Húsz évig a mezei szarkák nyomában

Nem is gondolná az ember, ki mindenki lop, mennyien hajlamosak rá, némelyikük „beteg”, ha nem vihet a máséból.

– Bő két évtizedes csőszpályafutásom alatt sokszor forró volt a helyzet, de szerencsére nem vertek meg egyszer sem. Szolgálati fegyverem volt. Pisztolyt és Flóbert-puskát vittem magammal a terepre. Elszánt voltam, ha minden kötél szakad, beléjük lövök. A fegyvert nem sütöttem el, de amelyik kötekedőnek a puskatussal leakasztottam, megfordult a tengelye körül, elment a kedve a verekedéstől – kezdte visszaemlékezését két évtizedes mezőőri pályafutására a felsőhegyi Répás János (1945).

– A Zenta és Ada községeket elválasztó határkanális, öntözőcsatorna sem tudta megállítani a cigányokat, pláne, ha meglátták, hogy közeledem, már ugráltak is át a csatornán, csak a cigány asszonyok maradtak a zentai oldalon. Mindent loptak, kukoricát, jószágot, krumplit, dinnyét, útszéli fákat, amit értek, azt vittek. De nem csak a cigányok.

DINNYE ZSÁKSZÁMRA

– Az 1980-as években hattagú volt Zenta község mezőőrszolgálata. Felsőhegytől nyugatra volt az én körzetem, egészen Bogarasig jókora terület. Az őszi terménybetakarítás idején legnépszerűbb volt, és lehet, hogy még ma is az, a kukoricalopás, ami állandó jelleggel folyt. Mivel nagyon sok falumbélit és a környező tanyavilágban élőket személyesen ismertem és ismerem, bár a tanyavilág már jócskán elnéptelenedett, megkértem őket, hogy jártukban-keltükben szóljanak, ha gyanús, „nem oda illő” személyeket látnak a határban portyázni. Ami igaz, az igaz, a bogarasi cigányok rendszeres pácienseim voltak.

Az egyik zentai dinnyeültetvényes megkért, hogy figyeljek már oda, mert lopják a földjéről a dinnyét, uborkát, paradicsomot stb. a Bogaras mögötti földjéről. Egyszer megyek arra, friss szedés nyomait láttam az uborkában. Ezek cigányok lesznek, utánuk eredtem motorbiciklivel, követtem a kerékpárnyomokat, azon tolták a teleszedett zsákokat.

A bogarasi cigány telepen az egyik háznál éppen akkor rakták le a zsákokat, pakolták le a portékát. Egyedül nem mertem bemenni, meg nincs is joga a csősznek magánterületen belül intézkedni. A közeli mezőgazdasági birtokról telefonáltam a zentai rendőrségre. Hamar jött is a járőr, bementünk a cigányokhoz. – Sorakozó! – hangzott el a rendőri vezényszó. Egyikük semmi pénzért nem volt hajlandó előjönni, a közeli kukoricában bújt el. – Na, gyerekek – mondta a rendőr, ahonnan hoztátok, oda vissza is viszitek a dinnyét meg a többit. Felpakoltatta velük a zsákokat, de nem a biciklikre, hanem a hátukra. Ballagtak az úton zsákokkal a hátukon, kísértük őket, én motorral, a rendőr rendőrautóval.

Egy ideig a kövesúton haladt a furcsa menet, majd a rendőr szólt a társaságnak, hogy térjenek le a kövesútról. – A dűlőúton közelebb lesz! – kacsintott rám a rendőr. Mikor bementek a földútra, előkerült a gumibot és add ki nekik, ütötte, vágta őket, ahol érte. A cigányok ledobálták a zsákokat, szaladt ki merre látott, sapkát, papucsot hátrahagyva menekültek.

Beraktuk a zsákokat a rendőrautóba, tán visszavitte a tulajdonosnak.

CSAK EGY MARÉK PELYVÁT!

– Az egyik ismerősöm a templom hátulján rendszeresen potyázott a határban. Többször összefutottam vele, kérdezem tőle, mért csinálod, te nem vagy rászorulva? De hiába, a belső kényszer erősebb a józan észnél. Szenvedélye volt egyeseknek a gyűjtögető életmód, máséból elvenni.

Volt egy zentai illető, rendszeresen járt ki a határba, nem sok minden volt nála. Sosem lopott el nagyobb értékű terményt vagy egyebet, de nem tudott leállni, betegesen lopott, mint egy kleptomániás. Vérében volt a lopás, többször megfogtam.

– Hidd el János, ha nem jövök ki a határba és nem viszek haza legalább egy marék pelyvát, nem alszok nyugodtan – vallotta be töredelmesen.

Egyik falubeli illető Márkus Mihálybácsitól lopta a szőlőt. A parton lakott az öreg. Meglestem, amikor jött visszafelé az én kertem érintésével, a mellettünk lévő üres placcon akart átmenni, elébe álltam.

Jánoskám – könyörgött – a tiedet sose bántottam! – rimánkodott L. M. a szőlőszarka, aki mellesleg nem volt rest tölteni való paprikát lopni Gergely Pista (e sorok írójának édesapja) bácsi bosztánjából a Széksarokban. A tetejébe még ebből a paprikából ajándékozott a feleségemnek. Amikor ebédre fogyasztottuk a töltött paprikát, kérdem én az asszonyt, hogy honnan ez a szép babura paprika. – Az a kis ember hozta – felelte. Tudtam, hogy ilyen szép paprikája neki nem teremhetett, biztosan lopta. Utóbb be is vallotta. Akkor szeretett portyázni, amikor eső közeledett, és már a hallatszott az égzengés. Ilyenkor senki sincs a határban, mindenki igyekszik eső előtt hazaérni, ő meg ezt kihasználva dézsmálta a másét. Nem nagy érték, amit elvitt, de akkor sincs rendjén a dolog. Orvvadászott is, házi készítésű, szétszerelhető, rövid puskát vitt magával, ami belefért a hosszú szárú csizmájába.

Szalmaszarka és juhtolvaj

– A Kis laposon is „csegerésztek”, cserkeltek és egerésztek, ahogy én neveztem a mezei szarkákat. Egy ízben feltűnt, hogy Zenta felől a Kis laposon éjszaka, a dűlő úton megy kifelé, Felsőhegy felé egy spediter kocsi, felismertem őket. Nem sokkal később látom, azaz hallom a sötétben, hogy már visszafelé tartanak és közben beszélgetnek. Szalmabálákat gyűjtöttek. A kukoricában guggoltam a Flóbert-puskára támaszkodva. Egyszer csak egyikük azt mondja: – Dobjunk fel még néhány bálát!

A kocsin volt már vagy 20–25 szalmabála. Nem lehetett a sötétben tisztán látni, hogy be volt-e bálázva a szalma vagy sem. Leugráltak a kocsiról, hogy összeszedjenek még néhány bálát.

– Ba… meg, ez nincs bekötve! – mondja az egyikük dühösen.

Mire visszaértek a spediter kocsihoz, addigra én ott álltam a lovak előtt, puskával a kezemben.

– Mi a fene, a bekötetlen már nem is jó? – mondtam nekik hangosan.

Volt meglepetés, az egyikük zavarában háromszor körbe szaladta a kocsit. Ismertek már.

– Te Répás, mennyi pénzt adjak, mondj egy összeget, csak ne jelents fel! – rimánkodott a szalmaszarka.

– Ha van pénzed, mért nem veszel szalmát? Bejöttök szépen a községházára, elrendezitek a dolgot a szalmatulajdonossal!

Általában a sértettet és az elkövetőt behívtuk hetipiaci napon, péntekenként a városházára. A legtöbbször sikerült egyességre jutni a feleknek. A rendőrségnek és bíróságnak is kevesebb dolga akadt, a kiegyezést szorgalmaztuk.

MÁSÉT ARATTA LE

Az Orompart alatti földeken egy zentai, saját kombájnnal rendelkező gazda „megtévedt” és a B. Sándor búzáját aratta le. A közelben neki is volt búzavetése, de mégsem a sajátjába állt bele. Elkezdett szemerkélni az eső, nem volt a közelben senki, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy „lecsípjen” egy hold kenyérnek való gabonát még eső előtt. Haza is vitte kombájnostól. Mivel tudtam, hogy kinek hol van a földje, sikerült a nyomára jutni. Beállítottam hozzá Zentán. – Na, már vártalak! – mondta rezignáltan.

Szóltam a Sanyinak, hogy kinél van a búzája, menjen és egyezkedjen vele. Végül az illető kihozta Felsőhegyre az eltulajdonított búzát, de szerette volna, ha kifizetik neki a kombájnozás árát. Elképesztő szemtelenség.

JUHÁSZOK, NEHÉZ ESETEK

– Juhászokkal is meggyűlt a bajom mindenfelé. Nomád juhászok Szerbiából több ezer birkát hajtottak fel Vajdaságba, a Tisza mentére telelni. A 80-as években még viszonylag nagy területen termesztettek cukorrépát. A répaföldeken ottmarad répafej ízletes csemegéje volt a birkáknak az ínséges téli időben. Mi, csőszök jelentettük a rendőröknek csináljanak valamit, a gazdák panaszkodnak a nomád nyájak taposására. Igen ám, de volt papírjuk, valahol ki kell teleltetni a nyájat. A szabad ég alatt tengődtek egész télen, kint ellettek, ha nem nyalta fel az anyja a bárányt, ott döglött meg, megfagyott.

Alacsony, zömök, erős ember volt a néhai M. J. Az egyik Felsőhegy közeli tanyán lakott és rengeteg birkája volt, több juhászt is foglalkoztatott. Hideg, késő őszi, kellemetlen, nyirkos idő volt, sűrű köddel. A birkák őrzésével megbízott juhász elhúzódott a hideg elől, a rábízott jószágra nem figyelt. Észre sem vette, hogy ki és mikor hajtott el több mint húsz birkát.

M. J. jött hozzám, hogy keressük meg az ellopott birkáit. Nem is kellett messzire menni keresni, csakhamar kiderült, hogy Felsőhegy tágabb körzetét nem hagyták el a birkalopók.

Általában kupecek vitték el a tenyésztőktől a vágóállatokat, igyekeztek túljárni a gazdák eszén. De emberünket sem kellett félteni, amikor a kamiont megrakták bárányokkal, gazda beinvitálta a jószágkereskedőt a tanyára, hogy igyanak áldomást az üzletre. Időközben a béresek a bárányok egy részét leterelték a jószágszállító teherjárművekről, vagy kisebbekre cserélték ki őket.

A fiamnak vettem egy lánc földet, rá is írattam mindjárt. Búzával vetettük be, szépen kikelt, zöldült a vetés, a tél se volt már messze, de a birkások még kihajtottak, vagy inkább még be sem hajtottak a határból. Határjárás közben látom én, hogy vagy félezer birka fekszik a búzámon. Közelebb érek, a juhász fekszik, se élő, se holt, nem mozdul, annyira részeg, fel sem tud kelni. A birkája csúnyán letaposta a vetést.

– Mivel barátok vagyunk, adok egy birkát – mondta M. J., akié volt a nyáj. Na, jó ráálltam a dologra, fias birkát választottam két báránnyal. Odavittük őket az autóhoz. Amikor az egyik bárányt betettük a csomagtartóba, rákezdte, hogy a másik bárányt azért csak hagyjuk ott. Még mit nem, hazahoztuk a birkát két fiával. Párját ritkította búzatermésünk lett, pedig a birkák letaposták, lehemperegték a vetést.

LUCERNATOLVAJ

Vasárnap reggel volt, jött egy gazda, hogy Orompart alatt ellopták a kévébe kötött, keresztbe rakott lucernáját. Korán volt, harmaton szépen látszottak a friss nyomok a dűlőúton, amerre mentek a lovas kocsival. Zenta nyugati peremén található Kompetenciába, a romatelepre vezettek a nyomok. Amikor odaérünk, az asszonyok már az udvart söpörték, a lehullott lucernaleveleket, a kévéket berakták a padlásra. Felmentem a padlásra és elkezdetem ledobálni a kévéket. A cigány asszonyok egyre jobban lármáztak, káromkodtak, nagy késekkel hadonásztak. Az ember, a „gyavol” fekete volt, mint az ördög, de szerencsére nem jött ki a házból, lett volna haddelhadd.

A pisztoly ott lapult az övtáskában, ha rám támadnak késekkel, használni fogom. Ezt meg is mondtam nekik. Öt-hat kévét ledobtam, és lejöttem a padlásról, ez az a lucerna, megvan. A többi már a rendőrségre, meg a bíróságra tartozik, a csősz nem intézkedhet, nem lett volna jogom felmenni a padlásra sem.

MEGROMLOTT A LÁTÁSOM

– Húsz és fél év csőszködés után megromlott a látásom. Megoperálták a hályogot, de nem sokat segített, kénytelen voltam rokkant nyugdíjba menni. Csak minimális nyugdíjat kapok. Először Szabadkán voltam, aztán leküldtek Újvidékre, ott se kaptam meg, végül ügyvéddel írattam beadványt, amihez csatoltam a látleleteket, és Belgrádban a legfőbb komisszió rábólintott a rokkant nyugdíjra.

A csőszködés mellett sok mindennel foglalkoztam életemben. Legény koromban sokat jártam napszámba, idénymunkára a mezőgazdasági birtokra. Több ezer vályogot vertem. Vágtam disznót, birkát, marhát és szétmértem a húsát. A farmról szereztem jófajta német kandisznót, azzal jártam búgatni, egy túra egy napszám ára volt. Kukoricát törtem, szárat vágtam, éjszaka harmaton kévébe kötöttem, kúpba állítottam. Ha elfáradtam, a kúp tövében aludtam valamicskét, reggel mentem haza kukoricaföldről. Két kaszával jártam kaszálni szénát, lucernát, egy hold meg se kottyant. Amikor csodálkozva kérdezték, minek a két kasza, azt feleltem, ha betüzesedik az egyik, akkor váltok a másikra, addig az első hűl – emlékezett vissza életének dolgos hétköznapjaira a mindig vidám, igazi mókamester Répás János, aki nemrég töltötte be 80. életévét.

Arról még nem is szóltunk, hogy holdszámra termelt babot, cirkot, fűszerpaprikát, amihez saját szárítót készített. Rengeteg paradicsomot, krumplit, uborkát, káposztát is termesztett. A felesége, Jela a zentai piacon értékesítette a zöldségféléket, a hordószámra készített savanyúságokat.