Sokszínű érdeklődésből hivatás

Nyikorog a bejárati ajtó, és egy csendes „Szia!” szalad végig a folyosón. Mi már tudjuk, Gruik Zsuzsa kolléganőnk érkezett meg. Leül a számítógép elé, majd bejelentkezik két apró lánykájának, hogy megnyugtassa őket: anya épen és egészségesen megérkezett a munkahelyére. Mi, nők, imádjuk hallgatni a csicsergő hangot a vonal másik végén, és jókat mosolygunk azon, ahogyan nagyobbik kislánya éppen azt magyarázza, mennyi mindent csinált abban a tíz percben, még anya eljött otthonról. A beszélgetés végén Zsuzsa megígéri, siet haza, ahogyan tud.

A képernyő felé fordul, és már kattognak is a billentyűk. Látom, hosszú szöveg van előtte, így rákérdezek, most éppen milyen témán dolgozik. Elmeséli, és én pedig minden egyes alkalommal elcsodálkozom, honnan ez a motiváció arra, hogy igen komoly témáknak járjon utána. Tudom, Zsuzsára mindig számíthatok, ha épp egy témán gondolkodom, és nem tudom, milyen irányba induljak el. Nem egyszer tárgyaltuk már át a pályázati munkáinkat, emellett, ahogyan elkészült, el is olvassuk egymásét. Remek ötletei vannak, emellett mindenről korrekt véleményt tud formálni, ezért is kerül ki annyi jó jegyzet a keze alól.

Kolléganőnket idén a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének bizottsága az év újságírójának választotta nyomtatott sajtó kategóriában. Ennek apropóján beszélgettünk vele a kezdetekről, a motivációjáról, és az újságírásról.

Milyen út vezetett az újságíráshoz?

– Mindig is nagyon szerettem olvasni, ebből jött valahogy az írás. Viszont általános iskolában és középiskolában is inkább nyelvtanból és helyesírásból voltam erősebb, úgyhogy errefelé tereltek nyilván a tanáraim is, meg egyébként is szégyellős voltam, sokáig nem mutogattam senkinek az írásaimat. Akkoriban nagyon népszerű műfaj volt az internetes közösségekben a fanfiction, ha jól emlékszem, én is azzal kezdtem. Már egyetemre jártam, szociális munkát hallgattam Budapesten, amikor az egyik szemináriumon kéthetente beadandókat kellett írnunk. Ez volt az első alkalom, hogy egy külső személytől azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon jól írok, érthetően fogalmazok, és ezt próbáljam valahogy kiaknázni. Ez egy nagy lökés volt nekem. Emellett, ha emlékeim nem csalnak, ekkoriban kezdtem el egy-egy cikket, élménybeszámolót, jegyzetet írni a Képes Ifjúságba, így ilyen módon kiélhettem ezt a fajta kreativitásomat. Közben nagyon sok helyre vetődtem, de a Képes Ifi végig megmaradt az életemben. Ezt követően több évet éltem Magyarországon, de itt már nem igazán találtam a helyem. Ekkor gondolkodtam el rajta először és komolyabban, hogy ha engem ennyi minden érdekel, akkor újságírással kellene foglalkoznom, hiszen ezen keresztül mindenbe belekóstolhatok. Mint a mesében, nem olyan sokra rá erre a fölismerésemre, lehetőségem adódott a Magyar Szónál dolgozni, és ezzel együtt Zentára költözni.

Minden témában otthonosan mozogsz, de mégis, melyik az, amit igazán a magadénak érzel?

– A társadalmi, szociális, pszichológiai témákat nagyon szeretem. Nyilván nem véletlen ez az érdeklődés, hiszen, ahogyan már említettem, az ELTE-n és a Semmelweis Egyetemen is szociális munkát tanultam, mesterdiplomám van belőle, emellett három évet éltem Skóciában, ahol autista gyerekekkel és fiatalokkal foglalkoztam. Úgy gondolom, hogy ez ad egyfajta szemléletet az embernek, egy erős érzékenységet a társadalmi problémák iránt. Aztán, hogy ez éppen miben nyilvánul meg, az velem és az életemmel együtt változik, de alapvetően törekszek arra, hogy sokakat érintő, mégis valamilyen szinten tabunak számító jelenségeket is földolgozzak. Ilyen volt pl. az otthonszülésről készült riportom is, amelyet a Közegellenállás riportpályázatra készítettem, ahol második lettem, de ugyanez a szöveg annyira elnyerte a Külhoni Média a Családért díj szakmai zsűrijének tetszését, hogy ott is nyertem. Korábban az elveszített kisbabák történetével is foglalkoztam, ez a szöveg is díjazott lett az előbb említett két pályázaton. Ennek alapján úgy vélem, hogy fontos ezekről a témákról beszélni, és foglalkozni velük. Egy korábbi írásomban, ami a Hétvége rovatban jelent meg, az eutanázia témáját jártam körbe, de mostanában nagyon foglalkoztat a nők helyzete, a női érdekérvényesítés és esélyegyenlőség, a lányok jelenléte a természettudományos és technológiai szakmákban.

Milyen célokat tűztél ki magad elé, amikor elkezdtél újságíróként dolgozni?

– Erre nehéz válaszolni, mert nem volt bennem egy kimondott cél. Az biztos, hogy szerettem volna őszinte és hiteles írásokat kiadni a kezemből, új szempontokat behozni bizonyos diskurzusokba, és talán egy kicsit azt erősíteni az emberekben, hogy senki nincs egyedül a problémáival, a kérdéseivel, az érzéseivel vagy a félelmeivel. És persze az is fontos cél volt, hogy olyasmiért kapjam a fizetésemet, amit szeretek csinálni.

Mit tartasz a legnagyobb előnynek a nyomtatott sajtót tekintve, és mit a legnagyobb kihívásnak?

– Szerintem az egyik legnagyobb előnye, hogy nincsenek ott a kommentek alatta, mindenki szabadon értelmezheti az olvasottakat. És erre ideje is van, mert a nyomtatott sajtótermék megvár, alkalmazkodik a tempónkhoz, nem terem helyette húsz másik, amíg ott hagyjuk öt percre az asztalon. Meg persze van abban egy kis romantika is, ahogy serceg a papír, ahogy lapozunk az oldalak között. Előnye szerintem az is, hogy korlátozott a terjedelem, az újságírók kénytelenek összeszedetten és tömören fogalmazni. Máskor meg ugyanez hátrány is lehet, mert egy-egy nagyobb téma nem feltétlenül fér bele a megadott keretekbe, vagy ha bele is fér, jó lenne kifejteni, új szempontokat beleszőni, több embert megszólítani. Ez vonatkozik a kommentek hiányára is, mert az is jelenthet hátrányt is. Ha nincs interakció másokkal, akkor tényleg csak én meg a szöveg vagyunk, és bár szabadon értelmezhetem a leírtakat, nem biztos, hogy ez minden esetben elég. Néha éppen az a jó, ha van kivel megbeszélni az olvasottakat. Szóval úgy látom, hogy a legnagyobb előnye és hátránya nagyjából ugyanaz a nyomtatott sajtónak, talán azzal a kitétellel, hogy gyorsaságban egyértelműen hátrányban marad az online világgal szemben. Ez szerintem nem baj, nem is kell versenyezni vele.

Hogyan látod a fiatal újságírók helyzetét Vajdaságban? Van jövőjük ezen a pályán?

– Az újságírás nagy fokú rugalmasságot és nyitottságot igényel, szerintem a fiatalok körében ez ma már adott. Ahhoz, hogy valakinek jövője lehessen ezen a pályán, szerintem nem elég a jó íráskészség, hanem az is kell, hogy az ember szeresse amit csinál, hogy beletegye azt a pluszt, amitől egy riport vagy egy interjú egyedi lesz. Viszont alkalmazkodókészségre is szükség van hozzá, ami talán a mai fiataloknak nem erőssége. Én ezt nem látom akkora problémának, szerintem magának a szakmának is alakulnia kell, tehát egyfajta egymáshoz idomulást tudok elképzelni. Nagyon-nagyon remélem, hogy van a fiataloknak jövője ezen a pályán Vajdaságban is, mert a vajdasági magyar közösségnek eddig is és ezután is arra van szüksége, hogy vajdasági magyar újságírók írjanak róluk és nekik, akik nemcsak ismerik, hanem értik is ezt a közeget, akik a mi szavainkkal gondolkodnak, akikkel közös a történetünk, akikkel valamilyen módon összetartozunk.

Mi az, ami a leginkább motivál téged a munkád során?

– A nagyobb témákat szeretem, amikor egy-egy érdekes interjút vagy riportot készíthetek. Ezekre sok időt szánok, mert nem lehet őket egy-két nap alatt megcsinálni, de mégis ezek azok a cikkek, amiket a legnagyobb örömmel írok. A politika, a helyi eseményekről szóló tudósítások nem állnak hozzám olyan közel, ezért általában van valami, amivel a háttérben foglalkozok, hogy majd egyszer abból is cikk születhessen. Az segít fenntartani a motivációmat, hogy amikor úgy érzem, kicsit elvesztem, és éppen nem annyira találom magam az újságírásban, vagy eseményről eseményre szaladok, és kezdek ebbe belefáradni, akkor mindig kigondolok egy izgalmas témát, ami aztán akár egy-két hónapon át is terítéken van. Ilyenkor kitalálom, mit is szeretnék, hogyan fogjak hozzá, kiket szeretnék megszólaltatni, hogyan képzelem el bemutatni a témát. Aztán meg kell szervezni az interjúkat, nyilatkozatokat, egyeztetni a megszólalókkal, én ezt a részét is nagyon élvezem a munkának. Az pedig mindig nagy elégedettséggel tölt el, amikor elkészül egy ilyen cikk.

Mit jelent számodra a VMÚE elismerése, és hogyan fogadtad a hírt, hogy te kaptad?

– Mindig nagyon örülök, amikor elismerik a munkámat, így ez a hír is nagyon boldoggá tett. Megtisztelő, hogy ennyi jó újságíró közül idén éppen engem emeltek ki. Ez egy fontos szakmai elismerés, de nemcsak ezért esik jól, hanem azért is, mert ezzel magamnak is bizonyítottam. Tavaly több év szülési szabadság után, két kisgyerek mellől jöttem vissza dolgozni, teljesen átalakult prioritásokkal és időbeosztással. Az elején tartottam tőle, hogyan fogok boldogulni a munka és a magánélet összeegyeztetésével, és valóban voltak kihívások, de úgy érzem, hogy a családomtól kapott segítségnek és a Magyar Szó családbarátságának köszönhetően ezeken gyorsan fölül tudtam kerekedni. Ez a díj egy fontos megerősítés számomra abban, hogy ez valóban így van.

Ha nem újságíró lennél, akkor mivel foglalkoznál még szívesen?

– Mielőtt újságíró lettem, sokféle szerepben kipróbáltam magam, és ezek közül több olyan volt, amit kifejezetten élveztem. A gyerekekkel és a fiatalokkal való munka mindig is közel állt hozzám, már középiskolában is foglalkoztam ezzel, mégpedig a Keljföljancsi Gyermekanimátor Csoport tagjaként, aztán később a Nyári Ifjúsági Játékok csapatversenyének szervezésében vállaltam nagyobb szerepet. Több civil szervezettel is dolgoztam együtt, önkéntesként, pályázatíróként, projektasszisztensként. Tehát a tervezés, a szervezés közel áll hozzám, akárcsak az, hogy egy fontos társadalmi ügyért tegyek. Most is van egy civil szervezetünk, a Luna Hangja, ami a nők mentális egészségéért igyekszik tenni valamit. Ha nem újságíró lennék, akkor valószínűleg nagyobb szerepet kapna az életemben a civil szféra, és abban próbálnék szerepet vállalni, hogy fölhívjuk a figyelmet egy-egy társadalmi problémára, és tegyünk valamit a megoldásért. De akármit is csinálnék, valószínűleg blogot írnék róla.