Zenekar született Szabadkán (?)

Szerdán, e hó 25-én egy régóta várt hangversenynek lehettek fül- és szemtanúi a komolyzene kedvelői Szabadkán. Régóta vártuk, mert már nem is emlékszem, hogy mikor lépett pódiumra utoljára városunk nagy múltú együttese, a Szabadkai Filharmónia. Mint megtudtuk, időközben gyökeres változáson ment keresztül a zenekar, így hát nagy érdeklődés előzte meg az Új kezdet hangjai címen beharangozott rendezvényt. Örömmel vettük tudomásul, hogy ezúttal a ferencrendiek templomában fognak muzsikálni, egy hűvös helyen, ami – a jelenleg uralkodó elviselhetetlen hőséget szem előtt tartva – remek ötlet. Mint kiderült, a muzsikusok nem a templom falain belül, hanem az épület előtt foglaltak helyet, a közönség pedig sehol. Illetve az első 40–50 néző még leülhetett a kikészített székekre, de a többiek bizony állva voltak kénytelenek a koncertet végighallgatni, vagy pedig mehettek haza. Szerencsére, a műsor nem volt túl hosszú, így többen ezt a váratlan kellemetlenséget is felvállalták. Mindössze három művet hallottunk, egy Divertimentót Haydntól, a fúvósötös előadásában, Farkas Ferenc sokat játszott Magyar táncait a 17. századból, és Mozart ún. Kis g-moll szimfóniáját, amely valószínűleg többek számára ismerősnek tűnhetett, hiszen ez vezette be az egykor oly népszerű Amadeus c. filmet. Milan Radišić vezényelt.

A hangverseny részletes elemzésére ezúttal nem vállalkozom, de azt kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a vonósok aránytalanul kis létszáma nagyon zavart: két-két hegedű, egy brácsa, három cselló és egy nagybőgő nem tudta ellensúlyozni a fúvósok hangzását. Zavart még a környék zaja, na meg persze a pokoli meleg. Ennek ellenére a közönség lelkes tapssal jutalmazta a produkciót, ami két ráadásszámot eredményezett.

A zenekar nemrég megválasztott elnöke a koncert után mikrofon elé állt, és igen biztatóan nyilatkozott az együttes jövőjét illetően, kiemelve, hogy amit hallottunk, az egy új kezdet hangja. Én nem vagyok ennyire derűlátó. Mindenesetre nem ez volt az első krízis a majd százhúsz éve fennálló Szabadkai Filharmónia életében. Az eddigieket sikerült átvészelnie, de most egy olyan veszéllyel került szembe, amely erősen próbára fogja tenni a fiatal muzsikusokat.

Ugyanis, épp a minap röppent fel a hír, hogy végre megoldódott a szabadkai városi zenekar évek óta megoldatlan kérdése. Nocsak!

A sajtó örömmel közölte a hírt, hogy a szabadkai képviselő-testület június 12-ei ülésén hozott döntése alapján megszületett a Szabadkai Szimfonikus Zenekar, amely határozattal végre megoldódik a városban élő muzsikusok minden gondja, a lakosság pedig végre boldogan átengedheti magát a zenekar nyújtotta élvezeteknek.

 Ez valóban jó hír. Ám engem egy-két vele kapcsolatos dolog zavar. Már az sem tetszett igazán, amikor néhány évvel ezelőtt Szabadkai Szimfonikusok néven felbukkant egy új zenekar. Zavart, hogy a városunk nevét viseli egy együttes, amelyben alig található szabadkai zenész, és amely – ugyanebben az összetételben – Nagybecskereken Zrenjanini Szimfonikus Zenekarként, Újvidéken pedig Vajdasági Szimfonikus Zenekarként lép közönség elé ugyanazzal a programmal. Mi szükség volt a Szabadkai Filharmónia mellett erre a zenekarra? Vagyunk néhányan, akik tudjuk, hogy minek köszönhető ennek a visszás állapotnak a létrejötte, de én ezzel most nem szívesen foglalkoznék. Érjük be annyival, hogy az okok személyes természetűek voltak. Most azonban, hosszú évek után, ezek az akadályok elhárultak. Ezért lepett meg ez a filharmonikusaink számára halálos veszélyt jelentő döntés.

A képviselő-testületi ülésen elhangzottak alapján a fentebb említett szimfonikus zenekar hivatalosan mindmáig nem is létezett, mégis ez fogja helyéből kitúrni az 1908 óta – kisebb-nagyobb megszakításokkal – legálisan működő zenekart, amelyre a szabadkaiak mindig is büszkék voltak. Már évek óta érződik ez a szándék, hiszen a Szabadkai Filharmóniát a város az utóbbi időben egyáltalán nem pénzeli. Ezért aggódom a fennmaradásáért, és nehéz elképzelnem, hogy az „új kezdet” -nek folytatása is lesz. 

Hogy szót értsünk:

Én is a minőséget támogatom, a (főleg idegen muzsikusokból álló) szimfonikus zenekar jó minőségű koncerteket adott, de nem látom indokoltnak egy nagy múltú művészegyüttes megölését. A Szabadkai Filharmóniát meg sem kellene alakítani, mert már régen megalakult, éppen csak biztosítani kellene számára azokat a feltételeket, amelyeket várhatóan ez az új zenekar meg fog kapni. Én – aki magam is hat évtizeden át tagja voltam az együttesnek, tehát nagyon megsiratnám a halálát – nem zárnám ki a Szabadkai Filharmóniából a szabadkai zenészeket, és nem tagadnám meg a zenekar viharos múltját, amelynek születése – 1908. február 12-e – már be van vésve arany betűvel városunk történetébe.