előfordulhat, hogy áldozattá válik, de a nagy számok törvénye alapján mégis azt mondom: ha az ember nyitott és kíváncsi, azt a világ visszaadja, és több pozitív élményben részesül. Ezekben a komfortzónán kívüli helyzetekben tudjuk meg igazán, hogy van egy gondviselő Jóisten, aki már sokszor megmentette az életemet.

Igazából én csak azt teszem, amit a szívem diktál: szeretek tanítani, megismerni a világot mások szemszögéből. Mindez nagy alázatot adott: amikor átadom a kontrollt, sokkal jobb dolgok történnek velem, mint gondoltam volna.

Hogy érzem magam Vajdaságban? Mondhatom, szinte hazajöttem. Zombort imádom: kicsi, zöld, vannak kedvenc helyeim, kijárhatok bringázni – nagyon szeretek biciklizni. Vajdaság is olyan… mindazt megtaláltam itt, amit külföldön kerestem: egyfajta érintetlenséget. Úgy érzem, itt magunkra vagyunk hagyva egy kicsit – de jó értelemben. Mert hiába erős itt a magyar közösség, ha nem mi oldjuk meg a dolgainkat, senki nem oldja meg helyettünk. Ezért élvezem az ittlétet: érzem, hogy amit teszek, annak súlya van, és örülnek a jelenlétemnek. Úgy érzem, ezért a pillanatért kellett élnem.

 Egy sajátos oktatási módszer birtokában vagy, amelynek módszertanát csak te ismered Magyarországon. Miről van szó, és hogyan kapcsolódik mindez az itteni tevékenységedhez?

– Most már nem mondom, hogy véletlen volt, inkább úgy fogalmazok: irányítás alatt történt. Miután Londonból eljöttem – abból az élethelyzetből kihozva a legtöbbet –, már nem volt ideális számomra az ottani lét. Nagyon sokat kellett dolgozni, ahogy azt mindenki tudja, akinek él külföldön családtagja. Jó ott lenni, de bizonyos szint fenntartása a személyes élet rovására megy. Úgy gondoltam, ezzel végeztem. 2014-ben egy hét alatt hazaköltöztettem az egész életemet – akkoriban még sok cuccom volt, nem voltam ilyen minimalista, mint most.

Nyertem egy ösztöndíjat Thaiföldön. Ott volt egy tanítóm, egy hölgy, aki családállítással foglalkozott. Általa ismertem meg az akkori thai király unokaöccsét, aki zseniális elme volt: NASA-kutató, majd kilépett ebből a közegből, és visszatért Thaiföldre. Ott megalapította az iskolát, mert beavatást kapott, és olyan körökben mozgott, hogy rálátása volt bizonyos irányokra, tendenciákra. Több előadást tartott nekünk a tudományos és természettudományos trendekről, értékes információkkal.
Azt mondta: jön egy világ, amikor azzal segíthetünk az emberiségen – sőt így menthetjük meg –, ha az emberi alapértékeken való oktatást terjesztjük, gyerekek és felnőttek körében egyaránt. 2014-ben, amikor ott ültem, felfoghatatlan volt számomra, hogy a „ne lopj”, „ne csalj”, „légy igazságos” alapvetések tanítására lesz igény. Egy magyar konzervatív családból jövő ember esetében mindez alap, része a neveltetésnek, amellett, hogy a nyelvünkből is fakadhat ez az értékrend.

Ehhez képest, ha most elképzeljük, mi a globális norma 2025-ben, akkor úgy gondolom, igenis létjogosultsága van annak, hogy az emberi értékeken alapuló tanítást bevonjuk az oktatásba.

Hogyan látod: a közösség nyújthat stabilitást? Fontos-e, hogy állandóságra leljünk az életünkben?

– Igen, a közösség stabilitást ad, és ezt fontos tudatosítanunk. A pandémia óta észrevettem magamon, hogy feladtam, nem mindig éreztem szükségét a kapcsolódásnak. De ha elég őszinte az ember, fel kell tennie a kérdést: kihez akar valójában kapcsolódni? Ezek a kapcsolatok lehetnek mennyiség helyett minőségiek. Így nemcsak megtartó, hanem gyógyító ereje is van a közösségnek.
Én ezt most itt látom és tanulom, mert négy évig elzártan éltem egy erdőben, szomszédok nélkül. Jó érzés most mindezt másként tapasztalni. Ez a jövő: kék zónák, felemelő közösség. Ehhez persze társul a szándék, hogy elfogadjuk az embereket a hibáikkal együtt: egyikünk sem tökéletes.

Elfogadom, hogy ő harsány, ő csendes, ő álmodozó, ő gyors, és így tovább. A humor is old mindent – a kapcsolatokat is. Ahogyan az szintén, ha tudatosítjuk, miért vagyunk jelen ott, ahol – hallottuk Szili Zsuzsannától, akinek története arról szól, hogy a világjárás után is létezik „hazatalálás” – nemcsak földrajzi, hanem lelki értelemben is. Nyugat-Bácskában megtalálta azt a közösséget, amelynek tagjai nyitottan fogadták, és amelyhez saját erőforrásait, tudását és szívét is hozzá tudja adni. Bár szolgálata időben véges, hatása és jelenléte hosszú távon formálhatja az itt élők mindennapjait.