Szárazság, felvásárlók, árak, vegyszerek

Egy biztos kapaszkodó van ezen a földön, hogy minden, ami körbevesz bennünket, az idővel változik. Déd- és nagyszüleink életvitelét, még ha szeretnénk sem tudnánk folytatni a hagyományos formában, mert az időjárás, az egyre fokozódó szárazság, a mind alacsonyabb talajvízszint más tempót diktál, a társadalmi elvárásokról nem is beszélve. Az elmúlt harminc évben fokozatos, az utóbbi években pedig lendületes leépülés tapasztalható a falvakban, a földművelésben és az állattenyésztésben is. A '90-es években a háború és a behívók miatt aggódtak a gazdák, a 2000-es évek eleje óta pedig az állami intézkedések, majd a felvásárlók sorvasztják az ágazatot, az utóbbi években pedig a szárazság. Vajdaság, de ugyanúgy egész Szerbia egykori mezőgazdasággal foglalkozó őslakossága lassan, de biztosan fogyatkozik. Bizonyos vidékeket járva szomorú látványt nyújtanak az üres házak, az elhagyatott vidékek. Az állattenyésztés már tíz éve elvérzett, a 20 hektár alatti kisgazdák nagy része eltűnt, bérbe adta a földjét, vagy eladta. Már csak a nagygazdák, és közülük is a legkitartóbbak reménykednek a kedvezőbb időszakban, akik a boldog időkben megfelelő tőkét és tudást gyűjtöttek. Na meg akiknek van utódjuk, és az unokákra gondolva érzik, hogy nem szabad feladniuk. A topolyai Nagy Károly és Siska Béla szinte az anyatejjel szívta magába a földművelés szeretetét. Generációk hagyományos megélhetését folytatják, immár nem hagyományos technológiákat alkalmazva. Abban reménykednek, azért dolgoznak, hogy majd lesz, aki kamatoztatja az évtizedek verejtékét. Itthon, azon a vidéken, ahol elődeik sok-sok évvel ezelőtt gyökeret vertek.

– Amióta megszülettem, azóta az életem része a mezőgazdaság. A tapasztalat, a szülőktől kapott tudás pedig sokszor többet ér, mint az, amit az iskolában tanítanak – kezdte a beszélgetést Siska Béla, aki tiszta tekintettel, gyermeki mosollyal mesélt az életéről, a föld szeretetéről.

– Valamikor úgy volt, hogy a kisgyerekek is dolgoztak. Nem úgy, mint manapság, hogy még a nagyok se! Tizennégy éves koromtól vagyok benne aktívan a földművelésben, mára lassabbra vettem a tempót. Amit győzök! A többit átadtam a fiamnak. Van pár disznóm is, de már csak saját részre nevelgetem őket. A borjúkkal 7-8 éve hagytam fel. Nagyjából 200 holdon gazdálkodunk a fiammal. Ebbe benne van a szülői örökség, meg amit mi időközben hozzá tudtunk tenni, és bizonyos mennyiséget árendában is tartunk – hallhattuk, mint ahogy azt is, hogy az időjárás, a néhány éve kitartó szárazság, extrém meleg nyarak elkeserítik a földműveseket. Még senki sem tudja, hogy mire lehet számítani, és hogy milyen irányba indul meg az egész helyzet.

– Sajnos egyre reménytelenebb a helyzetünk, a rossz hangulatunkhoz hozzájárul, hogy a gyorsvasút megépítésével van olyan parcellánk, amit másfél órányi traktorozással tudunk megközelíteni, hatalmas kerülővel. Probléma a Becsei úton a sínek alatti aluljáró is. Emellett néhány nyerészkedő felvásárló is még keservesebbé teszi a jövőképet. Aztán az utóbbi években minderre még az időjárás is rátesz több lapáttal. Topolya környékén van olyan napraforgó- és kukoricaparcella, amit még besilózni sem érdemes, mert sem a tömege, sem a nedvessége nincs meg a növénynek. Egyedül a Lipari út környékén vannak szerencsés földek, egyesek már pár éve a szárazság ellenére is kihúzzák a kukoricatermést, valamit sikerül betakarítaniuk. De a Becsei és a Moravicai út környéki szántóföldeken kritikus a helyzet, azaz elbuktak – mondta szomorúan a topolyai gazda. Nagy Károly fiatalos lendülettel fogadott bennünket takaros udvarában, a Becsei út környékén. Neki az a tapasztalata, hogy 2017-ben történt drasztikus változás az időjárásban, és azóta már teljesen más feltételek uralkodnak a földművelésben. Ők például azóta kukoricát nem is vetettek.

– Hatvan éve foglalkozom földműveléssel, ötven évvel ezelőtt már volt saját kombájnunk. A '60-as, '70-es éveknek is megvolt a maga „bája”. Akkor a „zadruga” diktálta a tempót. Bérelni mellette földeket nem nagyon lehetett, az eladó szántókra rögtön lecsapott. Apám négy és fél évet töltött hadifogságban magyar katonaként Novosibirskben, aztán további négy és fél évet katonáskodott Jugoszláviában, egy évet a mitrovicai börtönben is raboskodott. Ráadásul '48-ban mindent konfiskáltak tőlünk, a földeket és egy gőzmalmot. Maradt egy ház meg két vak ló, a nagymamát is rabszolgasorsba kényszerítették, szóval alaposan meghurcolták a családot. De nem tört meg apám, és az volt az életszemlélete, hogy a lehető legjobbat kell kihozni a helyzetből. Amikor hazajött, idővel elkezdett üzletelni tojással, malacokkal, majd egy idő után csurrant-cseppent belőle. Mire én '85-ben megnősültem, már vett nekem házat, a két testvéremnek is. Magának csak 70 éves korában – kezdte a beszélgetést Károly, aki arról is mesélt, hogy ifjú korában a szövetkezetben úgynevezett „zöld terves” volt, vagyis a saját gépezetével dolgozott a földeken, az üzemanyaghoz pedig adómentesen jutott hozzá. De, hogy mekkorát változott azóta a világ, azt jól tükrözi, hogy a hatvanas évek derekán 274 takaros tanya volt aktív a njegoševói határ egy bizonyos részében, amiből mára talán 16 maradt.

– A '80-as években később zöldség-, saláta-, here- és spenótvetőmag termeléssel foglalkoztam, szlovén partnereknek adtam el szerződéses alapon. A '90-es években megszöktem többször is a behívók elől, de nem mentem külföldre. Aztán üzleteltem kicsit a cementtel, majd termesztettem nagy mennyiségben 2015-ig olajtököt, bérelt földön. Ezt Ausztriába adtuk el, de miután Magyarországon kedvezőek lettek rá a támogatási feltételek, lement az ára, már nem érte meg. Aztán elkezdtünk repcét termeszteni, és jó minőségű búzafajtákat. Az időjárás miatt a kukoricát és a napraforgót kiiktattuk, mákot, árpát, repcét és dohányt termelünk. A fiam, a vejem meg még egy emberünk igyekszünk fenntartani a földeket. Úgy, hogy meg tudjunk belőle élni. Egymást támogatjuk a munkavégzésben, hogy maradjon időnk például egy kis szórakozásra, nyaralásra is, azaz hogy ne legyünk a földművelés rabszolgái – hangsúlyozta Károly. Bélától aziránt érdeklődtünk, hogy gyermekkorában milyen körülmények között tudta művelni a földeket.

– Gyerekkoromban úgynevezett maxi földünk volt, ami 17 holdat jelentett egy gazdaságnak. Voltak jószágok, és abból bőségesen meg tudtunk élni. Kint laktunk a tanyán, és valamikor mindent megtermeltünk. Egyedül a petróleumot vásároltuk, a cukrot és a sót, a földművelésben felhasznált vetőmagokat pedig úgy állítottuk elő, azaz amit betakarítottunk, azt ültettük újra. Később amikor a góréból lemorzsoltam 100 kg-nyi kukoricát, annak az árán vettem 10 kg magkukoricát. Most, ha másfél holdat be akarok ültetni, akkor kell vennem két tasakkal, ami minimum 15 ezer dinár. Aztán valaha volt bizony termés is volt, a szárazsággal nem volt annyi gond, és bármilyen minőségű is volt a föld, az átlaghozam az megvolt. Akkor szinte minden házban neveltek baromfit, az utcában több tehenet is, mára már Topolyán talán két háztartásban tartanak tehenet, és árulják a hagyományos módon otthonról a tejet. Tejtermeléssel manapság már csak az foglalkozik, akinek hatalmas farmja, legalább 100 tehene van – hallhattuk Bélától, és azt is hozzátette, hogy ő maga már nem foglalkozik marhákkal, de amit csak tud, a családjával megtermel odahaza, hogy minél kevésbé függjön a boltoktól.

– Amikor a '70-es években aktuálissá vált a permetezés, kétféle permetszert lehetett beszerezni a piacon, az Inacort és a Radazint. Azok hatásosak voltak, utánuk biztosan nem nőtt tovább a gyom! Ha mégis maradt valami, akkor kimentünk, megkapáltuk. Most meg hiába is permetezünk 4-5 fajtával is, mégiscsak nő a paré. Manapság csak arra megy ki a játék, hogy ész nélkül vegyszerezzünk, folyton a vásárlásra ösztönöznek bennünket. De jóformán azt sem tudjuk, mit szórunk ki. A minap például többször is lepermeteztem a szilvafát tetvek ellen, aztán volt néhány alkalom, amikor nem tudtam. És mindennek ellenére teljesen ugyanúgy néz ki a fám, mint a szomszédé, aki egyáltalán nem is permetezte. Vagyis, ugyanúgy lepotyogott róla a termés, és teli volt tetűvel. Amit viszont sajnálattal tapasztaltam, hogy a fán munkálkodó katicabogarak az áldozatai lettek a vegyszernek 10 nap után is. Magyarázza már meg valaki, hogy ilyen esetben kihez fordulhatunk tanácsért!? – tette fel a kérdést kissé indulatosan a topolyai termelő. Nagy Károly becslése szerint körülbelül 2015 óta, a nagy kivándorlási hullámtól számítva megcsappantak a napszámosok Topolyán. Csakhogy a dohány betakarítása rátermettséget és ügyességet igénylő kézi munka ma is. Szerencsére Topolya környékén még akad olyan népes brigád, amelyre számíthatnak. Persze úgy, hogy megfizetik őket, 1000 dináros órabérért járnak dolgozni.

– Gyermekkoromtól körülbelül 2000-ig a csapadékhiánnyal nem nagyon volt gondunk. Korábban a bevételeink jelentős részét a kukorica hozta és a csőtörők. Akkor tudtuk megalapozni a jelenlegi családi gazdaságunkat. De ez a világ elmúlt. Az is nagy probléma, hogy a gazdaságok el vannak adósodva. Hitelre veszik ki a műtrágyát, a permetszert, aztán amikor viszik átadni a terményt, akkor azt a költséget lefogják a felvásárlók. Mi nem visszük azonnal átadni a terményt, hanem tároljuk. És akkor adjuk el, amikor kedvezőbb az ára – tette hozzá huncut mosollyal Károly. Megtudtuk azt is, hogy Béla fia „még” szenved a sertéstenyésztéssel, több buktatójával, kihívásával, az egyre fenyegetőbb sertésbetegségekkel, nem hagy egy nyugodt napot sem a családnak, és nagyon sokszor ráfizetéssel adják el az állatokat. Ha egy alkalommal sikerül rajta keresni, a következő kettő biztosan nem hozza a várt számítást.

– Valamikor a '70-es években kiszámolta édesapám egy bajsai kereskedővel, hogy ha hoznak borjúkat, akkor az annyiba kerül, amennyit megeszik, és ki tudták számolni a keresetet is. Manapság ezt nem lehet így kalkulálni, mert egyik nap ennyibe, a másik nap annyiba kerül ugyanúgy a búza, de a jószág is. A felvásárlók ahogy a gabona esetében, úgy az állattenyésztésben is arra mennek ki, hogy a tenyésztőket jól átverjék, és a lehető legnagyobb hasznot keressék! A gabona  minőségével is úgy nyerészkednek, ahogy csak nem szégyellik. Az ára egyik nap 21 dinár, másnap már csak 20,5-öt adtak érte. Aratásnál az árpát 17 dinárért vették át, azóta 3–4 dinárral is megdrágult. Amikor meg a fiam kénytelen volt a kismalacoknak takarmányként tavalyit vásárolni, akkor meg 35 dinárt fizetett. A felvásárlási árak körülbelül 10 éve hasonlóak, ehhez képest viszont mondjuk az üzemanyag ára az egekbe szökött. Fiatal koromban, ha egy holdat felszántottam bérbe, akkor azon az áron vehettem 65 liter naftát. Ebből aztán elhasználtam 12 liternyit az adott munkához. Manapság a bérszántás árából 4500–5000 dinárból esetleg megduplázzuk az elhasznált üzemanyagot – mondta Béla, Károly pedig azt is hozzá tette, hogy a tej felvásárlási ára például 14 éve változatlan, mint ahogy a gabona árak is, pedig a nafta már rég nem 94, hanem 194 dinárba kerül. És akkor még hol vannak az amortizációs költségek, vagy ha kidurran egy gumi, mibe kerül beragasztani – hangsúlyozta Károly, aki arról is mesélt, hogy a földárak is irreálisak.

– Valaha 10 tonna búza árából lehetett vásárolni egy hold földet, amikor elkezdtek megjelenni a traktorok, akkor 25 tonna kukorica ára volt egy Ferguson. Aztán 1982-ben vettünk új 142-es Zmaj kombájnt 110 tonna búza árából. Manapság ez elképzelhetetlen, a gépezet, de az alkatrész is borzasztóan drága. Ráadásul egy új, több százezres gép vissza sem téríti az árát – mesélte Károly, majd arról is érdeklődtünk, hogy kinek mi a tapasztalata a varjak okozta károkról. Hiszen a varjúkolóniák hatalmas károkat okoznak Vajdaság-szerte a termésben, a vetést kiszedik, a már érésben levő növényekről pedig kicsipkedik magvakat.

– Az autóút másik felén van néhány hold földünk, de az rémes, hogy ott mit művelnek! Százával rászállnak a földekre, a közeli tanyán fészkelnek. Még a búzát is tönkreteszik. Mese az egész, hogy bármilyen vegyszerrel pácolt mag elriasztaná őket, mi rengeteget költöttünk, sikertelenül. Az a mag, amit nem szedett ki, kikaparta mellette a földet, és kidőlt a növény. A nyolc holdnyi kukorica vetésből legalább három holdnyit tönkretettek – panaszolta Béla, Károly is tapasztalta a varjak okozta károkat. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy vajon a mezőgazdasági pályázatokat hogyan tudják kihasználni.

– A Prosperitati Alapítvány eszközbeszerzési pályázatain sikerrel szerepeltünk, a tartományi és a minisztériumi pályázatokon viszont nem. Nagyon úgy tűnik, hogy a mi vidékünk termelői nem rúghatnak labdába ez utóbbiakon. A tartományi pályázatokkal próbálkozott a fiam kétszer-háromszor, pályázatíró irodán keresztül, de sikertelenül, úgyhogy le is mondott róla. Az állam pedig az illetékek után nyújtja a markát, ha jó volt, ha rossz volt a termés.

– Mi az adókat igyekszünk időben és lelkiismeretesen befizetni. Egyedül az az úgynevezett vízlecsapolással jártam meg, volt néhány év, amikor nem fizettem, mert hogy egyiket is meg másikat is hallottam, hogy nem fizetik. És most azóta is nyögjük az adósság kamatos kamatját – tudtuk meg.

Hogy lehet mindezen ép ésszel átlendülni? Úgy, hogy a gazdák az elmúlt három év szárazsága miatt felélték a tartalékaikat? – teszem fel a kérdést. Majd megérkezik a válasz is, mégpedig hogy több lábon kell boldogulni, ha három területen veszteséges is az ember, megtörténhet, hogy az egyik csurrant-cseppent némi bevételt. Béla reménykedik, hogy egyszer majd könnyebb lesz a mezőgazdaságban, neki abban a szerencsében van része, hogy leánya és családja is Topolyán élnek. Igaz, más területen tevékenykednek, de legalább nincsenek távol. Károly hét unoka büszke nagytatája, nekik köszönheti az erejét, és az életbe vetett reményét. Azt mondja, hogy az élet igazi értelmét az ő szemükben látja. Mert hiába a sok munka, a mezőgazdaságban megélt harc, esetleg dicsőség, ha nincs aki tovább vigye, amit az ősök évtizedekkel ezelőtt megalapoztak.