Nem ildomos feszegetni sem a rég-, sem a közelmúltat. Legföljebb akkor szabad és kell fölemlegetni az elsuhant évek történéseit, ha azok a haladást szolgálják, s ha a mai rohanó és könyörtelenül kizsákmányoló világ is okul belőlük. Mivel az utóbbiak, mármint a kizsákmányolók rám se hederítenek, sőt úri kényelemmel szemrebbenés nélkül azt hazudják, hogy profit nélkül nem élet az élet, az előbbieknek, lényegében a profitot termelőknek viszont nincs sem idejük, sem kedvük, hogy meglássák és értékeljék a mában nyúló múltat. Így nyugodtan elmaradhatnak az okulásra vonatkozó részletek.
A Bega-parti Nagybecskereknek európai hírnevű, jelentős exportra szert tevő élelmiszer-ipari mamutvállalata volt a Szervó Mihály kombinát. Élen járt a termelésben, az exportban, a foglalkoztatásban, a dolgozók képzésében, sőt – kutatóintézete révén – a kisembereket ámulatba ejtett újításainak, találmányainak alkalmazásában is. Csaknem négy évtizedig tartott a fölvirágzás, ennek nyomán a városnak és intézményeinek a fejlődése is. Az persze nem igaz, hogy mindenki boldog volt, mert azokban az években sem éltünk tejjel-mézzel folyó Kánaánban, de a többség elégedett volt. A kisebbség zúgolódott. Most fordítva van: egy nagyon vékony réteg sandán tekint a dolgokra, de titokban repes a boldogságtól, mert gazdag, a nagy többség viszont a sarokba van szorítva, megszólalni sem mer, mivel félti a munkahelyét. Voltaképpen éhbérért dolgozik. Modern rabszolgasors.
Teljesült a prófécia: a Szervó Mihály kombinát vagyonát (is) szétlopták azok, akik az úgynevezett aranykorban megmondhatók voltak, s akik ma tüneményként ragyognak a délszlávok egén. Elképesztő hozzáértéssel elmagyarázzák a jó népnek, hogyan kell németes alapossággal és szorgalommal dolgozni. Ezekben a finom úri berkekben nem illik szót ejteni a bérekről, miként arról sem, hogy a Szervó Mihály kombinát a fájdalmas széthullással hány tízezer dolgozójának maradt adósa. A kombinát eltűnt, bejárata fölött öles betűk hirdetik, hogy ez most a Victoria Group. Nagy divat manapság olyan idegen elnevezések kifundálása, amelyeket a pór nép mustrál ugyan, de nem érti, hogy ki fia-borja is ez a Victoria.
Szervó Mihály szabólegény esetében az efféle kétely nem forog fönn. Róla, a néphősről akkoriban mindenki mindent tudott. Csak azt nem, hogy az egyik kékvérű, a városban nagy tiszteletnek örvendő családfőtől kölcsönt kért, s a pénzt soha nem adta meg. A kutyabőrre büszke unoka mesélte el a föntieket, s azt, hogy K. nagypapa élete végéig nem tudott megbocsátani a szabólegénynek.
Ám nemcsak a néphősről elnevezett kombinát és maga a szabólegény maradt adós, hanem – mindinkább úgy tűnik – a város is belekeveredett az adóssághálóba. Erről azonban beszéljen Kecskés István remek fölvétele, amelyen az 1941 őszén kivégzett Szervó Mihály romokban heverő családi háza látható.
Éljen a letűnt kor!
Nem ezt akartam mondani, nem vagyok borúlátó, jó kedvemben biciklin bejártam a szülővárosomat, és ennyire futotta erőmből. Azt szeretném közölni, hogy mi, a 20. század első felében világra jöttek, nem tudjuk méltányolni, számunkra visszataszító az újfajta rafináltsággal átszőtt, mindenre kiterjedő rablás és mállás.
Vagy ne beszéljek mások nevében?
