2024. június 17., hétfő

Egyetlen dolgunk van, hitelesnek lenni!

Guszton Andrást, az Újvidéki Rádió főszerkesztőjét a közelmúltban az Év Újságírója díjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete

Az újságíró fő feladatai közé tartozik a lehető legjobban felkészülni az adott feladatra. Ezzel nem csak a témát, illetve beszélgetőpartnerét tiszteli meg, de saját maga számára is magabiztosságot épít. Az azonban mindig furcsa helyzet, amikor kollégával találja magát szemben az ember, ráadásul szakmailag sokkal tapasztaltabb szaktekintéllyel. Így jártam jómagam is, mikor Guszton Andrást kellett a diktafon másik végére ültetnem, tapasztalhattam, hogy minden magabiztosságomnak lőttek.

A kíváncsiság azonban átsegített kezdeti zavaromon, hiszen egy közösség lakóiként hiába keresztezték egymást többször is útjaink, közel negyven éve tartó, eseménydús pályafutásáról elég keveset tudtam. Beszélgetésünk végére az is világossá vált számomra, hogy a Vajdasági Rádió magyar szerkesztősége e hosszú időn át a biztonságot, a hátországot jelenthette számára széles körű szerepvállalásai során.

Guszton Andrást, az Újvidéki Rádió főszerkesztőjét a közelmúltban az Év Újságírója díjjal tüntette ki elektronikus sajtó kategóriájában a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. Természetesen nem csupán egy év munkája határozta meg ennek az elismerésnek a létjogosultságát, inkább a vajdasági magyar tájékoztatás szolgálatában eltöltött közel negyven év, melyet mindvégig az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének munkatársaként végzett. Politikai elemzései az elmúlt években irányadóak a hazai tájékoztatásban, eszmefuttatásaival az anyaországi sajtóban is gyakran találkozunk.

 

Guszton András: Versenyezni csupán az álhírekkel kell (Fotó: Dávid Csilla felvétele)

Guszton András: Versenyezni csupán az álhírekkel kell (Fotó: Dávid Csilla felvétele)

Közéletben vállalt szerepe ugyancsak jelentős, szülővárosa, Temerin közösségét szolgálta a község Végrehajtó Bizottságának elnökeként, polgármesterként, a községi képviselő-testület elnökeként és a községi tanács tagjaként is. A helyi futballklub munkájában, sőt monográfiájának kiadásában is közreműködött, társszerzője a szerb–magyar együttélést és az 1944/45-ös véres eseményeket feldolgozó tanulmányoknak. Az Impresszum Polgári Egyesület elnökeként pedig olyan, a temerini magyarság szempontjából jelentős köztéri emlékek állításában közreműködött, mint az első világháborúban elhunyt temeriniek emlékműve a tájház udvarán, vagy Szent István szobra a templomkertben.

Ez a sokrétű tevékenység két ember számára is elegendő, sőt a politikai szerepvállalás talán még ütközik is az újságírói hivatás etikai kódexével. Guszton Andrásnak azonban határozott álláspontja van az erre irányuló kérdés kapcsán.

‒ Rendszeresen felmerül velem, illetve hivatásommal kapcsolatosan ez a kérdés, de számomra újságíróként és politikusként tevékenykedni nem okoz erkölcsi dilemmát. A politikai szerepvállalásom ott kezdődött, amikor 1990-ben megalakult a történelmi VMDK, amelynek alapító tagja voltam. Ez a szerepvállalás később a temerini község Végrehajtó Bizottságának elnöki és még inkább a polgármesteri tisztségekben csúcsosodik ki. De ugyanígy beszélhetnék a futballklubban betöltött elnöki funkciómról, vagy amatőr színészi tevékenységemről is, amelyek mind belefértek az elmúlt időszakba. Azt gondolom, hogy ez a maroknyi magyarság mindent meg kell, hogy tegyen közössége előmozdításáért, nekünk többszörösen kell teljesíteni a többségi nemzettel szemben. A fentiekben felmerülő etikai kérdés is inkább a többségi nemzet esetében mérvadó. Mi annyira kevesen vagyunk, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy csak olyan újságíróink legyenek, akik teljesen pártfüggetlenek. Ha még néhány tíz évig ezen a területen kívánunk maradni, és labdába rúgni, nem lehetnek ilyen dilemmáink. Azt sokkal nehezebb volt feldolgoznom, hogy a Végrehajtó Bizottsági feladataimmal párhuzamosan a szerkesztőségben is megpróbáltam valahogyan teljesíteni, s a családom, a gyerekeim életében ekkor szinte nem is voltam jelen. Az is fejtörést okozott, amikor 2006-ban a szerkesztőség megválasztott vezetőjévé, és én a bizalmukat azzal „háláltam” meg, hogy két év múltán egy jobbnak kínálkozó lehetőségért, a Temerin polgármestere tisztségért hátat fordítva nekik, befagyasztottam a szerkesztőségi pozíciómat. Inkább ilyen irányú erkölcsi dilemmáim voltak.

– Az említett tisztséget jobbnak tűnő lehetőségként említi, valóban az volt?
‒ Igen, az egy nagyon szép időszak volt. A községi képviselő-testület elnöke és személyemben a polgármester egyaránt a Magyar Koalíció soraiból került ki abban a Temerinben, amely szinte radikális fészeknek számított, és ahol a többpártrendszerben a magyarság nagyon kevéssé kerülhetett irányító pozícióba. Ezt az időszakot sem úgy kell elképzelni, hogy akkor ott hirtelen a magyarság javára fordíthattunk mindent, és elsősorban a foglalkoztatási arányra gondolok, de számarányát tekintve a magyarság majdnem elérte akkor, ami megilleti. Az újságíróként megszerzett tapasztalataimat, parlamenti tudósítóként kiépített kapcsolataimat mindenképpen kamatoztatni tudtam.

– A közigazgatásban eltöltött kitérőt leszámítva közel negyven éve tevékenykedik újságíróként, ráadásul ugyanannak a médiaháznak a szolgálatában. Soha nem merült fel a váltás lehetősége?
‒ Elsősorban ott kezdeném, hogy nekem jogászként meg sem fordult a fejemben, hogy újságíró lehetnék. Feleségem volt, gyerekem, ott álltam friss diplomásként és adódott egy lehetőség, amellyel akkor éltem és elkezdtem bedolgozgatni az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségébe, eleinte tiszteletdíjasként. Később felajánlottak a Jogi Karon egy tanársegédi állást, de akkor már én meglehetősen megfertőződtem ezzel a hivatással, és nem is gondolkodtam azon, hogy visszatérjek a jogi pályához. Egyébként, ha médiaházat nem is, házon belül feladatköröket váltottam. A szamárlétrán elég gyorsan lépegettem felfelé, jogi végzettségemnek köszönhetően elég jól feltaláltam magam a politikai témákban, gyorsan Belgrádban, a parlamentben találtam magam. Mintegy tíz évet töltöttem el a belpolitikai rovat parlamenti tudósítójaként, majd a külpolitikai rovathoz igazoltam. 2006-ban lettem a magyar szerkesztőség vezetője két évig, majd a politikai kitekintőmet követően ugyanerre a pozícióra tértem vissza.

 

A díjazottak (Fotó: Ótos András felvétele)

A díjazottak (Fotó: Ótos András felvétele)

– Az elmúlt 40 évben, különösen a régióban zajló háborús időszak bőven szolgáltatott feldolgozásra méltó eseményt az újságírók számára. Ön hogyan tekint vissza erre az időszakra?
‒ Jobban esett volna, ha kicsit kevésbé eseménydús az elmúlt negyven év. Még megéltem azt az időszakot, amit az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége fénykorának nevezhetünk, ebbe mindjárt a pályám elején belekóstolhattam. A szerkesztőség ekkor száznál is több tagot számlált, és akkor még nem is 24 órás műsorsémával dolgoztunk. Az újságíró akkor utazhatott, ténylegesen, a helyszínről végezhette feladatát, nem utolsósorban tisztességesen megfizetett munka volt. A kilencvenes években, ahogy a társadalomban, úgy az Újvidéki Rádióban is megindult a hanyatlás, és sajnos azt kell mondanom, hogy ez a mélyrepülés a mai napig tart. Ma nem tudunk a fiataloknak tisztességes fizetést, sokszor még tisztességes szerződést sem biztosítani. Örülünk, ha azt látjuk, hogy akad fiatal, akiben akarás van, szeretné ezt csinálni. Egyébként aggaszt a jelenlegi helyzet, és egyre jobban kísért a régióban zajló háborúk emléke. Akkor is eleinte távolinak gondoltuk a háborút, aztán már hallottuk is a lövéseket, majd minket lőttek. Most is egyre több a feszültség a közelünkben, a régión belül is.

– A fentebb említettek a vajdasági magyar média helyzetét világosan leírják. A fiataloknak nagyon gyorsan nagyon nagy horderejű témákat is fel kell vállalniuk. Létezik-e egyfajta mentorálás a rádió magyar szerkesztőségén belül, ön ellátja-e időnként tanáccsal a fiatal kollégákat?
‒ Mikor a rádióhoz kerültem, Gion Nándor, a vajdasági magyar irodalom egyik legnagyobb alakja volt a magyar szerkesztőség vezetője, s akkor én is kérdezgettem, hogy ezt, vagy azt jól csináltam-e. Azt mondta, „Ne idegeskedj, ha valamit rosszul csinálsz, úgyis szólunk”. Valahogy így vagyok ezzel én is, úgy gondolom, hogy aki rátermett, megtalálja, kiverekszi magának a helyét, megtalálja a továbbfejlődés lehetőségét. Aki pedig nem annyira, az ott marad a középmezőnyben, de ez egyáltalán nem baj, mert nem csak kiugró újságírókra van szükség. Ma már felsőfokú újságíróképzés is létezik, ami a mi időnkben nem volt.

– Szó esett a magyar szerkesztőség múltjáról, jelenéről. Milyennek látja a jövőjét? Olyan hangokat is hallani, hogy a kisebbségi tájékoztatás akár meg is szűnhet az évek folyamán.
‒ Ennyire pesszimistán nem látom a helyzetet, valószínű, hogy ilyesmire nem kerülhet sor. Ez megkérdőjelezhetné a Vajdasági Rádió és Televízió egészének létjogosultságát, hiszen többségi nyelven létezik egy országos közszolgálati médiaház is. Véleményem szerint mindenképpen a kisebbségi szerkesztőségek felfejlesztésére kellene fektetni a hangsúlyt. Jelenleg bizonytalan a helyzet, átalakulóban vagyunk, a közelmúltban vezérigazgató-váltás történt a VRTV élén, most még minden képlékeny, az ismerkedés fázisában vagyunk. Az biztos, hogy az érdemi munka a jövőben a fiatalokra vár.

– Valamikor az elektronikus médiumok, a rádió, a televízió számított az újságírás csúcsának. Ez a mai digitális korban megdőlni látszik, az online platformokkal nehéz versenybe szállni. A rádió hogyan veheti fel az új tájékoztatási formákkal a versenyt, egyáltalán kell-e ezekkel versenyezni?
‒ Úgy gondolom, elég nagy az asztal, amelyen a médiumok terítéken vannak ahhoz, hogy mindenki megtalálja a saját szája íze szerint valót. Azt hiszem, hogy a járművekben ülők számára még mindig a rádió jelenti az egyetlen tájékoztatási formát, elég nehéz lenne elképzelni, hogy valaki a Magyar Szó híreit olvasgassa a kormánykeréknél ülve, bár sajnos a telefon sokaknak a kezében ott van vezetés közben is, de nem a tájékozódás céljából.

Véleményem szerint egyetlen dolgunk van, hitelesnek lenni, a hallgatóinkat minél hitelesebben, pontosabban tájékoztatni. Hogy mennyivel korábban jelentette meg egyik, vagy másik platform az információkat és mi tudtunk-e néhány számmal többet, nagyobbat mondani, ez, úgy gondolom, másodlagos feladat. Versenyezni egyedül az álhírekkel kell.

 

Nyitókép: Guszton András ünnepi beszédét mondja a díjátadón (Fotó: Ótos András felvétele)