2024. április 21., vasárnap

Atléta, sakkbajnok és kiváló sporttudósító

Piszár József nyugdíjas újságíróval napilapunk 80 éves jubileuma alkalmából beszélgettünk

Piszár József a zentai Gimnázium elvégzése után kapott állást újságíróként a Magyar Szó napilap szerkesztőségében. Elvégezte az újságíró tanfolyamot, és besorolták a sportrovatba, mert kiskora óta foglalkozott a sporttal. Szülővárosában, Zentán focizott, a város sakkbajnoka és atléta is volt. Munkásságával párhuzamosan elvégezte a Tanárképző Főiskolát, ennek ellenére sosem fordított hátat az újságírásnak. Egész munkás életét 1950. szeptember 1-től 1992. december 31-ig a Magyar Szó szerkesztőségében töltötte, ahol különféle, újságírással kapcsolatos feladatokat látott el. Előbb a sportrovat és a Sportvilág mellékletet szerkesztője volt. 1975 elején a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, azzal a feladattal, hogy a lap gazdasági-pénzügyi problémáival foglalkozzon. Évekig tagja és elnöke volt az Igazgatóságnak és a Szakszervezeti Szervezetnek. A házban a sportélet szervezőjeként tűnt ki, a Munkássport-játékokon pedig több szakágban maga is részt vett, a fórumos csapatot erősítve.

Hogyan került kapcsolatba a Magyar Szóval? Hogy lett önből sportújságíró? Mindig is ez volt a vágya?

– Édesapám kiskoromtól kezdve elvezetett a futballmérkőzésekre. Megszerettem a sportot a futballmeccsek révén, és aktív sportolóvá váltam Zentán. Folyamatosan meccseken voltam, és 12 éves lehettem, mikor nyári szabadságra ment a budapesti Nemzeti Sport zentai tudósítója, akit én helyettesíthettem. Nem követeltek túl sokat, csak egy rövid összefoglalót a vasárnapi futballmeccsről. Nagyon szívesen vállaltam el a feladatot, ez volt az első tudósításom, és azt még nem a Magyar Szónak írtam. Nyolcadikos koromban kerültem kapcsolatba a lappal, amikor a Magyar Szó szerkesztősége vajdasági körúton járt, és verbuválta a fiatalokat. Több mint harmincunkat hívtak be egy megbeszélésre, aminek a hangulata nagyon megtetszett nekem. Akkor döntöttem úgy, hogy leköltözöm Újvidékre és megpróbálkozom az újságírással.

Rövidesen meg is kezdődött az újságíró tanfolyam. Az idősebb újságírók különféle műfajokra tanítottak bennünket, előbb az elméletet vettük át, azután pedig szerteszét küldtek bennünket, terepre. Jártam hídépítésen, munkástanács ülésén, moziban, színházban, és persze sporteseményeken is. Mindenről írtam, de aztán úgy gondoltam, hogy a sport megy majd a legjobban, azt szerettem volna, ha a sportrovatba vesznek fel. Magamban az volt a kikötésem, hogy ha sportújságíró lehetek, akkor maradok, ha nem, akkor viszont nem. Valahogy összejött, és a sportrovathoz kerültem. Kezdetben kevés helyünk volt, mert a sport és a művelődési témák egy lapon jelentek meg, később viszont különváltak a rovatok, és egyre több helyet kaptunk. 1971-ben megindult a Sportvilág melléklet, amelyben számos Európa-, világ- és balkáni bajnokságról számoltunk be. Ebben az időben kapott Spartak-díjat a Magyar Szó sportrovata a vajdasági sportélet sikeres követéséért.

Piszár József sakkmeccs közben

Piszár József sakkmeccs közben

Az idősebb kollégáktól hallottam, hogy annak idején az újság legendás sportszerkesztőséggel rendelkezett. Mi tette azt a csapatot ennyire emlékezetessé?

– A hetvenes években nagyon erős volt a lap sportszekciója. Ennek az volt a titka, hogy a kollégák nemcsak hogy lelkes követői voltak bizonyos sportágaknak, amelyekről írtak, hanem elismert szakemberek is voltak. Lépes László az akkori sportszövetségből került át hozzánk, Árok Ferenc a Novi Sad Labdarúgó Klub edzője volt, majd a Jugoszláv Edzőtestület elnöke. Itt dolgozott még Kubát János, aki a jugoszláv és a görög asztalitenisz-válogatottat is sikeresen vezette. Albrecht János pedig az újságírás mellett kosárlabdaedzőként is tevékenykedett. Jómagam aktív atléta és sakkozó voltam. A tudásunk pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy színvonalas  tudósításokat adjunk ki a kezeink közül.

Akkoriban az újságíróknak több alkalmuk volt tudósítani külföldi eseményekről. Ön is eljutott a világ több pontjára?

– Igen. A hetvenes években több lehetőség volt ilyesmire. A sportrovat rendszeresen járt külföldi versenyekre. Szinte minden nagyobb versenyen megjelentünk. Jó néhány sakkolimpiáról és két nyári olimpiai játékokról volt szerencsém tudósítani a lapot. Az 1960-as római játékokra szeptember elsején, újságírói tevékenységem kezdetének pontosan a 10. évfordulóján érkeztem. A Magyar Szó hivatalosan benevezett tudósítója nem én voltam, de jutalomként egy turistacsoporttal elutazhattam 8 napra, igaz, csak meghatározott eseményekre kaptam belépőjegyet. Éppen ebből adódott az első és felejthetetlen élményem is. Mindenképpen meg akartam nézni a döntő fontosságú magyar–jugoszláv vízilabda-mérkőzést. Amíg a helyszín felé buszoztam, volt időm jól begyakorolni, hogyan mondom el és bizonyítom a sajtópáholy bejáratánál álló hivatalos személynek, hogy jugoszláv sportújságíró vagyok, akinek erről a meccsről kell tudósítania, de csak most érkeztem, és nincs még meg a hivatalos tudósítói belépőm. Ennek bizonyítására kezembe vettem az útlevelem, és még el sem kezdtem magyarázkodni, udvariasan intett, hogy bemehetek. A kollégáktól tudtam meg, hogy külsőleg pontosan olyan a hivatalos tudósítók igazolványa, mint a mi útlevelünk volt. Ezután minden rendezvényre eljutottam, ami csak érdekelt.

Az 1972-es müncheni olimpián tanúja volt a tragikus eseményeknek az izraeli olimpiai csapat pavilonjában?

– Az 1972-es müncheni olimpiára a szerkesztőség Szántó Zoltánt és engem nevezett be, ő kísérte az első felét, utána következtem én, amikor sajnálatos esemény szakította félbe a nemes vetélkedőt. Hajnalban puskaropogás riasztott fel bennünket, néhányan azonnal a sajtóközpontba rohantunk. Ott láttuk belső felvételről, hogy a közelben lévő izraeli pavilon teraszán sportolóknak kinéző két egyén gépfegyverrel a kezében le-föl sétálgat. Hogy az eseményeket minél közelebbről szemléljük, egy kollégával egészen a közelükbe merészkedtünk, és egy másik pavilon falához simulva lestük, mi történik. Sokáig semmi sem változott, így visszasurrantunk a sajtóházba, és ott tudtuk meg: a Fekete Szeptember elnevezésű palesztin kommandósok sportruhába öltözve átmásztak az olimpiai falu kerítésén, és betörtek az izraeli versenyzők szálláshelyére. A közelharcban kettőt megöltek, kilencet pedig túszul ejtettek. Vezetőik ultimátummal követelték az izraeli kormánytól az arab politikai foglyok szabadlábra helyezését. Az izraeli kormány nem fogadta el az ultimátumukat, és az olimpia félbeszakítását kérte.

A német kormány is kapcsolatba lépett velük, és saját magukat, valamint más német polgárokat ajánlottak fel túszként. A terroristák ezt sem fogadták el, és az volt a végső kérelmük, hogy garancia mellett külön repülőgéppel elutazhassanak a túszokkal együtt. El is távolították őket két helikopterrel az olimpiai faluból a repülőtérre. De a német hatóság cselhez folyamodott és sikerült elfogniuk őket.

Az olimpiát egy napig szüneteltették. Többszöri tanácskozás után végül a verseny folytatása mellett döntöttek, a gyásznap ellenére is. Ez volt az a nap, amikor három jelentést adtam le a szerkesztőségnek az események alakulásáról.

A másnapi folytatástól kezdve a versenyzők mindent megtettek ugyan, hogy feledtessék a történteket, de az olimpia hangulatára rányomta bélyegét a sajnálatos esemény, ezért Fekete Olimpia néven került be a történelembe.

Lipcsei repülőszerencsétlenség 1967 novemberében

Lipcsei repülőszerencsétlenség 1967 novemberében

Volt egy lipcsei utazása is, igaz?

–Az Újvidéki Vojvodina futballcsapata országos bajnok lett, és Európa-kupa meccseket játszott. Itthon nem tudta legyőzni a lipcsei csapatot, és annak a visszavágójára repült Lipcsébe, én pedig mentem velük. Amikor megérkeztünk, akkora köd volt, hogy nem tudott leszállni a repülő, végül pedig egy katonai repülőtérre kapott leszállási engedélyt, aminek nagyon rövid a betonpályája, utána pedig füves terület következik. Egyszer csak nagy fékezésre lettünk figyelmesek, a gép orra ugyanis belefúródott a földbe. Gyorsan kitereltek bennünket füstölgő gépről, mert az bármelyik percben felrobbanhatott volna. Megmenekültünk és kineveztük a második születésnapunk dátumának. Azon az éjjelen viszont semmit nem aludtak a játékosaink, ünnepelték az életben maradásunkat, de a másnapi meccset sikerült megnyerniük.

Mennyire stresszes egy sportújságíró munkája?

– Annak idején a sportrovatban minden gyorsan történt, mindig résen kellett lenni. Sok esetben kicsivel lapzárta előtt érkeztek meg a fejleményekről szóló hírek, akkor mindig rohanni kellett a gépírókhoz, és közben telefonon diktálták az eseményeket. Amikor esti mérkőzésről tudósított az ember, akkor gyakran még a meccs lefújása előtt be kellett telefonálni, és bediktálni a szöveget. Pontos neveket és eredményeket kellett közölni. Határidőre dolgoztunk, és ez az idők során igazán megedzette az újságírót.

Portisch Lajos sokszoros magyar sakkbajnokkal

Portisch Lajos sokszoros magyar sakkbajnokkal

Ön szerint mi tesz egy újságírót jó újságíróvá?

– Legfontosabb az, hogy értsen a témához, amellyel foglalkozik. Másik dolog az, hogy azt közérthetően, érdekesen írja meg. Szerintem ezek a legfontosabb elemek. A sportújságírónak talán ebből a szempontból egy kicsit könnyebb dolga van, hiszen ha 3:1 a végeredmény, akkor azon nem sokat lehet filozofálni. Más területeken talán ezt nem lehet ennyire egyszerűen megírni, hiszen lehet, hogy több szempontot kell figyelembe venni.

Fiatal koromban részt vettem a Vajdasági Ifjúsági Sakkbajnokságon Nagybecskereken. Játszottam és tudósítottam a Magyar Szónak. Este fél tízig tartott a meccs, azután rohantam a postára. Vártam a vonalat, hogy megjöjjön, és lediktáltam a meccs eredményeit, amik a hajnali újságban már benne voltak. Akkor még volt második kiadás. Ma már kora este lapzárta van, és ha valami 8-kor kezdődik, az már nincs benne a másnapi újságban. Ilyen nálunk nem volt abban az időben. Igyekeztünk az olvasót úgy kielégíteni, hogy minél frissebb, minél több eredményt behozzunk.

Nem titok, hogy ön indította el a Jó Pajtás sakkversenyét is, ami a mai napig népszerű.

– AJó Pajtásba is bedolgoztam, mert szerettem, ha már gyermekkorban olvasókat nevelünk. Mindig is olvasóközpontú voltam. Szerettem volna minél többet nyújtani, minél több újságot eladni, a magyar nyelvet minél jobban megőrizni, ápolni. Szinte nem is hivatásnak fogtam fel a munkámat, hanem missziónak. 1970. január elején indítottam be a sakkversenyt, és kisebb-nagyobb megszakításokkal, ameddig az egészségem engedte, nyugdíjas koromban is vezettem, szerveztem Vajdaság-szerte. Némelyik évben több mint 200 kisdiák összegyűlt Vajdaságból. Még tavaly is részt vállaltam a szervezésben, besegítettem kicsit, és megígértem, hogy idén is itt leszek.

Nyitókép: Piszár József (Ótos András felvétele)