A legtöbbször csak törökkanizsai hídként emlegetett, Magyarkanizsát Törökkanizsával összekötő Tisza-híd a két város közös finanszírozásával épülhetett meg idestova ötven évvel ezelőtt. A Bácskát és Bánátot összekötő átjáró láncszerkezetű, ezért joggal mondhatjuk, hogy nemcsak Budapesten, hanem nálunk is van lánchíd, habár itt elsősorban a szerkezetére kell gondolnunk.
A híd története több mint ötven évre nyúlik vissza, és meglehetősen hosszas utánajárás előzte meg azt, hogy műszaki adatairól és építésének körülményeiről bővebb ismereteket szerezzünk. A Magyar Szó több tudósítást is közreadott abból az időszakból, és szerencsénkre magyarkanizsai építészek is részt vettek a híd építésének felügyeleti munkáiban. A Magyar Szó 1971. augusztus 1-jei számában arról olvashatunk, hogy Kanizsán összefogásból híd épül a Tiszán. Az akkori tudósításból kiderül, hogy a hidat 153 méter, a feljárókkal együtt pedig 500 méter hosszúságúra tervezték. Szélességét a korlátok között kilencméteresre tervezték, ebből két métert a kocsipályának, kétszer egy métert pedig a gyalogosoknak irányoztak elő. Olvashattunk továbbá arról is, hogy az Univerzal Kereskedelmi Vállalat dolgozói, illetve martonosi és horgosi magánszemélyek is kölcsönnel járultak hozzá a hídépítéshez, amitől kereskedelmi szempontból is fellendülést vártak. Fontosnak tartották ugyanis, hogy a két település lakosai eljussanak egymás vásárjaira.
A szalagátvágás ünnepélyes pillanata 1975. július 7-én (Puskás Károly gyűjteménye)
1972. augusztus 2-án el is kezdődtek a munkálatok. Nikola Kojić, az akkori magyarkanizsai képviselő-testület elnöke úgy nyilatkozott, hogy mindkét község lakosai szívügyüknek tekintik a híd elkészültét, és a hídépítés olyan akcióvá vált, amiből senki sem akart kimaradni, illetve ami megnyitja az együttműködés útját a két község között. Akkor be is jelentették, hogy legkésőbb 1972. október 3-án átadják a hidat, ez azonban mégsem valósult meg, egészen 1975-ig váratott magára. 1973-ban arról olvashattunk lapunkban, hogy az elsődleges tervkészítéskor még arról volt szó, hogy a híd csak egyirányú közlekedésre szolgál majd, „később azonban a két kommuna társadalmi-politikai szervezetei és községi képviselő testületek elhatározták, hogy a forgalom zavartalan lebonyolítása érdekében az előirányzottnál jóval korszerűbb és szélesebb hidat építenek…” Az is kiderül a korabeli cikkekből, hogy hazánkban először a törökkanizsai hídnál alkalmaztak újszerű hídépítési eljárást. Az 1975. július 8-i Magyar Szóban pedig arról olvashatunk, hogy mintegy 10 ezer ember jelenlétében adták át rendeltetésének előző nap a vasbetonból és acélból készült hidat. Érdekesség, hogy az interneten fellelhető egy hang nélküli videó is, amit az átadóünnepségen készítettek.
Körmöczi József okleveles építészmérnök Magyarkanizsán mesélt arról az ötven évvel ezelőtti időszakról, amikor felvetődött a híd építésének ötlete. A magyarkanizsai építészt akkor még pályája elején nagy, megtisztelő és fontos feladattal bízták meg: ő volt a főellenőr.
– A hetvenes évek árvize után a politikum napirendre tűzte a híd kérdését, és vettek is egy pontonhidat. Ennek a pontonhídnak az összeállításánál összeköttetésbe került a városvezetés a belgrádi Mostogradnja építőipari vállalattal. Ők aztán megvitatták, hogy ne azt csinálják meg, hanem adnak egy javaslatot a két város közötti híd elkészítésére. A régi, megvásárolt pontonhidat értékesítette a város, és az így befolyt összegből, valamint a költségvetésből sikerült megoldani az épülő híd pénzügyi hátterét. A híd beruházója a két község, Magyarkanizsa és Törökkanizsa volt 50-50 százalékban – mesélte az építész.
– A munkálatok 1972-ben kezdődtek el. A Mostogradnja készítette a dokumentációt. A fő tervező Mića Joksimović volt. A szerződés megkötése után a község kinevezte az ellenőrző szolgálatot, én pedig a főellenőr voltam. A helyettesem Ladányi Péter építőtechnikus volt, aki abban az időben Magyarkanizsán az építkezési felügyelő szerepét töltötte be – sorolta az adatokat a hídépítés fő ellenőre, Körmöczi József, aki mértani pontossággal idézte fel az ötven évvel ezelőtti történéseket. – A munkálatok kezdetben, amíg rendelkezésre állt a megfelelő pénzügyi háttér, kiválóan haladtak. Megtörténtek az alapozások, a két fő tartó alapjai is elkészültek, 1973-ban azonban pénz hiányában megtorpant a folyamat. A munkát megállították, és csak 1974 végén tudták folytatni, amikor újra sikerült rá anyagi fedezetet biztosítani. Az építkezés 1975 áprilisában-májusában fejeződött be, és még abban az évben át is adták hivatalosan a hidat – emlékezett vissza az építész.
Körmöczi József és Puskás Károly ma is szívesen emlékeznek azokra az időkre (Fotó: Bajić Jenei Klementina)
– Már a török időkben is átkelőhely volt ez a szakasz, és a régi komp helyén készült el a híd. Szerkezetileg, ahogy mi, építészek mondjuk, lánc szerkezetű. Az ilyen megoldásoknál a huzal, a sodrony a híd lelke – ami ki van feszítve egy konkáv formába, kettő oszlopon, illetve a partokon lévő megfelelő betontömbbe van berögzítve –, ez viszi az egész megterhelést, és erre a sodronyra van felakasztva a megfelelő fémszerkezet, amin a közlekedés bonyolódik. A munkálatok ideje alatt ötven embernél több sosem volt egyszerre jelen, ugyanis a vasszerkezetet, a huzalt és az oszlopokat is készen hozták a helyszínre. Amit a közutakon lehetett szállítani, azt a Mostogradnja műhelyében készítették el, és onnan szállították el ide, majd itt állították össze – tudtuk meg az építésztől.
– Ennek az átkelőhelynek tradíciója van. Összekötötte Bácskát Bánáttal. A zentai híd lejjebb van a Tiszán, az a hatvanas években lett felújítva és átadva a forgalomnak. Ez pedig számtalan előnnyel is kecsegtetett. Amikor az építkezés folyt, ha nem lehetett átkelni csónakkal az építőhelyre, ami a túloldalon volt, akkor körül mentünk, a zentai hídon… Rengeteget jelentett a folyó két oldalán élő polgárságnak ez az összeköttetés. Észak-Bánátot és Észak-Bácskát napjainkban is ez a híd köti össze. Nagyon barátságosak voltak az építőhely vezetői is. Az építőhely-vezetőt Žugić Vladónak hívták, a helyettesét pedig Drljević Sonjának. Ők idősebbek voltak nálam, viszont már a belgrádi tanulmányaim ideje alatt megismerkedtünk az egyetemen. Több alkalommal szerveztek társas délutánokat, ahol megvendégeltek minket – mesélte Körmöczi József, akinek elmondása szerint nagyon finom nyárson sült húsokkal vendégelték meg őket a szerb nemzetiségű építésvezetők. Olyankor sokat beszélgettek, és az emberek közelebb kerültek egymáshoz.
– Az ünnepélyes átadás 1975. július 7-én zajlott, ami köztársasági ünnep volt. Rengetegen voltak az ünnepségen, ahol alkalmi beszédek sorjáztak. Molnár Vilmos, az akkori tartományi képviselő-testület elnöke is szólt az egybegyűltekhez, a díszbeszédet a magyarkanizsaiak nevében Bózsó István mondta. Abban az időben, a régi rendszerben sok-sok beszéd elhangzott a pódiumon, majd megtörtént a szalag átvágása, a mi oldalunkról ugyan Harmath Ferenc vágta át, ám a program beindulásakor Nikola Kojić volt a polgármester, az ő idejében hozták meg a döntéseket, ami az építkezést illeti. Abban az időben a két község saját költségvetéséből fizette ki a híd építését. Nagy volt az infláció, a szerződés mozgóskálás volt, és a végösszeg 900 millió dinárra rúgott. Az az összeg azonban nem állt rendelkezésre, így a végén a tartományi kormány is besegített. A tartományi nyugdíjalapból kapott a község hitelt, amit azután a költségvetésből fizettek vissza – emlékezett vissza az építész, hozzátéve, napjainkban az országos útalap felelős a híd karbantartáséért, amelyet néhány évvel ezelőtt átfestettek és a dilatációnál, a megfelelő csomópontokban meg is javítottak, így ma is teljesen biztonságosnak számít.
Beszélgetésünkbe bekapcsolódott Puskás Károly építészmérnök is, aki az építkezésben ugyan nem vett részt, arról azonban tudott mesélni, hogy milyen jelentőséggel bírt ez a híd. Körmöczi József barátjaként és kollégájaként azért ő sem volt messze a tűztől, ahogy mondani szokás.
– Ezeknek a településeknek mindig szükségük volt átkelőkre, évszázadokra visszamenőleg. Magyarkanizsa és Törökkanizsa között van egy elcsúszás, nincs a két település szemtől szembe egymással. A magyarkanizsai városházától a hídig mintegy 2400 métert kell megtenni, és ezen a helyen régen, a két világháború között pontonhíd működött. Ezt a második világháborút követően megszüntették, és a komp vette át a helyét, ami valljuk be, nem tartozott a legkényelmesebb megoldások közé, mégis igen fontos szerepet töltött be. Ám, amikor a Tisza befagyott, a komp nem működött. Ez a híd megkönnyítette a közlekedést, teljesen más gazdasági és kommunikációs lehetőséget adott ennek az észak-bánáti csücsöknek. Ezzel a híddal – személyes véleményem szerint – a legtöbbet Észak-Bánát kapta. Magyarkanizsának érdekeltsége annyi volt, hogy a mezőgazdasági termelők esetleg az Alevának tudtak könnyebben szállítani. És ahogy ez a híd elkészült, a törökkanizsai középiskolába utazók rövidebb idő alatt értek célba, nem kellett körbeutazniuk, Zentán keresztül, ötven kilométert megtenni. A híd fejlődési lehetőséget hozott, olyan szempontból, hogy a törökkanizsaiak nagyobb számban járnak át Magyarkanizsára, de ez főleg a nagyobb üzletközpontoknak hozott jövedelmet. A kapcsolatteremtés, barátkozás szempontjából is megemlítendő. Egészen más gazdasági élet volt abban az időben Törökkanizsán, most pedig azt követhetjük figyelemmel, hogy munkát vállalni és vásárolni is át kell jönniük az ottaniaknak, így a híd folyamatosan jó szolgálatot tesz – hangsúlyozta Pukás Károly.
Az út, amelyet Magyarkanizsától a hídig megteszünk, gyönyörű látványt tár elénk, Bánátba érve pedig azonnal megpillantjuk a hangulatos vendéglőt a Tisza túlpartján, ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egykor Kis-Kanizsának, vagy a kastélyok városának nevezett település most is jócskán rejt felfedezni való és megbecsülendő építészeti értékeket.
(Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Molnár Tibornak, a Zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosának a kutatásban nyújtott segítségért.)
Nyitókép: A folyó két oldalán élőknek rengeteget jelentett a híd megépítése (Fotó: Bajić Jenei Klementina)
