November 22-e a magyar közoktatás napja. A magyar országgyűlés 1991-ben meghozott döntésével sorolta be a jeles napok közé. A cél – olvastam egy helyütt e nap kapcsán – az volt, hogy nagyobb figyelmet kapjon a közoktatás stratégiai jelentősége, és olyan döntések szülessenek, amelyekben nem szorulnak háttérbe a szakmai szempontok, a tanulók, a szülők, az oktatásban dolgozók érdekei.
A közoktatás – mint a fentiekből is kiderül – egy többszereplős terület, amely nagymértékben befolyásolja, milyen lesz egy társadalom jövője. Tudom, közhely, de attól még igaz, hogy egy jó, elhivatott pedagógus felkeltheti a diák érdeklődését a saját tudományterülete, tantárgya iránt, de örökre el is riaszthatja attól. A tanítványát azzal is neveli, ha nem kicsinyli le, nem alázza meg, ellenben, ha okot ad rá, dicséri, s azért követeli meg tőle, hogy képességei szerint maximálisan teljesítsen, mert ezzel is megbecsüli a diákot, látja a benne rejlő lehetőséget. Egy okos szülő nem partnere gyerekének a tanár szidásában, nem oldja meg helyette matematikából a házi feladatot, nem olvassa el helyette a házi olvasmányt, hanem kötelességtudatra, önálló munkára neveli csemetéjét. Szinte hallom a megjegyzéseket: „Tudja ez az újságíró, hogy milyenek a mai általános iskolások, a középiskolásokról nem is szólva? Tisztában van vele, milyen nehéz a Z generációval, az alfa generációról nem is beszélve? Elképzelni sem tudja, hogy milyen nehéz lekötni 45 percen keresztül a diákok figyelmét! Fogalma sincs, hogy a mi gyerekeink iskolájában XY tanár milyen rossz pedagógus....” Semmi új a nap alatt. Még emlékszem a kilencvenes évekből egyik gimnazistának arra a megjegyzésére, hogy YZ tanár óráján 45 percen át bámulta a papírkosarat, hátha megemelkedik, hogy történjen már valami érdekes. S ugyanez a diák mennyire élvezte annak a tanárnőnek az előadói stílusát, akinél ugyan csak hármas osztályzata volt, de egész órán át élvezettel hallgatta a nagy tudású pedagógust, sőt többet kikölcsönzött a könyvtárból azok közül a könyvek közül, amelyre a tanárnő felhívta a figyelmüket.
Ha a vajdasági magyar közoktatást nézzük, óriási utat tett meg az elmúlt harminc-harmincöt évben. A fent említett 1991-es évben, a miloševići rezsim hajnalán még arról folyt a vita a szerb parlamentben, hogy bekerül-e az oktatási törvénytervezetbe, hogy 30 fő alatt is nyílhasson kisebbségi, tehát magyar osztály. Több ezer aláírás gyűlt össze, megmozdult a vajdasági magyar közösség. Abban az évben korlátozódott egyetlen iskolára a magyar általános iskolai oktatás a közép-bánáti városban. Egy évvel később az egyik közép-bácskai városban megkezdődött a magyar oktatás felszámolódása, mert csak egy gyereket írattak be magyar osztályba, többi óvodás társa a lakhelyéhez legközelebbi szerb tagozaton kezdte meg a tanulást. S a kilencvenes évek véres polgárháborúja nyomán érettségizett fiataljaink százai magyarországi felsőoktatási intézményben tanultak tovább, csak kevesen tértek vissza a diploma megszerzése után, a legtöbben közülük ott helyezkedtek el, gyerekeik már ott születtek, ott lettek kisiskolások, gimnazisták, egyetemi hallgatók...
S a kilencvenes években – talán az évtized legvégén – készített dr. Szöllősy Vágó László egy zenés-irodalmi összeállítást, amelyhez Bogdán József pap-költőtől kölcsönözte a címet: Fohász a déli végeken. Díszletként Vajdaság két kiszínezett nématérképe szolgált illusztrációként: egyiken azt tüntette fel, az ötvenes években Bácskában, Bánátban, Szerémségben hol működött magyar oktatás, a másikon pedig azt, hogy a kilencvenes évekre hol maradt meg. Emlékszem, az ez utóbbin akkor már megszűnt magyar iskolákat, tagozatokat jelképező fehéren maradt foltokról egész előadás alatt nem tudtam levenni a szemem. Volt dél-bánáti kis falu, ahol úgy szűnt meg valamikor a hetvenes-nyolcvanas években a magyar alsós tagozat, hogy a tanítónő megismerkedett egy szabadkai fiatalemberrel, s a házasságkötés után az észak-bácskai városban keresett állást magának, a kis bánáti faluba pedig senki se akart odaköltözni, nem akart ott, „a világ végén” tanítónő lenni.
Ha a mát tekintjük, a magyar államnak köszönhetően a magyar első osztályba indulóknak a Magyar Nemzeti Tanács által kiosztott beiskolázási csomagjában kisezer hasznos dolog megtalálható. A magyar állam évente folyósítja a magyar tagozaton tanulók szüleinek az oktatási-nevelési támogatást, a magyar középiskolások ösztöndíjat kaphatnak, a magyar ajkú egyetemi hallgatók számára Újvidéken működik az Európa Kollégium, az itthon tanuló egyetemistákat segítő ösztöndíjak nagy támogatást jelentenek a magyar családoknak. A magyar politikumnak, érdekvédelemnek köszönhetően az oktatási minisztérium jóváhagyja a kis létszámú magyar osztályok megnyitását. De említhetném az iskolabuszprogramot is. S a legújabb: Szabadkán – külön szervezeti egységként – pedagógiai szakfelügyelőségi csoport alakult. A köztársasági kormány döntése nyomán Szabadkán van az a központ, amely Szabadka, Topolya, Kishegyes, Ada, Zenta és Magyarkanizsa iskoláinak szakmai ügyeivel foglalkozik. Ez nagy előrelépés, politikai siker. S említést érdemel az, hogy az oktatási minisztériumban az utóbbi jó néhány évben van magyar ajkú államtitkárunk, dr. Bálint Béla személyében pedig tudományügyi miniszterünk a köztársasági kormányban.
A már sokat emlegetett kilencvenes években, amikor az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete a téli szünidőben az első pedagógus-továbbképzéseinek egyikét tartotta, még azt kérdezgette, dörögte a szabadkai új városháza folyosóján az állam részéről megbízott szerb ajkú illetékes: „Micsoda magyarkodás ez! Kik vesznek részt rajta? Neveket akarok!” Ma már akkreditált továbbképzések vannak pedagógusegyesületeink szervezésében, amelyeken sok-sok magyar ajkú pedagógus tanulja meg, hogyan lehet hatékonyan, érdekesen tanítani. S hány olyan diákverseny van, amely legjobbjai az anyaországi döntőben is kiemelkedően szerepelnek. S Vajdaság-szerte hány intézmény szervez izgalmas foglalkozásokat kis- és nagyobb diákoknak, hány magas színvonalú tehetséggondozó program működik! Mindez gyerekeink, közösségünk, a jövőnk érdekében létezik.
Óhatatlanul eszünkbe jut Szent-Györgyi Albert egyik gondolata: „Ahogyan ma tanítunk, olyan lesz a holnap.”
Nyitókép: Zabos Kasziba Angéla
