Hányszor, de hányszor beszélték el, s őket követően mondtuk el mi magunk már csak hallomásból az újságíró-olvasó találkozókon ilyentájt, különösen jubileumok idején, a meseszerű történetet: miként keltek útra a Négyek Szabadkáról egy marhavagonban, hogy Újvidéken elindítsák az újságot. Az újság fejlécében egy idő múltán, s azóta is, a világháború előtti politikai foglyok mitrovicai fegyházát megjárt, csökönyösségéről közismert törökbecsei szerb fiatalember állhatatosságának köszönhetően, a Magyar Szó olvasható.
Akad persze, aki kétségbe vonja az újságindítás jóhiszemű szándékát és időzítését, de hát illik tudni, hogy a politika az mindenkor politika, a tények pedig tények maradnak.
S ahogyan az adott realitások megszabták az újság létrejöttét, vitathatatlanul az adott realitások határozták meg végig megtett útját, s tény, hogy ez az út mindig is az érvényesnek deklarált politikai érdek és a jugoszláviai magyarság tényleges szükségletei között kacskaringózott. Ezen az úton nőtte ki magát az 1944 karácsonyára született lap az általa létrehozott Fórum Ház gerinceként, a Házzal egyetemben tagadhatatlanul a vajdasági magyarság akkori legerőteljesebb társadalmi intézményévé. Végül a szerkesztőség is, de összességében a Ház olyan hatalmas szellemi és anyagi erővé gyarapodott, amely az egykori ország néhány köztársaságának hasonló intézményét is megelőzte teljesítményével.
A szerkesztőség és a Ház szerteágazó, korszerű tevékenységének felfutását, mint kiderült, igencsak árgus szemmel vizslatták és rosszallással tartották számon egyes, különösen dél-bácskai politikusok. Mert amikor – mint ahogyan ruháját kinövi az izmosodó ifjú, mi is végképp kinőttük épületünket – a tartományi pártelnöktől kértünk elvi támogatást megfelelő telephely kijelöléséhez, amelyen elkezdhető lenne a Magyar Szó és a Fórum Ház új épületének felépítése, az elnök biztatás helyett rendkívül dühös és durva elutasításban részesített bennünket. Többszörös felkiáltójelként maradt meg felettünk az a hangsúlyozott kijelentése, tartsuk szem előtt, miszerint a lap első igazgatója annak idején elvetette, hogy a szerkesztőség a tartományi szerb nyelvű napilappal kerüljön egy fedél alá az akkori Október 23. sugárúton. Mi természetesen szem előtt tartottuk a hangsúlyosan figyelmünkbe ajánlottakat és nem tettünk le szándékunkról.
Az egy fedél alá terelés kísérlete ellenben nem maradt annyiban. Néhány év múlva, érthetően más szereplőkkel – sportnyelven szólva – már hazai pályán megismétlődött, de – néhai vidéki munkatársunk megfogalmazásával szólva, aki történetesen egy meghiúsult kukoricásbeli kényszerítő szerelmi együttlétről tudósított – az áldozat majd egy teljes éjszakai győzködést követően ezúttal sem „állt rúdnak”.
Ennyi év távlatából visszatekintve ma már szinte teljesen bizonyosnak látszik, hogy a szerkesztőséget minden időben, de különösen az 1970-es évek második felétől kezdve, amikor érezhetően fokozódott körülöttünk a feszültség, politikai játéktérként (vagy talán inkább műveleti területként?) igyekeztek felhasználni különféle tényezők, gátlástalanul alkalmazva a minél rosszabb, annál jobb képletét. Nem mindig sikerült elhajolni az igazságtalanul csattanó pofonok elől sem, csupán kapkodtuk a fejünket, felajánlott lemondásomat pedig ennek ellenére az alapító nem fogadta el.
A majdhogynem a semmiből mind nagyobb gyakorisággal váratlanul előbukkanó esetek és „esetek” legalább két célt szolgáltak: egyfelől, hogy folyamatosan eltereljék a szerkesztőség figyelmét a lényeges dolgokról és lemerítsék erejét, másfelől pedig, hogy elérjék a lap és a szerkesztőség külső politikai megbélyegzését. Az 1980-as évek elejétől növekvő számban jegyezhetők a számonkérések a politikai fórumokban már tényként elkönyvelt állítólagos magyar nacionalista olvasatú szövegek közlése vagy jelentősnek mondott, főleg politikai események ugyancsak állítólagos elhallgatása végett, s nem utolsó sorban a köztársasági tájékoztatási minisztérium is jelentésben lajstromozta az általa felfedezett hasonló és egyéb mulasztásokat. Majd jobb híján megesett az is, hogy a köztársasági ügyész indított vizsgálatot a lap és főszerkesztője ellen a legmagasabb hatalmi szerv megsértésének vádjával.
Tudnod kell kiskomám – pöfékelt olykor kedélyesen a laptanács elnöke a főszerkesztői irodában, aki akkor éppen a köztársasági képviselőház egyik alelnöki posztját töltötte be, és akiről a kor legjelentősebbnek tartott vajdasági festőművésze egy alkalommal azt tudakolta íróbarátjától, ugyan ki ez a Jávor Pál? –, hogy a lap egyetlen főszerkesztője, sem a Ház egyetlen igazgatója eddig nem úszta meg, mind elvitte a balhét.
Természetesen a múlt senki előtt sem volt ismeretlen, s azon túl az effajta eshetőség mindig benne volt és nyilvánvalóan ma is benne van – mondanánk – a pakliban: a mindenkori tulajdonos, legyen akár alapítónak nevezett, rendelkezik a felmentés, kinevezés döntési jogával. Tehát annak, aki vállalkozik a feladatra, óhatatlanul számolnia kell okkal, ok nélkül e távozási mód lehetőségével.
Számomra és számunkra a tényleges gond az volt, s ezért minden, időnként görcsös igyekezetű erőfeszítésünk ebben az időben arra irányult, hogy a lap, a szerkesztőség és ez által az a nemzetiségi közeg, amelyhez naponta szólt, semmi áron se kerüljön olyan helyzetbe, ami kiszolgáltatottá tenné a militánsan nyomuló többségi nacionalizmusnak akár célpontként, akár alibiként. Nem válhattak szabad prédájukká. Ezúttal is köszönettel kell lejegyeznem, a szerkesztőség túlnyomó többsége felismerte a helyzet valamennyi fenyegető veszélyét, és ennek tudatában teljes felelősséggel cselekedett nap mint nap. A folytonosan növekvő stresszes nyomás ellenére legjobb tudása szerint helytállt.
A Ház gerincének megroppantására irányuló igyekezet végül – más irányból ugyan –, a „nép megtörténtével”, a miloševići „joghurtforradalom” utcai vonulásával elérte célját, az események fejleményeként a törés kivédhetetlenül be is következett és a Ház végzetes szétforgácsolásához vezetett.
Miután sehogyan sem volt lehetséges megkaparintani, így teljesedett be, miszerint Carthaginem delendam esse! (Karthágót pedig le kell rombolni!)
A kör bezárult.
