Dudás Dániel, a Pannon RTV riportere nem készült újságírónak. Ma mégis ott áll a kamera előtt: kérdez, tudósít, szerkeszt, történeteket közvetít. A Pannon RTV-nél eltöltött másfél év nemcsak szakmailag formálta, hanem önmaga mélyebb megismeréséhez is hozzásegítette. Megtanulta, hogyan álljon helyt különböző helyzetekben, hogyan találja meg a saját hangját a kamerák előtt és mögött, hogyan tudjon hitelesen megszólítani másokat, és hogyan váljon a figyelem, a kíváncsiság és az empátia a jó újságíró legfontosabb eszközévé. A fiatal színművész-újságíró ma már saját műsort vezet, interjúkat készít, élő bejelentkezéseket vállal, és közben sosem veszti szem elől, miért kezdte el. Mert a történetek – különösen az elmondatlanok – megérdemlik, hogy valaki meghallgassa őket. Az újságírás iránti elkötelezettsége, precizitása, kivételes munkabírása és alázatos hozzáállása révén Dudás Dániel idén kiérdemelte a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által odaítélt Év Pályakezdő Újságírója díjat. Az elismerés kapcsán pályafutása kezdeteiről, a kihívásokról, valamint jövőbeli terveiről beszélgettünk.
Miként kerültél kapcsolatba az újságírással?
– Korábban eszembe sem jutott, hogy az újságírás irányába indulok el. Gyerekként a színház világa vonzott, és színészi pályára készültem. Az Újvidéki Művészeti Akadémia befejezése után azonban lehetőséget kaptam a Pannon RTV-nél, és éltem vele. Új kihívásokra, új környezetre vágytam. Nem sejtettem, hogy ez a munka ennyire meghatározza majd az életemet.
Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra? Milyen nehézségekkel kellett megküzdened, és hogyan alakult a pályád azóta?
– Az elmúlt másfél év intenzív tanulási és fejlődési időszak volt. Mondhatom, mostanra jutottam el arra a szintre, hogy már magabiztosan mozgok ebben a közegben. Ha kihívás ér, nem esek pánikba. Tudom, hogyan álljak neki, és új helyzetekben is megtalálom a megoldást. Kialakult bennem egy belső bizalom és határozottság, de ez hosszabb folyamat eredménye. Kezdetben visszahúzódó voltam, az írásra összpontosítottam. Bár volt némi tapasztalatom kamerák előtt és mögött is, a tartalomépítés új terület volt számomra. Időbe telt, míg kialakítottam a saját munkamódszereimet, és megismertem a szakma „titkait”. A fejlődésemet az is segítette, hogy egyre több feladatot kaptam. Gyakran dobtak mély vízbe, mégis helytálltam, sokszor magam sem tudom, hogyan. Ezek a helyzetek megerősítették a kollégáim bizalmát, így kaptam lehetőséget a Szubjektív című műsor stúdióbeszélgetéseire, ahol 20 perces interjúkat készíthetek számomra fontos emberekkel és témákról. Később élő bejelentkezéseket is rám bíztak. Ezek eleinte feszültséggel jártak, nem tudtam, mire számítsak, és az ember hajlamos ilyenkor leblokkolni, de végül ezekben a szituációkban is feltaláltam magam. Közben egyre több lehetőségem volt a háttérfolyamatokat is megismerni. Kipróbálhattam magam szerkesztőként a műsorok összeállításában, a szervezési és koordinációs feladatokban. Ennek eredményeként új mérföldkőhöz érkeztem: megkaptam a Kincsesládánk című műsort, amelynek immár én vagyok a szerkesztője.
Milyen célkitűzéseid vannak a Kincsesládánk műsor kapcsán? Hogyan szeretnéd továbbformálni?
– Nagy felelősség, hiszen egy régóta futó, sikeres sorozatról van szó, amely több mint hatvan vajdasági települést mutatott már be. A jövőben szeretném hozzáadni a saját látásmódomat és értékrendemet, hiszen közel áll hozzám a vajdasági kisközösségek világa. Fontos számomra, hogy a beszélgetések még őszintébbek, mélyebbek és emberközelibbek legyenek. A célom, hogy ne csak az adott települést, hanem az ott élők életútját, sorsát is bemutassuk. Olyan embereket ismerhetünk majd meg, akiknek közösségépítő munkája kiemelkedő, mégis kevésbé ismert. A kisközösségek olyan értékeket őriznek, amelyek a nagyvárosokból nézve gyakran láthatatlanok, mégis példaértékűek. Történeteikből tanulhatunk – róluk, de önmagunkról is. Ez a műsor most biztos pont az életemben. Olyan feladat, amellyel szívből szeretnék foglalkozni, és amelyben a jövőben is szeretnék fejlődni és sikereket elérni.
A díj átvételének pillanata (Gergely Árpád felvétele)
Munkád során milyen módszerekkel éred el, hogy olyan emberek is megszólaljanak, akik tartanak a kamerától?
– A terepi munka hamar megtanított arra, hogy egy újságírónak nem elég pusztán jelen lennie egy forgatáson. Hivatásosként kell ott lennie. Olyan személyként, akinek van tekintélye, aki tudatosan kérdez, és tisztelettel fordul az emberek felé. Ez nemcsak szakmai alapelv, hanem a gyakorlatban is elengedhetetlen. Eleinte sokszor szembesültem visszautasítással, különösen kisebb településeken, ahol sokan tartanak a kamerától és a nyilvános szerepléstől. Meg kellett tanulnom, hogy a tizedik „nem” után sem szabad feladni. Olykor előfordult, hogy senki nem akart megszólalni, de ha elég kitartó voltam, mindig akadt valaki, aki mégis szívesen megosztotta a történetét. Nem az a célom, hogy valaki gyorsan mondjon néhány mondatot, hanem hogy valódi, oldott beszélgetés alakuljon ki. Ha az emberek érzik, hogy őszintén érdekel a történetük, szinte mindig megnyílnak. A legszebb riportok gyakran ezekből a bizalmi helyzetekből születnek.
Szerinted milyen egy jó újságíró?
– Elsősorban tájékozott. Az újságírás nemcsak munka közbeni információkeresés, hanem életforma. Fontos, hogy magánemberként is kövessük az eseményeket, többféle forrásból és nézőpontból. Én tudatosan olvasok kormánypárti és ellenzéki lapokat, nagyobb és kisebb portálokat, hazai és nemzetközi híreket. Egyoldalúan tájékozódni – kizárólag egy hírportál alapján világképet formálni – veszélyes. Csak a különböző nézőpontok ütköztetéséből születhet megalapozott, árnyalt vélemény. Ugyanilyen fontos a felkészülés. Talán magától értetődőnek tűnik, mégis gyakran elmarad az időhiány miatt. Pedig ha nem tudjuk, ki az interjúalanyunk, mivel foglalkozik, milyen kérdések foglalkoztatják, csak általános kérdéseket tudunk feltenni, ezekből pedig felszínes, tartalmatlan anyagok születnek. A jó kérdéshez a felkészültség mellett kreativitás is kell. Ha túllépünk a sablonokon, az interjúalany érzi, hogy valódi figyelmet kap, szívesebben megnyílik. Az ilyen beszélgetések élőbbek, értékesebbek. Ehhez empátia is szükséges: rá kell érezni, ki milyen hangulatban van, mennyire nyitott, miről beszélne leginkább. Nem lehet gépiesen kérdezni. Igazi beszélgetés csak akkor alakulhat ki, ha az újságíró emberként is jelen van.
Te hogyan értékelnéd magad újságíróként?
– Önkritikusnak. Ritkán vagyok teljesen elégedett a saját munkámmal. Tudom, hogy sokat fejlődtem, de azt is, hogy van még hova. Különösen a kérdésfeltevés terén érzem, hogy van mit tanulnom, de éppen ez a felismerés visz előre. Nem hiszek a megelégedettségben, ha az a fejlődés gátjává válik. Csak akkor tudunk előrelépni, ha képesek vagyunk őszintén visszanézni a saját munkánkra, levonni a tanulságokat, és tanulni belőlük. Én ezt tudatosan gyakorlom. Elemzem a kérdéseimet, az interjúk felépítését, és mindig megpróbálom megfogalmazni, min lehetett volna javítani. Ez a fajta reflexió a munkám része lett, mert csak így lehet egyre jobbá válni. Köszönettel tartozom a kollégáimnak, hiszen mindenki hozzátett valamit a szakmai fejlődésemhez. Már a kezdetektől éreztem, hogy bíznak bennem, és ez rengeteget számított. Mindig kaptam visszajelzést. Dicséretet, ha valami jól sikerült, és építő kritikát, ha volt min javítani. Ezek a visszajelzések sokat jelentettek, és hálás vagyok azért is, hogy a kérdéseimet mindig nyitottsággal fogadták. Érezték, hogy tanulni akarok. Ugyanakkor az elmúlt másfél évben rengeteg új emberrel megismerkedtem, ami segített jobban megérteni a vajdasági közeg működését, az emberek gondolkodását, örömeit és problémáit.
Milyen kihívásokkal szemesül ma egy újságíró?
– Sokan nem látják, milyen összetett és intenzív munka az újságírás. Egy-egy terepi bejelentkezés mögött hosszú előkészület, gyors helyzetfelismerés, folyamatos gondolkodás és gyakran rögtönzés áll. A legnehezebb pillanatok mindig azok, amikor nincs idő felkészülni. Egyszer például Csantavéren kigyulladt egy épület. Azonnal indulnunk kellett, és mire odaértünk, már élőben jelentkeztem a híradóban. Néhány perc alatt kellett tájékozódni, beszélni a helyiekkel, és összerakni egy koherens tudósítást. Az egyik legmegrázóbb esetem az újvidéki tragédiához kötődik. Amikor útnak indultam, még csak sejteni lehetett, hogy komoly az ügy. Útközben derült ki, hogy hatalmas tragédia történt. Egész nap élő bejelentkezéseim voltak, miközben folyamatosan gyűjtöttem az információkat. Fizikailag is kimerítő volt, de lelkileg még inkább. Ilyen helyzetekben meg kell őrizni a higgadtságot, és objektívnek kell maradni, akkor is, ha belül az ember érzi a történet súlyát.
Hogyan segítik a tanulmányaid és a színházi tapasztalataid a jelenlegi munkádat?
– A színházi és egyetemi tapasztalataim során olyan készségeket –beszédtechnika, kamera előtti jelenlét, testtudat, kommunikációs érzékenység – sajátítottam el, amelyek az újságírói munkámat nagyban segítik. Ugyanakkor, talán ennél is fontosabb, hogy az egyetemi évek alatt alakult ki bennem az a szakmai szemlélet, amely ma is meghatároz. Ott tanultam meg, mit jelent csapatban dolgozni, mások munkáját megbecsülni, és hogy egy jó anyag elkészüléséhez nemcsak egy ember, hanem egy egész csapat munkája kell. A hivatástudatom is ezekben az években formálódott. Az újságírás ma már az egész életemre hatással van. A szabadidőmben is azok a témák foglalkoztatnak, amelyekkel a munkám alatt is foglalkozom, és ezt természetesnek érzem. Ez a szemlélet tesz valakit igazán elhivatott újságíróvá.
Mit jelentett számodra az elismerés, amelyet nemrég kaptál? Számítottál rá?
– Meglepett. Nem számítottam rá. Persze nagyon jólesett az elismerés, főleg azért, mert ez a kollégáim visszajelzése is: azt jelzi, hogy bíznak bennem, és elégedettek a munkámmal. Ez talán a legfontosabb.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Most nagyon erősen foglalkoztat ez a szakma. Látok benne jövőt, és mindig is fontos volt, hogy legyen előttem egy út, amin haladhatok. Nem szeretek egy helyben toporogni, ez a hivatás viszont folyamatosan mozgásban tart. Mindig tartogat valami újat, váratlant. Ez az, ami az egyik legvonzóbb benne. A színházat természetesen nem tudom, és nem is akarom teljesen elengedni. Viszont amíg látom magam előtt az újságírásban a lehetőségeket, addig ezzel fogok foglalkozni.
Dudás Dániel a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének Év Pályakezdő Újságírója díjával (Gergely Árpád felvétele)
|
Napjaink rohanó világában, a híréhség végeláthatatlan útvesztőiben, az elektronikus sajtóban, a televíziózás és rádiózás világában, ahol az idő kincset ér, érdemes megállni egy pillanatra, és számot vetni arról, hogy mi az, ami manapság gyakorta hiányzik az újságírói pályára lépőkből. Az egyik valószínűleg leginkább kikopóban lévő értékünk valószínűsíthetően az alázat. Pedig ez az, ami alapvetően határozhatja meg az újságíráshoz kapcsolódó viszonyunkat, az alanyokhoz fűződő hozzáállásunkat, a szakmai irányultságunkat. Amikor kollégánkat, Dudás Dánielt jelöltük a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díjára, azonnal tudtuk, hogy ő bizony megérdemli azt. Miért? Elsősorban a szakmához való hozzáállása miatt, amiatt az alázat miatt, ahogyan viszonyul az újságíráshoz, a Pannon RTV különböző platformjainak műsoraihoz, és amilyen alázatot tanúsít az első perctől kezdve a szakma iránt, amióta nálunk van. Dani az, aki nyugodt, mérhetetlenül őszinte kíváncsisággal vág bele a feladataiba. Ő az, aki annak ellenére, hogy végzettsége szerint nem újságíró, néhány hónap alatt a legtermészetesebb módon sajátította el a televíziózás, rádiózás csínját-bínját. Pannonos pályafutása kiválóan ábrázolható, és szinte egy felfele ívelő görbeként mutatható be: amikor hozzánk került, az alapokkal kezdte, riportokat készített, híreket írt, majd egyre átfogóbb, színesebb anyagokat, amelyek sok esetben a Híradó legelejére kerültek, nem méltatlanul. Célirányosan haladt előre mindennemű tudatosság, mesterkéltség nélkül, közhelyként hathat, de ha úgy tetszik, csupán csak tette a dolgát. Természetesen a televíziózással párhuzamosan a rádiós riportkészítés fortélyait is könnyedén elsajátította. A következő lépcsőfok újságírói pályafutásában az volt, hogy a Pannon Televízió nézői nemcsak rögzített formában, hanem már élőben is találkozhattak fiatal kollégánkkal, amint például a Dunán elvonuló árvízről tudósít teljes átéléssel. Aki egyébként televíziózik, jól tudja, hogy az élő bejelentkezés egy valódi, komoly kihívást igénylő lépcsőfokot jelent, amit a jövendőbeli kollégák nagy része kerül és visszautasít. Kollégánk ugyanakkor itt sem állt meg: nem sok idő telt el, és már az M1-en láthatta egész Magyarország és az itteni nézők élőben bejelentkezni nem is akárhogyan, hiszen az ottani szerkesztők is elismerték tehetségét. Dani minden lépcsőfokot teljes odaadással, szó nélkül teljesített. Mi, szerkesztők bátran nyugtázhattuk, jól döntöttünk. Akkor is jól döntöttünk, amikor megkértük a Pannon Televízió egyik legfontosabb műsorának, a Kincsesládánknak a szerkesztésére. Nagy kihívásnak számít ez, ugyanakkor felkérésekor az ő nemes egyszerű stílusával, alázatával habozás nélkül igent mondott. Így kell ezt csinálni, ugyebár? Daniban a Pannon RTV munkaközössége egy végtelenül jó szándékú, segítőkész személyt ismerhetett meg, aki az említetteken felül szívesen segít másoknak, és soha nem futamodik meg az előtte álló kihívásoktól, legyen szó kultúráról – ami a saját terepe, hiszen a végzettsége színész –, vagy politikáról, társadalomról, gazdaságról. Bármivel is „bombázza” őt a napi szerkesztő, Dani válasza borítékolható: rezzenéstelen arccal azt mondja, rendben. Elvonul, majd néhány óra múlva egy kerek, átfogó anyaggal jelenik meg. Hisszük azt, hogy ilyen munkatársakból van szükség minél többre. Lehetne ugyan még sokáig sorolni az anekdotákat, történeteket a Pannon RTV szerkesztőségéből, de ezek azok a fontosabb mozzanatok, amik alátámasztják, büszkék lehetünk arra, hogy kollégánk megkapta a VMÚE pályakezdő újságíróknak járó díját. Hisszük azt, hogy még számos kihívás vár rá ebben a közel sem egyszerű szakmában, ahogyan azt is, hogy ez az elismerés kellő motiváció lesz számára az elkövetkező időszakra. Gratulálunk, Dani! Kartali Rita (Elhangzott 2025. május 23-án, Zentán, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete díjátadó ünnepségén.) |
Nyitókép: Dudás Dániel (Molnár Edvárd felvétele)
