Maradékon az identitásmegőrzés nem elvont fogalom, hanem mindennapi gyakorlat. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület idén ünnepli fennállásának hetvenötödik évfordulóját: a helyi magyar közösség 1950-ben alapította meg a szervezetet, amely évtizedeken át adott teret a dalköröknek, a színjátszóknak és a hagyományőrzőknek. A kilencvenes évek háborús zűrzavarában azonban sok minden megszakadt, maga az egyesület is szinte megszűnt. Néhány évvel később, 2001-ben aztán Berta Géza, a falu ismert közösségszervezője újraalapította a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, amelyet több mint húsz éven át vezetett is. Most, 2025-ben már a fia, Berta Zoltán áll az élén, aki a folytonosságot képviselve nemrég Budapesten, az Országházban átvehette a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat, amellyel a külhoni magyar közösségekért végzett kiemelkedő munkát ismerik el.
A maradéki magyar közösség művelődési egyesületének története tehát több mint háromnegyed évszázadot ölel fel. Van benne lendületes kezdet, örömteli közösségépítés, nehéz újraindulás és állandó küzdelem az utánpótlásért. De van benne valami, ami mindvégig kitartott: az a hit, hogy a szórványban is érdemes megtartani és éltetni a magyar szót.
DALOLÁSSAL KEZDŐDÖTT MINDEN
Az idősebb generáció, köztük Berta Géza, szívesen idézi fel a kezdeteket.
– Amikor fiatalabbak voltunk, összejöttünk kicsit szórakozni, és elkezdtünk danolászni. Hallották, hogy milyen ismeretlen nótákat tanulunk – meséli Berta Géza, hozzátéve, akkor figyelt fel rájuk Pál Károly Feketicsről, aki meghívta őket a muzslyai Durindóra. Három nótát vittek, köztük a Lement a nap a maga járásán kezdetűt, és rögtön akkora sikert arattak, hogy egyre több helyre hívták őket fellépni.
Berta Géza (Fotó: Ótos András felvétele)
Az éneklés mögött fegyelem és erőteljes közösségi szellemiség állt.
– Hat férfi és hat nő volt, mindenki jókedvvel jött a próbákra is és a fellépésekre is, a feleségek kimosták, kivasalták a viseleteket, a fekete mellényt, a kabátot meg a nadrágot, és jártuk a világot – idézi fel Géza bácsi, akinek elmondása szerint akkoriban a maradéki volt az egyetlen olyan magyar közösség Szerémségben, amely önálló együttessel rendelkezett, így minden egyes fellépés nagy felelősséget és egyben igen nagy megtiszteltetést is jelentett számukra.
ÚJRAALAPÍTÁS A KÉTEZRES ÉVEK ELEJÉN
A háborús évek után hosszú időre takaréklángra került az egyesület, ám 2001-ben Berta Géza és társai megelégelték a helyzetet, és úgy döntöttek, hivatalosan is újraalapítják. Az Illyés Alapítvány támogatásával művelődési otthont is építettek, így lett egy minden szempontból megfelelő hely a közösségi élethez. A lendület akkoriban abból fakadt, hogy jó énekesek, jó kedélyű emberek jöttek össze, akik alig várták, hogy felléphessenek.
Azokban az években a közösség újra része lett a térség kulturális vérkeringésének, megjelentek a Durindón, kapcsolatokat építettek ki, majd fokozatosan kialakult a ma is ismert szerkezet: a kórus, a tamburazenekar és a tánccsoport.
A GYERMEKEKÉRT VÍVOTT HARC
A legnagyobb kihívás azóta is az utánpótlás kinevelése.
– Nehéz összeszedni a gyermekeket, hogy táncoljanak egy kicsit – vallják be az egyesület tagjai, akiknek elmondása szerint régebben akár harminc fiatal is járt a próbákra, ma azonban már annak is örülnek, ha tízen megjelennek. Volt olyan időszak, amikor Tiszakálmánfalvára vitték a kicsiket, hogy élményeket szerezzenek és kedvet kapjanak, máskor cukorkával és apró figyelmességekkel próbálták őket odavonzani, több-kevesebb sikerrel. A stratégiai lépések ma már az óvodában megkezdődnek, ugyanis úgy vélik, minél korábban be kell őket vonni ebbe az egészbe ahhoz, hogy elsőstől nyolcadik osztályos korukig együtt lehessen velük dolgozni.
– Ha ráhajtod, hogy muszáj, akkor abból nincs semmi. Ha viszont beleéli magát, akkor minden más – mondják az egyesület tagjai. Géza bácsi unokái, Zoltán fia és lánya is így nőttek bele a közösségi életbe.
Berta Zoltán (Fotó: Ótos András felvétele)
ÜNNEPEK, FESZTIVÁLOK, TALÁLKOZÁSOK
Az egyesület ma is számos programot szervez. A legnagyobb vállalás minden évben a március tizenötödikei ünnepség, amelyet 2009-ben tartottak meg először, akkor még félve, szűk körben. Azóta azonban már a szerémségi központi rendezvénnyé nőtte ki magát az ünnepség, amelyre szinte minden magyarlakta településről érkeznek vendégek. Az esemény tehát nemcsak az emlékezésről szól, hanem egyfajta találkozási pont is egyben, ugyanis lehetővé teszi, hogy minél többen bekapcsolódjanak a közösség életébe.
A fesztiválok közül a Durindó a legfontosabb számukra, ahol a kórussal és a tamburazenekarral rendre megjelennek, míg a Gyöngyösbokrétán, amely igényesebb, táncos produkciókat kíván, az utóbbi tizenöt évben ötször-hatszor sikerült szerepelniük. A kórus az egyesület legstabilabb pillére, a tamburazenekar szintén megbízható. A tánc viszont mindig a legnehezebb, hiszen amikor a gyermekek felnőnek, szétszélednek, így újra és újra elölről kell kezdeni az egészet.
SEGÍTŐK ÉS KÖNYVEK
A maradéki történetben sok olyan név jelenik meg, akik nélkül ma nem tarthatnának ott, ahol tartanak. Pál Károly volt az, aki először vitte őket el a Durindóra. Józsa Mónika tanítónő négy és fél évig dolgozott a faluban: pályázatokat írt, rendezvényeket szervezett és minden apró részletre odafigyelt. Nagy Ábel Bence temerini zenetanár és táncoktató sikeresen felkarolta az együttesüket, és bár a Kőrösi Csoma-program révén kilenc hónapra Kanadába költözik, sikerült helyettest biztosítania önmaga helyett. Bordás Győző író szinte minden rendezvényen jelen van, könyvet is szerkesztettek vele közösen. Szabó Nóra három éven át a Petőfi-program résztvevőjeként segítette a maradékiakat, ma már a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkatársaként biztosít újabb programokat a térségben élők számára.
A művelődési otthon megfelelő hely a közösségi élet eseményeihez
A kemény munka és az elhivatottság eredményei a könyvekben is testet öltenek. Megjelent Berta Annuska önkiadású verseskötete, a Lakitelek Népfőiskola támogatásával a Szerémség-kollégium, valamint Uri Ferenc Szerémség története című kétnyelvű kötete is, amelyet Bordás Győzővel közösen szerkesztettek, Józsa Mónika lektorálásában. Ez a könyv különösen fontos számukra, mert azt bizonyítja, hogy a szerémségi magyarság nem gyökértelen, hanem igenis mély gyökerekkel bír ezen a földön.
A történelmi emlékezethez a borvidéki hagyományok is hozzátartoznak: innen indult el a tarcali furmint és a zöld szilváni Tokajba és más magyar borvidékekre, emlékeztetve arra, hogy Szerémség a középkorban a történelmi Magyarország egyik virágzó vidéke volt.
A KALLÓS ZOLTÁN-DÍJ
A legnagyobb elismerést az egyesület idén, 2025-ben kapta: a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat. Ez a kitüntetés egyszerre szól a múltnak és a jelennek, annak az 1950-ben alapított közösségnek, amely túlélte a nehéz éveket, újraszervezte önmagát és ma is élni akar. A díjat Berta Zoltán vehette át augusztus 25-én a Magyar Országgyűlés Vadásztermében.
– Életemben először jártam a Parlamentben. Amikor megláttam a koronát, és azt, hogy ilyen ünnepélyes hangulatban adják át a díjat, az annyira felemelő érzés volt számomra, hogy szinte beleremegtem. Úgy gondolom, minden magyar embernek kötelessége egyszer az életében meglátogatni az Országházat, ugyanúgy, ahogyan a muzulmánoknak el kell menniük Mekkába. Ez a mi Mekkánk – fogalmaz Berta Zoltán, aki nem tagadja, számára a díj közösségi ügy.
– Ez az elismerés nemcsak a maradéki Petőfi Sándor Egyesületé, hanem az egész szerémségi magyarságé. Ebben benne van Satrinca, Dobradó, Szávaszentdemeter, Nyékinca, Platics – mindenki, aki valamit tesz az identitásunk megőrzéséért. Mi úgy érezzük, hogy ennek mindenki részese – magyarázza Berta Zoltán, aki szerint a kitüntetés nemcsak pecsét a múltra, hanem egyfajta kötelezettség is a jövőre nézve.
EZ MIND SZERETETMUNKA
Az egyesület működése ma is elsősorban a különféle pályázati forrásokra épül. Nincs tagsági díj, a mindennapokat az adminisztrációs kötelezettségek, az aprólékos elszámolások és a szervezési feladatok viszi előre.
– Aprólékos, unalmas, babramunka, de enélkül nem megy – vallja Berta Zoltán, aki szerint azonban a lényeg egyáltalán nem ez, hanem sokkal inkább a közös élmény.
A cél változatlan marad a mai napig: őrizni és éltetni a magyar szót
– A próbák, a fellépések, a közös vacsorák, amikor apraját-nagyját összeszedjük, barátkozunk, jól érezzük magunkat. Ez adja a kitartás energiáját. Ez mind szeretetmunka – fogalmazza meg a lényeget Berta Zoltán, aki szerint a legnagyobb kihívás egyetlen szóban összefoglalható: utánpótlás. De a legnagyobb vágy is egyszerű: legyen, aki tíz év múlva is leül az asztalhoz, és továbbmeséli a történetet.
– Szeretném, ha itt ülhetnék édesapám helyén, és lenne, aki helyettem beszél. És lenne is mit mondania – fogalmaz Berta Zoltán
A maradéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület története a háromnegyed évszázados küzdelemről, az örömökről és a kitartásról szól. A dalolással kezdődött, a háborús években megtört, majd újraéledt. Generációk váltották egymást, a cél azonban változatlan volt és marad a mai napig: őrizni és éltetni a magyar szót.
A Kallós Zoltán-díj idén az egyesület fennállásának hetvenötödik évfordulójára érkezett, mintegy megkoronázásaként a munkájuknak. De a maradékiak szerint a legnagyobb elismerés mégis az, ha egy óvodás lelkesen érkezik a próbára, ha tíz gyerekből két pár színpadra áll, ha március 15-én megtelik a tér. Ez Maradékon az erő, a kitartás és az áldozatos munka értelme.
Nyitókép: A Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díj az egész szerémségi magyarságé (Fotó: Ótos András felvétele)
