Mindig is fotósszemmel jártam a világban

Szabó Attila fotográfus, fotóriporter 1955-ben született Szabadkán. Fényképezéssel 1972-ben kezdett foglalkozni, azaz élete öt évtizedét a fotózás töltötte ki. Negyven évig volt a Hét Nap fotóriportere, egészen 2018-ig, a nyugdíjba vonulásig. 1973-tól 1978-ig azonban a Magyar Szó külmunkatársaként is dolgozott. Az első tudósítói igazolványát 1974-ben a Magyar Szó adta ki, Kalapis Zoltán aláírásával. Képei lapokban, folyóiratokban, könyvekben, prospektusokban, katalógusokban, naptárakban is megjelentek, ezenfelül szerepel a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikonban is. Tavaly a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete a Hét Nap nyugalmazott fotóriporterét életműdíjjal tüntette ki elhivatott és fáradhatatlan munkájáért. Szabó Attila a mai napig nagy örömmel örökíti meg a legszebb pillanatokat.

A szabadkai Gépészeti és Elektrotechnikai Iskolaközpontban villamossági technikus szakon tanult, ahol fotóklub is működött. Így kezdődött el a fotós tevékenysége és a hivatás iránti szimpátiája?

– Így van. Középiskolásként tudatosult bennem, hogy minden bizonnyal ez lesz az én utam. Az első fényképezőgépemet saját fizetésből vettem meg, amire a mai napig büszke vagyok. A nagy áttörést a tavankúti Nyugtalan rónaság elnevezésű emlékmű felavatásáról készült fotóm hozta meg, ami 1973-ban jelent meg a Magyar Szóban. Ez volt az első fénykép, amit láthattak tőlem az olvasók. Emlékszem, hatalmas öröm töltött el, hogy beszámolhattam erről az eseményről. Valihora Istvánnak, a Magyar Szó akkori szabadkai szerkesztőjének a mai napig nagyon sokat köszönhetek. A nyári szabadságok ideje alatt meghívott bedolgozónak, ez pedig nagy motivációt adott nekem, hogy kibontakoztathassam a képességeim. Valójában az ő támogatásával és biztatásával indultam el ezen a pályán. Az idő múlásával egyre több képet készíthettem, több eseményre járhattam, és egyre nagyobb lendületet kaptam. Az akkori szerkesztőségi életet is kimondottan élveztem. A munkatársaimmal pedig nagyon jó viszonyt alakítottam ki. Nagy örömmel tekintek vissza a hetvenes évekre, sok szép emlékem maradt meg abból az időszakból. Közben leszolgáltam a katonaságot, ahol szintén fotósnak soroztak be, és folyamatosan beszámoltam az ott történt eseményekről is. Majd Szlovéniába kerültem, ahol a fotólaboratórium gondnoki teendőit bízták rám. A katonaság alatt egyébként részt vettem a Golilja76 nagyszabású hadgyakorlaton a fotós különítménnyel, valamint egy háromhetes mostari hadgyakorlaton, ahol a pilóták levegőből készített filmjeiket készítettük.

A katonaság után, 1978-tól volt a 7 Nap, az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a Hét Nap fotóriportere. Milyen emlékek jutnak hirtelen eszébe?

– Igen. Az első színes fotót én készítettem egy nőnapi mellékletnek a fedőlapjára, amelyen egy kislány szalad az anyukája felé. A lap első és lényegében utolsó fotóriportere lettem. Most már teljesen átformálódott a fotózás és sok mindenben változott. Eleinte fekete-fehérben dolgoztunk, azután jöttek a színes képek, majd pedig a digitalizáció. Kezdetben még mi hívtuk elő a képeket sötétkamrákban. Abban az időben nem pazarolhattuk a filmtekercseket sem. Mindent be kellett osztanunk, nagyon jól meg kellett gondolni, mit fotózunk. Ebben rejlett a szakma szépsége és különlegessége. Akkortájt még nem is gondoltam volna, hogy 50 év alatt milyen hatalmas mértékben változik a fotózás, illetve a technika.

Milyen volt a szerkesztőségi élet annak idején?

– Nyüzsgő élet volt, amit nagyon élveztem. Napról napra újabb kihívásokat kellett megoldanunk, újabb helyszínekre kellett ellátogatnunk és ki kellett hozni magunkból a maximumot. Szakmai tanácsokat adtunk egymásnak, tudtunk örülni egymás sikerének, mert végeredményben mindannyiunknak az volt a legfontosabb, hogy minél jobban megörökítsük a jelent a jövőnek. Én sosem szerettem egy helyben ülni. Imádtam, hogy állandóan utazhatok. Egy napom sem volt unalmas, mindig más feladatokat végezhettem. Mindig is szerettem ezt a dinamikus életmódot, de be kell vallanom, hogy rengeteg szombat-vasárnapomat feláldoztam, amiért a család szenvedett.

Mi tartotta önben a lelket?

– Sokszor indultam én is fáradtan vagy esetleg betegen egy-egy eseményre, azonban a megérkezést követően valahogy mindig fel tudtam töltődni. Olyan energiákat kaptam, hogy teljesen elfelejtettem azt, hogy kimerült vagyok. Ha valaki hivatásszerűen és teljes odaadással végzi a munkáját nincsenek megoldhatatlan akadályok. Ha szeretsz valamit, akkor azt szívvel-lélekkel csinálod és nagyon sok múlik az akaraton és a hozzáálláson is. Örülni tudtam annak is, hogy minden alkalommal új embereket ismerhettem meg, akik szélesítették a látóköröm, ugyanakkor rengeteget tanulhattam is tőlük. A mai napig jóleső érzés találkozni régi ismerősökkel és elbeszélgetni a múltban történt szép időkről. Az is csodálatos, ha az ember benne van egy olyan körforgásban, amiben érzi, hogy fontos, amit csinál. Úgy gondolom, addig kell eljutnunk, hogy ne csak az legyen a jó, amit nekünk vagy értünk tesznek, hanem a cselekedetünkkel másoknak is tegyünk jót. Sokat számít, ha tudunk mások örömében is osztozni, illetve örömet okozni másoknak. A jóakarat és a jó szándék nemesebbé teszi az embert.

Mit adott önnek az ötven év? Hogyan tekint vissza?

– A Hét Napban összesen 14628 napot dolgoztam. A hobbim a hivatásommá vált, vagy mondhatom úgy is, hogy a szabadidős tevékenységem vált a munkámmá. Ez egy örök és megszűnhetetlen szerelem. Számomra minden kísérlet, minden új felfedezés egy külön élmény volt. Boldog vagyok, hogy egy ilyen munkakörben dolgozhattam. Szebbé tette az életemet. A hivatásnak köszönhetően rengeteg helyre eljutottam, és számos emberrel megismerkedtem. Körbejárhattam és felfedezhettem a régi nagy Jugoszláviát. Jártam Szlovéniában, Koszovóban és Macedóniában. Államelnököket és miniszterelnököket, híres színészeket, énekeseket, együtteseket fotózhattam, testközelből készíthettem fényképeket Boris Tadićról, Zoran Đinđićről, Orbán Viktorról, Sólyom Lászlóról és Göncz Árpádról. Fényképeztem a staféta átadását Tito elnöknek, Dudás Károly főszerkesztővel Székelyföldet is bebarangoltuk. Sokat utaztam Vajdaságban, nagyon jó volt ellátogatni a szórványba. Kísértük a Gyöngyösbokréta és a Durindó műsorait, fotóztam a pápát, Antal Józsefet és Hofit is. Készültek képek a kilencvenes évek zavargásairól, a bombázás utáni állapotokról is. Fotóztam szülést, műtéteket, nagy árvizet, láttam riadt, kétségbeesett arcokat, embereket, akik féltették az otthonukat. A kairói múzeumban újságírói igazolvánnyal beengedtek a múmiák termébe is, Magyarországon is elmehettem különböző kiállításokra. Az életműdíjnak pedig külön örültem, hiszen nagy megtiszteltetés számomra, hogy vannak, akik értékelték a sok évnyi áldozatos munkámat.

Hogy tudná megfogalmazni, mit jelent önnek a fotózás?

– Az életet. Az életem a fotózás. Mindig is fotósszemmel jártam a világban. Ízig-vérig fényképésznek tartom magam. Sosem számított, hogy hajnalban kellett felkelnem, vagy éjjel értem haza. Egy gyönyörű fotó mindig kárpótolt mindenért. Minden fáradságért, lemondásért. Ha valaki százszor megkérdezné, hogy valamit másképp csinálnék-e az életemben, akkor is nemmel válaszolnék.

Bárkiből lehet fotós, vagy ehhez különleges adottság szükséges?

– Aki szívvel-lélekkel, teljes odaadással készíti a fényképeket, az képzettség nélkül is fotóssá válhat, csak rá kell éreznie. Ha azonban mindig valami más lesz a fontosabb, mint hogy elmenj fényképezni, akkor nem biztos, hogy ez a megfelelő pálya számodra. Ez valójában egy művészet. Egy igazi fotós saját magát is beleteszi a fotóiba. Egy alkotást készít, ami abban a pillanatban egy esemény, később már történelem. Az a pillanat többé nem jön vissza, bepótolhatatlan.

Milyen jövőbeli tervek lebegnek a szeme előtt?

– Be akarom járni a világot. Sok csodát és különleges helyszínt szeretnék még látni, ugyanakkor minél több időt töltenék a párommal, a gyerekeimmel és a nyolc unokámmal. Nyugdíj ide vagy oda, én fotós leszek továbbra is, hiszen a tájékoztatás és a hiteles információ átadása a mai napig bennem él.