Összefogás, tettrekészség, bizonyítási vágy

Nem sokat töprengett a beszélgetésünk elején Varjú Márta, napilapunk főszerkesztője, amikor megkérdeztem arról, hogy milyennek mondaná a Magyar Szó elmúlt nyolcvan évét. Küzdelmesnek, vágta rá, s bizonyára okkal tette ezt, hiszen maga is a nyolcvanas évek közepe óta a Magyar Szó sorait erősíti, így el lehet mondani: mintegy negyven éve szemtanúja mindannak, ami ebben a szerkesztőségben történt, történik. Mielőtt a részletekre tért volna ki, kiemelte, hogy meglehetősen nagy örömmel vette, amikor kiderült, hogy Médiadíjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete a nyolcvanéves Magyar Szót, Vajdaság egyetlen magyar nyelvű napilapját. Nagy elismerést jelent ez, hisz a szakmabeliek díja, mely csak tovább növeli annak jelentőségét, fogalmazott. Nem hagytam azonban annyiban az első kérdés részletezését, ismét rákérdeztem hát, miért éppen a küzdelmes jelzőt választotta gondolkodás nélkül a feltett kérdésre adott válaszául.

– Ha az aktuális díjra gondolok, elsősorban azt mondom, hogy nem kényeztettek el bennünket díjakkal anno, egészen 2014-ig, amikor Budapesten átvehettem a Külhoni Magyarságért Díjat, amikor 70 éves volt napilapunk, Orbán Viktor miniszterelnöktől kaptuk a hatalmas kitüntetést. Pedig a Magyar Szó korábban sem csak újság volt, nem csupán lapkiadó vállalat, hanem a vajdasági magyarság fontos intézménye, szinte a kezdetektől fogva a szellemi központja. Messze túlmutatott a lapkiadáson, a hírközlés határain, és egyfajta „nevelde” is volt, ahonnan az értelmiségiek, a szellemi élet jeles képviselői kikerültek, ahonnan a rádióba, televízióba is érkeztek újságírók, tőlünk irodalmárok, költők, tanárok, politikusok is karrierútjukra indultak. Nehézségek is gyakran akadtak, de valahogy mindig sikerült leküzdeni az akadályokat. Én ezt azzal magyarázom, hogy az emberek eltökéltek voltak, elkötelezettek. A szakmaiságot mindig előtérbe helyezték, mindig az olvasóra gondoltak, és persze a küldetésünkre, hogy mi a vajdasági magyarságot szolgáljuk, és ezért teljes erőbedobással dolgoztak szinte huszonnégy órás szolgálatban az újságírásban. Ezzel az energiával szembe tudtunk szállni a sok nehézséggel is. A megállapítás, persze, nemcsak az újságírókra vonatkozik, hanem a szerkesztőkre, a lektorokra és a tördelőkre is, ez egy nagy csapatmunka. Ha az egyik láncszem gyenge, akkor nem tud jól működni a gépezet sem, a termék nem lesz tökéletes. Elmondhatom, hogy szerintem jellemző, nagy volt az összefogás a Magyar Szóban, a tenni akarás, a bizonyítási vágy is. Ez vitt előbbre mindig.

Mit hallottál a kezdetekről, akkor mi adott küzdelemre okot, s mi később?
– Nagyon nehéz lehetett a kezdet, amikor létrejött az újság, akkor még, ugye, 1944-ben, Szabad Vajdaság volt a neve, folyamatosan cenzúrázták. 1944 karácsonyától '45. szeptember 27-ig tartott ez a legelső időszak, amelyet követően a lap felvette a Magyar Szó nevet, ez egyben nyitást is jelentett, persze, nem egy nagy nyitást, de azért a magyar újságírásra jellemző műfajok bekerültek a lapba, nem fordításból állt már kizárólag az újság. Akkor, ahogyan mi mondjuk, az őseinknek sikerült elérniük, hogy 1955-re a Magyar Szó egy olvasmányos, mondhatni világszínvonalú lappá váljon, arról nem is szólva, hogy országos szintű napilapnak számított. Megkezdődött a Magyar Szó aranykora, mely 1975-ig tartott, tehát egy két évtizedes periódus volt, és a világon a legjobb, a legszabadabb szellemű, a legszabadabban szerkesztett magyar nyelvű napilapnak számított. Persze mondhatjuk azt, hogy könnyű volt nekünk, mert Jugoszláviában sokkal több lehetőség kínálkozott akkoriban, mint például Magyarországon. Az el nem kötelezettség politikájának köszönhetően az újságírók utazhattak, tehát a jugoszláv újságírócsapatban benne lehettek, mindig eljutottak külföldre, nemcsak az olimpiákra, a sportrendezvényekre, hanem politikai látogatásokra is, betekintést nyerhettek a keleti és a nyugati blokk munkájába is, és aránylag szabadon írhattak mind a kettőről. Az más kérdés, hogy, mondjuk, az el nem kötelezett politikát azért nem lehetett bírálni, de ennek ellenére a két nagy blokknak a politikáját igen. Szóval ez egy jelentős örökség volt, s amikor eljutottunk a 90-es évekhez, a háborús időszakba, ismét nagyon nehéz lett a lap sorsa, mert állami monopólium volt a sajtótermékeken, mi pedig nem tartoztunk a békepolitikánk miatt az akkori vezetés kedvencei közé. A tartományi kormány és a tartományi képviselőház volt akkoriban az alapító, a főszerkesztőket váltogatták, mert sose tetszettek a hatalomnak, de miután Bálint Sándor lett a főszerkesztő, egyfajta egyensúly teremtődött meg újra, és talán azt mondhatom, hogy normálisabb keretek között tudtuk, rendszeresen megjelentetve a lapot, kialakítani a Magyar Szónak az arculatát.

Nehéz pillanatokban is lehetséges volt az igazság tálalása, a kitörés?
– Mellékletek indítására, számítógépes szerkesztésre való átállásra ki tudtuk használni ezt az időszakot, sőt, a háborús évek vége felé, 1999-ben jelent meg online kiadásunk megint csak azért, hogy valamilyen módon ki tudjunk lépni a keretek közé zárt tájékoztatás zárlatából. Tehát, amikor a legrosszabb volt, akkor is át tudtuk fordítani a saját hasznunkra a történéseket.

Mi jellemezte a 2000 utáni időszakot?
– Kezdetét vette az egyik átszervezés a 2000-es évek elején, tragikusnak tartom, ami történt. A háromlábú szék időszaka volt ez, amikor az újvidéki szerkesztőség szívét Szabadkára vitték, emellett Zentán volt szerkesztőség, de Topolyán is nyílt egy kisebb szerkesztőség. Újvidéken végbement egy leépítés, nagyon megsínylették azok, akik itt dolgoztak. Ha valamire büszke vagyok, az az, hogy ezt a rossz döntést sikerült megsemmisíteni később, s ma már újra Újvidéken, a lap székhelyén készül a belpolitika, a gazdaság és más rovatok, itt van a deszk, gördülékenyebb így a munka. Megtörtént közben az alapítóváltás is, az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács vette át az alapító jogokat, ami mentsvára lett a lapnak, mert különben privatizáció várt volna rá, ami végül, biztos vagyok benne, a megszűnését jelentette volna. Az MNT egyben azt is jelenti számunkra, hogy hathatósabb anyaországi támogatásra is számíthatunk.

A lap főszerkesztője vagy 2011 óta. Melyek voltak a legfontosabb lépések ez idő alatt?
– Amikor átvettem a lapnak a főszerkesztését, számos aprónak tűnő változást kellett eszközölnöm. Akkor például a hétvégi számban nem voltak regionális oldalak, nem volt gazdasági oldal. Nem is tudom, mivel töltötték meg a hétvégi kiadást, ami ráadásul az egyik legolvasottabb. Néhány hónapon belül visszaállítottam a regionális oldalakat, a gazdasági oldal is visszakerült abba. Az online kiadást is meg kellett újítani, s azóta egy fölfelé ívelő pályát mutat. Lényegében az volt a célom, hogy naprakész, friss újságot készítsünk, ilyen írásokat követeltem meg a munkatársaktól. Egy ideig még a példányszám is növekedett, ami már abban az időben is lehetetlennek tűnő feladat volt. Minden napra bevezettem egy mellékletet, mert így tudtam elképzelni, hogy a nyomtatott sajtó megmaradjon: ha a szórakozás, hobbi terén is olvasási élményt nyújtunk. Mindennek az elérése érdekében rengeteget kellett és kell dolgozni, mert a napi újságot is el kell készítenünk, ezenkívül a mellékleteket is, lényegében mindennap egy hetilapot is a napilap mellé. Úgy gondolom, vezető szerepet játszik ma az újság, ilyen szerepet tudhat magáénak az online térben és a nyomtatottban is. Valaki erre azt mondhatja, hogy a nyomtatottban nincs is konkurencia, mert nincs másik napilap. Valóban, nincs másik napilap, de azért nekünk fel kell venni a versenyt a rádióval, a televízióval, a más magyar nyelvű informatív műsorokkal is, és én azt hiszem, hogy ebben teljesen versenyképesek vagyunk.

Melyek ma a legnagyobb kihívások? Mondják, nem is létezik már sokáig nyomtatott sajtó…
– Emlegetnek nyolc évet, mások adnak még a nyomtatott sajtónak tízet, húszat. Én inkább negyvenet mondanék. Persze küzdeni kell e folyamat ellen. Folyamatosan agyalunk, hogyan lehetne még többet adni a napilapban. A közösségi eseményeken ott vagyunk, arról készítünk képes beszámolókat, riport formájában hozzuk az újságban ezeket egész héten, az emberek szeretik magukat viszontlátni a lapban. Tervezett újságírás kell, nem tudunk csupán a napi hírekkel versenyezni. Valami többletet kell nyújtani. Folyamatos az új tartalmak bevezetése, de a nyereményjátékok, ajándékok is, most például éppen magyarkártya-kollekciót gyűjthetnek össze az olvasók a hétvégi számokból. Sok a pozitív visszajelzés, most például arra is, hogy a 80. évébe lépett Magyar Szó fejléce változott, január elseje óta mindennap piros betűs, lassan megszokják az emberek, s ez már így is marad. Elindítottunk egy sorozatot a nyolcvanadik év elején: megszólaltatjuk a nyugalmazott munkatársainkat, beszélnek az újság múltjáról, arról az időszakról, amikor ők dolgoztak itt: a legidősebb 92 éves, van mire visszaemlékeznie! Élőújság-sorozatot is tartunk, szintén az olvasókkal való kapcsolattartás végett, nemcsak itthon, hanem nemrégiben Budapesten is jártam, bemutattam a lapot, a jövő héten Szegedre is eljutunk.

A hazai napilapok piaca lényegében bulvár- és szennylappiac. Hogy lehet ebben a térben „komoly” újságírással megmaradni?
– Soha fel sem merült nálunk az, hogy ilyen irányt vegyünk. A szenzációhajhászás hosszú távon nem fizetődik ki. Tájékoztatni kell mindenről, de nem hiszem, hogy a mi olvasóinkat a legalpáribb bulvártémák és kitalált sztorik érdekelnék. Nekünk értékek közvetítésével kell foglalkoznunk, lapot, könyveket kiadni, ahogyan eddig is.

Változott a lap küldetése az elmúlt nyolcvan év alatt? Manapság hangsúlyosabb, hogy a vajdasági magyarság napilapja. A fogyatkozásunk hozta ezt?
– Az MNT médiastratégiája meghatározta számunkra az utat. Ennélfogva világossá vált, hogy milyen szellemiségben és kinek írunk. Ha valakire érvényes ez a stratégia, akkor ránk mint a nemzeti tanács által alapított médiára, bizonyára érvényes.

Ezt a küldetést tükrözi a nemrégiben meghirdetett szlogenpályázat nyertes jelmondata is.
– Igen, egy belső pályázat zajlott le, melyre a lapunk munkatársai közel kilencven szlogent küldtek be. Magyar ember Magyar Szót érdemel. Ez a szlogen győzött. Sokat elárul arról, amit képviselünk. Úgy vagyok vele, hogy a Magyar Szóban jó dolgozni. A lehetőségek tárháza az újságírás. Az újságírást csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Unottan, érdektelenül, szemet forgatva semmiképp. Hiszem azt, hogy a vajdasági magyar újságírásra továbbra is óriási szükség, igény van.