2024. július 15., hétfő
NYOLCVANÉVES A MAGYAR SZÓ

„Azt, hogy újságíró lettem, a véletlen tette, és jól tette…”

Beszélgetés Sebestyén Imrével, a Magyar Szó nyugalmazott újságírójával, szerkesztőjével és főszerkesztő-helyettesével

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

A Magyar Szóban fennállásának nyolc évtizede alatt számos kiváló újságíró fordult meg, közéjük sorolhatjuk Sebestyén Imrét is, aki évtizedeken keresztül a külpolitikai rovat munkatársaként, majd később szerkesztőjeként, rovatvezetőjeként is dolgozott, emellett majdnem húsz éven át tudósította a Magyar Nemzetet, valamint a Szabad Európa Rádió tiszteletdíjasaként hozzájárult annak munkájához is, később pedig megalapította a Vajdaság Ma hírportált, amelynek a mai napig ő a főszerkesztője. Termékeny munkásságát számos díjjal ismerték el és a munkakedve napjainkban sem lankad. Nyugalmazott munkatársunkat arra kértük, hogy elevenítse fel a Magyar Szónál eltöltött évtizedek során szerzett élményeket, tapasztalatokat.
 

Sebestyén Imre a VMÚE Életműdíjának átvételekor a többi díjazott társaságában

Sebestyén Imre a VMÚE Életműdíjának átvételekor a többi díjazott társaságában

Hogyan és mikor került a Magyar Szó szerkesztőségébe? Mindig is újságíró szeretett volna lenni?

– 1973 elején láttam meg az újságban, hogy a Magyar Szó munkatársakat keres. Hogy a pályázat mikor jelent meg, már nem tudom, arra emlékszem, hogy beadtam a papírjaimat, majd elmentem a többi jelentkezővel együtt – voltunk vagy öten-hatan – tudáspróbára. Olyan vizsgáztatásféle volt ez. Hírt írtunk meg fordítottunk, elbeszélgettünk a vizsgáztatóval, Keck Zsiga bácsival. Ennyi. Majd értesítenek, mondták. Majd. El is feledkeztem róla. Fiatal voltam, jött a nyár. Az ember fiának huszonévesen fontosabb dolgai is vannak. Elmentünk nyaralni. Közben jött meg az értesítés, hogy felvettek, és már nyártól mehetek dolgozni. Én meg valahol az Adrián… A nővérem ment be, és közölte, hogy nem tudok munkába állni, mert még kapcsolatba sem tudnak lépni velem, hogy értesítsenek. Filipec Zita néni szerkesztőségi titkárnő azt mondta a nővéremnek, hogy semmi gond, nyaraljak csak nyugodtan, majd amikor hazaérek, jelentkezzem munkára. Ez volt egyébként a leghosszabb nyaralásom, negyven napig haza sem jöttem a tengerről, mintha tudtam volna, hogy megkezdődik a hosszúra nyúló – ma is tartó – munkakorom. 1973. szeptember elsején kezdtem. Kalapis Zoltán volt akkor a főszerkesztő. Szoktam mondani, ő vett fel engem. Soha sem gondoltam – hogy válaszoljak a kérdés másik felére is –, hogy újságíró leszek. Magyartanárnak készültem. Azt, hogy újságíró lettem, a véletlen tette, és jól tette.

Milyen munkakörben dolgozott?

– Először az újvidéki rovatra kerültem Szavics György szerkesztő keze alá, mint minden gyakornok akkoriban – az a rovat valamiféle újságíró-keltető volt a Magyar Szóban –, onnan hívott el a külpolitikai rovat, és ott húztam le több mint harminc évet. Az a rovat volt, ahol igazából megtanultam a szakmát. Eleinte hírfeldolgozói-fordítói, néhány év után pedig már napi szerkesztői munkafeladatokat is elláttam. Gordos Tibor műszaki szerkesztő meg is jegyezte félhangosan a deszkben – de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam –, hogy: „Most már minden taknyos szerkeszt?” Előtte ugyanis a szerkesztő csak idősebb munkatárs lehetett, én pedig akkor még mindig csak huszonéves voltam. A szerkesztői-hírfeldolgozói munka mellett cikkírói, tudósítói munkát is végeztem. Amikor odakerültem, Bálint István vezette a rovatot, majd Mendrei Ernő, később Engler Lajos – mind neves munkatársai voltak a rovatnak és a lapnak. Aztán engem neveztek ki rovatvezetőnek. Nem emlékszem már hányban, de ebben a munkakörben dolgoztam a leghosszabb ideig a lapnál, egy megszakítással, amikor is a főszerkesztő-helyettesi munkát láttam el Csorba Zoltán főszerkesztőségének idején. Ez volt az az időszak – a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje –, amikor a lapnak sikerült a szerkesztésben a szakmai szempontokat minden más elé állítani. Persze ez a természetes állapot, amiért azonban akkor küzdeni kellett. A mi érdemünk ebben csak annyi volt, hogy megéreztük a lehetőséget rá, hogy el tudjuk hárítani a szerkesztéspolitika külső befolyásolását. Most visszagondolva is azt mondhatom, hogy nem volt könnyű időszaka a karrieremnek, de az akkor elért eredmények megerősítették a Magyar Szó önbizalmát, szakmai integritását, tartását, ami a későbbi kritikus helyzetek során – mert nem egy volt belőle – hasznosnak bizonyult, ám ezeknek a harcoknak nem mindig volt a szakma és a lap számára kedvező kimenetele. 2005-ben mentem el a laptól, onnantól kezdve az általam korábban alapított Vajdaság Ma hírportál szerkesztése a munkám.
 

Munka közbeni pillanatkép a külpolitikai rovat munkatársairól valamikor a 80-as években (Balról jobbra: Póth Katalin lektor (a háttérben), Dujmovics György, Sebestyén Imre, Szabó József és Fischer Jenő)

Munka közbeni pillanatkép a külpolitikai rovat munkatársairól valamikor a 80-as években (Balról jobbra: Póth Katalin lektor (a háttérben), Dujmovics György, Sebestyén Imre, Szabó József és Fischer Jenő)

Milyen volt a munkakörnyezet a szerkesztőségben?

– Mostanában népes szerkesztőségeknél nem jártam, de nem hiszem, hogy van még olyan médium, amelynek a munkatársai – valamennyi rovat tagjai – egy helyiségben vannak. A Magyar Szónál együtt voltunk. A napi munka zsibongása a szerkesztőségben számunkra maga volt a csend és nyugalom. Ez a munkalégkör később egy ideig hiányzott is. Közvetlen kapcsolat volt a szerkesztők és munkatársak között, szerkesztők és lektorok, szerkesztők és fotósok, műszaki szerkesztők között, sőt még a tördelőkkel is. Persze mondanom sem kell, hogy ez már nincs így, közénk állt a számítógép, amely viszont annyira megkönnyítette a munkánkat, hogy lassanként át is veszi tőlünk a feladatokat. És ez közeli veszély (a mesterséges intelligenciára gondolok), ha egyáltalán veszélynek kell nevezni. Nem is tudom, hogyan tudnánk számítógép nélkül dolgozni. Amit viszont nem tudunk visszakapni, az a szerkesztőségi hangulat, a munkatársi kapcsolatok, mert nemcsak kollégák, hanem szinte barátok is voltunk. Persze az évtizedek mindezt egy kicsit meg is szépítik.
 

Kollégák társaságában a múlt század hetvenes éveiben (Balról jobbra: Sebestyén Imre, Szeli Miklós, Varga István és Bozsóki Ernő)

Kollégák társaságában a múlt század hetvenes éveiben (Balról jobbra: Sebestyén Imre, Szeli Miklós, Varga István és Bozsóki Ernő)

Karrierje során voltak-e az Ön számára emlékezetes pillanatok?

– A munkába állásom utáni évben jubilált a lap, 30 éves volt. Emlékszem, minket, fiatalokat, kezdőket bíztak meg azzal, hogy fogadjuk az ünnepségre meghívott közéleti személyiségeket. Most 80 éves a lap. Akkor annyi éves volt az újság, amennyi évet ledolgoztam a lapnál, egészen pontosan 32-t. Egy emberöltő. Vannak kollégák, nem is kevesen, akik a lap életének a felét vele töltötték. A több mint három évtized alatt egy lapnál annyi minden emlékezetes történik, hogy a felsorolásuk oldalakat venne igénybe. Ezek egy részét egy ideig számon tartja a szerkesztőség fakuló kollektív emlékezete, illetve le is jegyezte a lap krónikása. Én csak olyanokat említek, amire magam szakmai teljesítményeként is szívesen emlékezek. Ilyen volt a Kerülő Romániában című riportsorozatom a nyolcvanas években, amely érdekes módon Magyarországon, az ottani tájékoztatási eszközökben  nagyobb visszhangot váltott ki, mint itthon. A riport a magyarok életéről szólt Ceausescu Romániájában, amely akkor már csendben forrongott. Nyíltan követett a román titkosszolgálat, amire az ottani kollégák fel is hívták a figyelmem. Utána pedig kitiltottak Romániából annyira, hogy még a rendszerváltás után is gondjaim voltak a beutazással. Vannak dolgok, amelyek nemigen változnak a demokrácia beköszöntével. Igen emlékezetes volt számomra a Szabad Európa Rádióról (SZER) szóló riportsorozatom. Már a tervem megvalósítása is problémás volt. Az akkori főszerkesztő, Sinkovits Péter azt mondta, hogy egy ilyen témát csak akkor dolgozhatok fel, ha ebbe beleegyezését adja az alapító, a Szocialista Szövetség. Ketten mentünk be a szervezet székházába, hogy beszéljünk a szervezet tisztségviselőjével, aki nem más volt, mint Erdélyi Károly, a lap korábbi főszerkesztője. Elvben nincs semmi kifogása a müncheni utam ellen, mondta, de… S itt kezdte sorolni, hogy miért nem mehetnék. Elszontyolodva jöttem vissza, Péter viszont elégedett volt, mert ő Erdélyi szavaiból azt vette ki, hogy nincs ellene kifogása. Másnap Erdélyi fel is hívta Sinkovitsot, hogy egyértelművé tegye: nem mehetek a Szabad Európa Rádióhoz. Sinkovits pedig azt válaszolta, hogy én már elutaztam. Másnap már valóban elutaztam. Később, a rendszerváltást megelőzően magyar források a Sebestyént (csak a vezetéknevemet írták) a SZER titkos munkatársai közé sorolták. Ennek csak annyi igazságtartalma volt, hogy Münchenben megkérdezték, hogy dolgoznék-e nekik. Főállásban nem, tiszteletdíjas tudósítóként azonban sokáig közreműködtem. Csak érdekességként maradtak emlékezetemben a brioni tudósítások. Tito ott is tárgyalt a külföldi államférfiakkal, például Idi Amin Dada ugandai elnökkel, aki az ünnepi fogadtatáson megölelte, pontosabban majdnem felkapta a nem éppen vékonyka Titót. A robusztus termetű afrikai államfőről később derült ki, hogy hűtőjében emberhúst találtak, már ha hinni lehet az akkori nyugati sajtónak. A legnehezebb munkafeladatok között tartom emlékezetemben, hogy úgy mentem el tudósítani Lengyelországba – olyan helyre, ahol csak lengyelül tudtak –, hogy én magam nem értek lengyelül. Végül kiderült, hogy mégis megértettem őket, és megszülettek a riportok, tudósítások. A németországi vendégmunkásokkal készítettem interjúkat. Az egyik török atyafinál a kalickában füttyögő énekesmadár olyan folyamatos éles hangot produkált, hogy a magnó nem tudta felvenni a török tolmácsnak szinte egy szavát sem. Sajnos ezt a beszélgetést csak emlékezetből tudtam megírni. Nem sok sikerrel. Hasonlóképpen jártam, amikor külföldi útról este hazatérve a nappaliban az asztalon hagytam a riportermagnót. Mire reggel felkeltem, az akkor 5-6 éves kisebbik fiam sikeresen felvette szalagra a szoba hajnali csendjét. Csak a gyerek szuszogása hallatszott, amikor levettem volna az interjút, amely azonban emlékezetből megírva is jól sikerült.

A munkásságát számos díjjal is elismerték. Melyek voltak ezek és hogyan élte meg az elismerést?

– A Magyar Szótól is kaptam elismerést a szerkesztőség tagjakét, 2010-ben pedig Napleány-díjban részesültem. A magyar sajtó napján adták át az elismerést Szabadkán, ünnepség keretében, Sólyom László magyar köztársasági elnök jelenlétében. A magyar államfő személyesen is gratulált. Ez tette számomra még értékesebbé az újságírói díjat és emlékezetessé a napot. 2020-ban nekem ítélték oda a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíját. A szakmai elismeréseknek akkor örültem igazán, pontosabban leginkább, amikor a szakma tartott méltónak a díjra. Az említett díjaimról újságírók, tehát szakmabeliek döntöttek.
 

A Magyar Szó munkatársainak éves találkozóján 2011-ben (Balról jobbra: Papp Imre, Sebestyén Imre és Horvát András)

A Magyar Szó munkatársainak éves találkozóján 2011-ben (Balról jobbra: Papp Imre, Sebestyén Imre és Horvát András)

Ön szerint mit tesz egy újságírót igazán jó szakemberré?

– Vigyázat, most felsorolás következik: tökéletes nyelvtudás, íráskészség, közéleti, politikai tájékozottság, alapvető általános műveltség. És még mindig csak azoknál a követelményeknél tartunk, amelyek nélkül egy egyszerű tudósítás megírása is nehézséget okozhat. Ha ez mind megvan, akkor beszélhetünk csak a munkához való hozzáállásról, a szakmai fegyelemről. Az előbbi teszi az újságírót tehetségessé, az utóbbi pedig profivá is. Jó, ha ez a kettő együtt jár. Sok ilyen újságírót kívánok a jubiláló Magyar Szónak, hozzá pedig gyarapodó olvasótábort. Éltesse az Isten!
 

Nyitókép: Soha sem gondolta, hogy újságíró lesz belőle