Az olimpia hozta varázs

A télhez és a hegyekhez kötődő síelés ma már világszerte népszerű sport és szabadidős tevékenység. Minden bizonnyal kevesen tudják viszont, hogy a modern sílécek és a téli olimpiák mögött több ezer éves történelem húzódik meg, amely az ember túlélési kényszeréből indult, és az élsportig vezetett.

A síelés gyökerei egészen az őskorig nyúlnak vissza. Régészeti leletek szerint Észak-Európában és Szibériában már 7–8 ezer évvel ezelőtt is használtak a síhez hasonló eszközöket. Ezek az első „sílécnek” tekinthető talpak fából készültek, gyakran állatbőrrel borították őket, hogy megkönnyítsék a haladást a mély hóban. A cél nem a sport, hanem a vadászat, a közlekedés és a túlélés volt. A skandináv népek – különösen a norvégok – kultúrájában a síelés évszázadokon át mindennapi tevékenységnek számított. A középkortól a síelés katonai jelentősége is nőtt. Skandináviában síelő futárokat és katonai egységeket vetettek be, akik gyorsabban és hatékonyabban közlekedtek a havas terepen. A sílécek ekkor még hosszúak és keskenyek voltak, a kötések pedig egyszerű bőrszíjakból álltak.

A 18–19. században megjelentek az első feljegyzések a síelés mint verseny és szórakozás formájáról, különösen Norvégiában, ahol a modern sítechnika alapjai is megszülettek. A 19. század végére a síelés sporttá vált. Sondre Norheim norvég síelő újításai – például a hajlított lécforma és a stabilabb kötés – forradalmasították a technikát, és lehetővé tették a lejtmeneti síelést. Ezzel párhuzamosan Európa alpesi térségeiben is elterjedt a sportág, majd a 20. század elején Észak-Amerikában is megjelent. A téli sportok nemzetközi elismerése is ekkortájt gyorsult fel. Bár az első modern olimpiai játékokat 1896-ban rendezték, a téli sportágak sokáig nem kaptak helyet a programban. Ez végül 1924-ben változott meg, amikor a franciaországi Chamonix adott otthont az első téli ötkarikás játékoknak. Ekkor még „Téli Sportok Nemzetközi Heteként” emlegették az eseményt, de utólag olimpiává nyilvánították. A síelés már Chamonix-ban is központi szerepet játszott. A sífutás, a síugrás és az északi összetett mellett később megjelent az alpesi sí is, amely mára a téli olimpiák egyik legnézettebb sportágává vált. Az évtizedek során a sílécek is hatalmas fejlődésen mentek keresztül: a fát fokozatosan felváltották a fém- és műanyag alapú anyagok, majd megjelentek az üvegszálas és karbon erősítések. A modern sílécek már precízen tervezett, nagy teljesítményű és komoly teherbírású eszközök.

A téli olimpiák nemcsak a sport fejlődését tükrözik, hanem a technológiai és a társadalmi változásokat is. A síelés mára népszerű sportággá vált, amelyben a skandináv hagyományok mellett alpesi, észak-amerikai és ázsiai nemzetek is sikereket érnek el. Az ősi, egyszerű falécektől a világszínvonalú, olimpiai felszerelésekig vezető út jól mutatja, hogyan válhat egy túlélési eszköz a tél egyik leglátványosabb elemévé. A Milanóban és Cortina d’Amprezzóban február 6-án rajtoló téli olimpia a 25. lesz a sorban. A hideg évszakban rendezett ötkarikás játékok közel sem örvendenek akkora népszerűségnek, mint a nyári változat, ám tagadhatatlanul megvan a sajátos varázsuk. A program talán nem olyan sokszínű – „családias” inkább –, mégis változatos, a pörgősebb sportágak kedvelői ugyanúgy megtalálhatják köztük kedvenceiket, mint a művészi kifejezés iránt érdeklődők. Sokunknak itt az Alföldön a téli sport, a síelés lehetősége mindig is úri mulatságnak, kiváltságnak számított. Igaz, a helyi tó befagyott, felhizlalt jegén anno, a rendes telek idején korcsolyázni, hokizni lehetett, de a Tisza mentén húzódó töltés legfeljebb szánkózásra, és esetleg sífutásra kínált lehetőséget. A globális felmelegedés hatására ma már arra sem alkalmas a nálunk télnek csúfolt évszak.

Valamikor a 2000-es évek elején szippantott be a téli sportok varázsa, mikor a hétvégi ebéd után a tévé előtt elnyúlva nemcsak a sportolók teljesítménye, de a „körítés”, a hófödte csúcsok, a vastag fehér lepel borította, álomvilágra emlékeztető erdő szemet gyönyörködtető látványa valósággal megbabonázott. Hétről hétre vártam Ole Einar Bjørndalen és Raphaël Poirée csatáját a sílövőknél, Adam Małysz, Janne Ahonen, Martin Schmitt összecsapásait a síugróknál. De ugyanilyen lelkesedéssel követtem, és ámulva bámultam a műkorcsolyázók akrobatikus mozdulatait, Evgenyij Plusenko és Stéphane Lambiel különcsatáit (utóbbi a női versenyzőket megszégyenítő kecsességgel pörgött).

Manapság a téli sportokat – és ezzel együtt az olimpiát – a helyszínek sajátos hangulata, a természet közelsége, a szélsőséges, térségünkben már rég nem tapasztalt körülmények teszik számomra igazán különlegessé. A hóval borított hegyek, a gyors és technikás sportágak erős kontrasztot alkotnak a nálunk megszokott, nyugodt táj képével. A vágyott tél romantikájának egyfajta megtestesítői ezek: az enyhe, többnyire sáros alföld mellett ideális képet festenek – havat, hideget, igazi évszakváltást. Aztán az is lehet, hogy egyfajta utazás ez a múltba, a gyerek- és kamaszkor világába, amikor a tél a hideg mellett jóval „lassabb”, várakozással teli volt. Amikor a valóságból sokkal könnyebb volt „kilépni”, és hófödte mesebeli hegyoldalakba, erdőkbe utazni. Amikor nem kellett azzal foglalkozni, hogy mi lesz az ebéd, hogy az egyik gyerek megírta-e a házi feladatot, bepakolt-e mindent a táskába, hogy a másik jól viselkedett-e az oviban, vagy épp evett-e a kutya... Ilyenkor fülemben csengnek Petőfi sorai: „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom”. Ez így van és lesz mindig. De hiányzik a fogcsikorgató hideg, a talpam alatt ropogó hó, amikor az orrcimpáim összeragadnak egy-egy nagyobb levegővételnél, amikor különösen jólesik a meleg tea a megszokott bögréből. A téli olimpia emiatt nemcsak sportesemény, hanem egyfajta képzeletbeli utazás is – talán nem is vagyok ezzel egyedül –, amely kiszakít a hétköznapi szürkeségből. A maga hófehérségével egy kis téli varázst csempész az itt, a Tisza mentén többnyire nyálkás téli hónapokba.