Idén is megtartották a Folk Music Fest népzenei rendezvényt, amikor a palicsi Vigadó nagyteraszán – a nevéhez hűen –, a vigasságé, a viadalomé a főszerep. A két napig tartó hétvégi rendezvénysorozat egyik fő fellépője a Dűvő zenekar volt. Hrúz Dénes épp a Vigadó épületében hangolt, ahol egy kis beszélgetésre is alkalom nyílt. Szó esett a repertoárjukról, a gyűjtésről, az utazásokról, de mindenekelőtt a Dűvőről.
– 1979 októberében jött létre az együttes, a salgótarjáni Nógrád Táncegyüttes kísérőzenekaraként. Azóta sok minden történt és változott, egyesek elmentek, mások jöttek. A testvéremmel, Hrúz Szabolccsal a kezdetek óta együtt vagyunk a zenekaros létben. Egy idő után jött Nagy Zsolt és Mohácsy Albert, meg Kubinyi Júlia, aki most épp nincs velünk. Ebben a felállásban 2008 óta zenélünk, és az se kevés.
Lényegében palóc muzsikát játszunk, vagy legalábbis az észak-keleti tájakra összpontosítunk, de nem kizárólag. Az erdélyi zenét is nagyon szeretjük. Rengeteget jártunk gyűjteni Erdélybe és Felvidékre, sokfelé megfordultunk, különösképp amióta megszűntek a határok. Sokat merítünk a gyűjteményünkből. Mi még személyesen találkoztunk régi adatközlőkkel, öreg zenészekkel, akik már nincsenek közöttünk. Egy idő után pedig a gyűjtéseinket felajánlottuk a zeneakadémiának, hogy megmaradjon az utókornak. Ne menjen veszendőbe az a rengeteg zenei anyag, amit összegyűjtöttünk. Azóta a nagy részét digitalizálták, közkinccsé vált és mindenki használhatja.
A Délvidéket még elválasztja ez a fránya határ. Ide hogyan sikerül átjutni?
– Most épp könnyen, tíz perc volt az egész. Bízunk benne, hogy egyszer majd ezen a területen is egyszerűbb lesz ide-oda jönni-menni. Több településen voltunk már, most pedig itt lehetünk Palicson. A Juhász zenekarral jó barátok vagyunk, szívesen jövünk ide, jól érezzük itt magunkat.
A Dűvő ismert arról is, hogy kifejezetten sokat lép fel külföldön, számos koncertje volt Amerikában, bejárta a világot...
– Szó szerint bejártuk és mostanában is sokat utazunk. Rendszeresen fellépünk a tengerentúlon, két hét múlva ismét megyünk, és majd még egyszer a nyár folyamán. Brazília, Argentína, Uruguay, Chile – ezekben az országokban is rengeteg magyar él, sokan már az első világháború utáni időszakban kiköltöztek. Idővel nekik is lettek utódaik, akik ugyanúgy magyarnak vallják magukat, mint az elődeik, és ragaszkodnak a magyar kultúrához. Sok barátunk, ismerősünk él azokon a tájakon is. Az Egyesült Államokban pedig Seattle felé vesszük az irányt, a Ti Ti Táborba, ahol magyar népzenét, népdalokat, néptáncot oktatnak. Seattle Amerika nyugati partján, úgymond az ország tetején helyezkedik el, közel a kanadai határhoz. Most megyünk majd oda huszonhatodszor. Csaknem minden évben mentünk, egy-két év kihagyás volt csak a Covid miatt.
Hogyan fogadják Amerikában a magyar muzsikát? Milyen ott a közönség?
– Roppant érdekes, mert a közönség húsz százaléka magyar, a többi amerikai. Megfogja őket a magyar zene, a temperamentuma, a sokszínűsége, és élvezik a tánctanulást. Az a benyomásunk, hogy az amerikaiak nagyon szeretik a magyar táncokat és a muzsikánkat, amit meg is értek.
Ennyi év után hogyan sikerült a zenekarnak megtartania a lendületét, a frissességet?
– Szeretni kell azt, amit csinálunk. Ennek a műfajnak a lényege az őszintesége, hogy ezt sugározza, itt nincs semmi mesterkélt. Mi nem nagyon szeretjük az átdolgozásokat, az távolabb áll tőlünk. Annál inkább az autentikus zenét, ami az embereket hosszú ideig kíséri végig. Valakik erre úgy tekintenek, hogy ebből lenne érdemes többet kihozni, szerintem pedig nem kell, mert minden benne van, amire a zenésznek és a hallgatóságnak szüksége van.
Mondta, hogy az utókorra is gondolnak. Hajlanak-e a fiatalok arra, hogy ami autentikus, azt ők is úgy adják tovább?
– Ez is változó. Valaki pont ezt keresi, valaki pedig azt, hogyan lehetne még jobban felturbózni. Én mégis úgy gondolom, hogy először mindenképpen az autentikus zenét kell megtanulni, pontosan szépen, tisztességesen, és csak azután fontolóra venni, hogy kezdünk-e vele valamit.
Gazdag repertoárral rendelkezik a zenekar. Nagy fejtörést okoz kiválasztani, hogy mit játszanak majd a koncerteken?
– Nem nagyon, mert közönségfüggő. Ha például ide jövünk, akkor nyilván választunk olyan muzsikát is, ami ide való, ide köthető. A zenész látja a közönséget, hogy kik mire vevők, így olykor koncert közben is váltunk. Mást játsszunk, ami talán jobban bejön az embereknek.
Ezek szerint a zenekarnak van egyfajta rugalmassága...
– A népzene pont ettől szép, hogy nincs kőbe vésve, mit és hogyan szabad játszani. A gyűjtésünk idején erre is rájöttünk. Mi lejegyezzük azt, amit eljátszottunk és tartjuk hozzá magunkat, a kottát viszont csak alapként használjuk, hogy ne felejtsük el a dallamokat, a variációkat. A dallamok valójában adottak, és az is, hogy egy-egy területen hogyan díszítik. Ha ezeket megtanuljuk, a sajátunkká válik az egész. Akkor már nem arra törekszünk, hogy egy az egyben adjuk át, hanem hozzáteszünk mi is valamit. A régi zenészek is ezt tették, ugyanazt a dallamot másképp is játszották, variálták. Így is lehet, úgy is lehet, ettől szép a népzene.
Nyitókép: Hrúz Dénes (Benedek Miklós felvétele)
