Kihozta a legjobbat

A szájhagyomány és az írott szövegek is rögzítik egy-egy nép számára a megőrzésre érdemes elődök, vagy kortársak emlékét. Életútjuk és művük sokat elárul róluk, de nem mindegyikükről hallottunk. Persze akadnak kivételek, akikről mindenkinek tudnia kell(ene).

A magyarok esetében egyik ilyen kivételes személyiség az 1038-ban bekövetkezett halála után jóval később – a római katolikus egyház által (1083. augusztus 20-án) – szentté avatott I. István „apostoli király” (975 körül – 1038). Főszerepe volt ugyanis a magyarok és a velük – a Kárpát-medencében a mainál kiterjedtebb határmezsgyén belül – élő más népek királyságának a megalapításában, a kereszténységet meghatározó vallásként elfogadó, első egységes és működőképes államának létrehozásában. Országépítő munkáját kulcsfontosságú résztvevőként segítette az egyház.

I. István király cselekedeteit távlati, sőt stratégiai célok vezérelték, amelyek idővel meg is valósultak. Követendő, de legalábbis biztosnak hitt utat mutatott, miközben – az ezredforduló európai helyzetét, folyamatait és összefüggéseit jól ismerve, átlátva, s a legjobbra törekedve – (kül)politikáját, illetve országa sorsát a kontinens korabeli nyugati igényeihez, törekvéseihez igazította. (Nyugaton, az ő korában, a Szent Római Birodalmat, másik nevén a Német-római Birodalmat kell érteni, vagyis az akkori „Európai Uniót”.) Uralkodóként – politikai-hatalmi megfontolásból – igyekezett minél jobban közeledni azoknak az államoknak a közösségéhez, amelyek működését és életét elsősorban a katolikus egyház tanai, normái határozták meg.

Az állam- és a honi egyházrendszer kialakítása, oltalmazása, valamint a kereszténység támogatása mellett kiemelkedő, sőt létfontosságú munkát végzett a haza fegyveres védelmében. Támogatta a békés szándékkal érkező idegenek tiszteletét, esetleges befogadását.

Szívesen látta a letelepedés és a beilleszkedés szándékával érkezett bevándorlókat. Olykor hívta is őket; elsősorban a katolikus hit terjesztését vállaló egyházi személyeket és a templomok építéséhez értőket. Igyekezett előnyt kovácsolni abból a sokféleségből és sokszínűségből, amivel az egyedi ismeretekkel, (szak)tudással felvértezett, messziről (elsősorban Nyugatról) érkezett vendégek, idegen jövevények, mesterek, s előkelőségek rendelkeztek.

Rendszert teremtett, törvényeket adott, okleveleket bocsájtott ki, saját pénzt veretett, s hol békés eszközökkel, hol karddal kényszerítette engedelmességre elégedetlenkedő vezéreit. Honfitársai egy része az utóbbi módszerét elutasította, nem értette, s emiatt nem is kedvelte.

Bírálói közül sokan azért orroltak meg rá, mert úgy értékelték, hogy a – szinte mindenre kiterjedő – példátlan rendezkedés során megzabolázta a magyar virtust. Mások a szemére vetették, hogy elárulja hazája érdekeit. Némelyek meg azzal riogattak, hogy a felesége, a bajor származású Gizella királyné (984 körül – 1065) révén az országba kerülő külföldiek veszélyeztetik a magyar nemzetet.
A korabeli okvetetlenkedőket és áskálódókat megcáfolta az idő. A magyarság első koronás vezetője által megalapozott államiság értékét, szívósságát ezer év történelme tanúsítja.

A kortársak egy szűk körének megadatott, hogy I. István királytól hallják meg véleményét az idegenekről, uralkodásról, a keresztény vallásról, a katolikus egyházról, erkölcsről és sok egyébről. A szerencsésebb írástudók alaposabban is megismerhették mindezt az Imre hercegnek (1007 körül – 1031), vagyis a király saját fiának ajánlott Intelmeiből. Ez a „füzetecske”, amelynek tartalma feltételezhetően az 1010-es évek első felében fogalmazódott meg, útmutatásként szolgált volna a fiúnak az ország kormányzásához.

A témák szerint tíz rövid fejezetbe foglalt szöveggyűjtemény tanácsokat tartalmaz. Javasolja egyebek mellett, hogy az állam irányítójának kerülnie kell a gyűlölködést, a gőgöt, a békétlen kevélykedést, s a haragot. A fiatalon elhunyt trónörökös Imre hercegnek a béke szeretetére és a folyamatos háborúskodás mellőzésére is felhívta a figyelmét.

Bár katonai konfliktusokból I. István királynak is bőven kijutott majdnem 40 évig tartó uralkodása alatt, személyisége állítólag eltért attól a kora középkori általános mentalitástól, amelynek alapkövetelménye volt az ellenség mindenáron történő elpusztítása. Erre utal az a rá vonatkozó feljegyzés is, amely egy kortárs külföldi történetírótól származik: „Sohasem hallottam még másról, aki ennyire kímélte volna a legyőzötteket…”.

A további minősítések helyett álljon itt inkább két törvénykönyve közül az 1001 tájára keltezhető elsőnek az előszavában megfogalmazott következő része, amely akár rendkívüli életművének summázata is lehetne. Íme: „És mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet”.

Mindössze egy mondat, megannyi lényeges és jelentős alapvetéssel, iránymutatással, követelménnyel. Ezek: 1. az állam (megalapozása és) irányítása isteni akarat (itt a Földön pedig a keresztény erkölcsök) szerint történik, más uralkodók példáját (gyakorlatát) is figyelembe véve, követve, 2. minden nép jogosult arra, hogy önállóan döntsön (törvényei alapján) a saját életmódjáról, életkörülményeiről, 3. a hatalomgyakorláshoz a magyarországi viszonyokat szabályozó, hazai törvényekre is szükség van, 4. jogszabályba foglalt elvárások (úgy mint, békés, háborítatlan és tisztes élet), amelyek mérvadóak és hasznosak a társadalom egésze szempontjából.
A tengernyi nehézség ellenére I. István király, akit eredetileg Vajknak hívtak, s aki a keresztségben kapta a ma is használatos nevét – kitartással, kemény munkával és hosszú, olykor véres küzdelmekkel – szilárd államot hozott létre, amelyben a keresztény vallás vált meghatározóvá. És ezt hagyta maga után, amikor 1038. augusztus 15-én elhunyt. Uralkodása a magyar történelem és a magyar nemzet sorsfordító, meghatározó időszakaként értékelhető.

A mai Magyarországon és a határain túl élő magyarok augusztus 20-án (amikor újkenyér-szentelést is tartanak) ünneplik első királyukat, megemlékeznek a Szent István-i államalapításról és a névadó örökségéről, amely elvitathatatlan és elidegeníthetetlen helyet foglal el az életünkben.