2024. április 14., vasárnap

Szövegek és útjaik

Kucsov Borisz Félelem és reszketés Szabadkán című darabjából előadás készült a KDSZ-ben, az Eztrag-golia című drámáját pedig megfilmesítették Kárpátalján

A múlt év utolsó napjaiban mutatta be telt ház előtt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kucsov Borisz szerzői projektjét, a Félelem és reszketés Szabadkán című előadást, amelynek ő az írója és a rendezője is. A produkciónak azóta két repríze volt, de már azokra is pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Egy friss előadásról van tehát szó, a létrejöttének a története mégis visszanyúlik a múltba. Ez volt 2016-ban a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata által meghirdetett drámapályázat egyik nyertes szövege. Kucsov Boriszt a színházkedvelők leginkább a színpadról ismerhetik, hiszen a KDSZ színművésze, de ezúttal nem a színészetről beszélgettünk, hanem a drámaírásról és a rendezésről, valamint arról, hogy miről is szól a Félelem és reszketés Szabadkán. 
– Ez egy jövőbeni Szabadka története. Elképzeljük, hogy a város csaknem teljesen kiürült, az emberek elmentek, két fiatal mégis itt maradt küzdeni a város fennmaradásáért, hogy élhető közeget teremtsenek maguknak. Megpróbálnak hősök lenni egy olyan közegben, ahol már nincsenek hősök, ahol senki sem tudja felemelni a szavát, a közöny uralkodik, épp csak azok tudnak valamelyest meglenni, akiket a pénzszerzés hajt, a hatalmon levés motivál és érdekeik vannak. A mi történetünkben ilyen a fő gonosz, az előadás pedig úgymond egy képregénydráma. 

Hogyan jött ez a történet? Mi inspirált? 
– Sokáig nem voltam Szabadkán. A középiskolát Magyarországon folytattam, azután Újvidékre mentem, majd Zentára, úgyhogy eltelt több mint tíz év, mire visszatértem Szabadkára. Addigra a város, ahol születtem és a gyerekkoromat töltöttem, teljesen megváltozott ahhoz képest, amilyennek előtte láttam. Alig maradt valaki a korosztályomból azok közül, akikkel barátkoztam, akiket ismertem. Nagyon sokan elmentek, én pedig akkor tértem vissza ide, itt élni. Elkeseredtem, és ez az érzés némileg megmaradt bennem. Az elvándorlás témája mindig is foglalkoztatott, előjön a A kút nem a kiút előadásban is, amit legutóbb rendeztem a KDSZ-ben, de jelen van az új produkcióban is. Sokan kérdezték, hogy ennyire pesszimista jövőképet látok-e Szabadkának, de igazából nem. Én csak nem szeretném, ha ilyen lenne Szabadka. Nem azt írtam meg, hogy milyen lesz, vagy milyennek képzelem el, hanem azt, hogy milyen ne legyen.

A szöveg drámapályázatra készült... 
– A megírásának a története pedig annál is régebbi. Az alapötletet papírra vetettem, egy ideig a fiókomban lapult, azután pedig megírtam a szöveget a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a drámapályázatára. Innen indult útjára. Fontos megemlíteni, hogy a magyarországi Nyílt Fórum program által különböző fejlesztéseken ment keresztül, a valamennyire átformált szöveg pedig megjelent a Füzetükben, az évi kiadványukban, és Pécsett is bemutatták felolvasószínház keretében. Azután idehaza diákokkal is színre vittem, igaz, más formában. Mivel diákokról volt szó, át kellett alakítani a szöveget, kicsit hozzájuk illeszteni, kivenni a felnőttes dolgokat. Ekkora utat tett meg ez a dráma, most pedig eljutott oda, hogy elkészíthettem itt a KDSZ-ben is, profi körülmények közt, profi színészekkel, profi közreműködőkkel. Érdekesség, hogy az előadás két főszereplője Búbos Dávid és Nyári Ákos, akikre eredetileg is íródott a darab. Ők játsszák a főhőst és a barátját. Segédkeztek is akkoriban a megírásban, a régi színházklubban sokat ötleteltünk, hogy mi módon fonódjon a cselekményszál. A nyomtatásban megjelentekhez képest, viszont ezúttal is átalakult a szöveg.

Miért vonzó számodra a drámaírás? 
– Nem feltétlenül csak a közlésvágy hajt, habár az is. Bevallom őszintén, anyagi vonzata is van. Ha nincs határidő és ilyen fajta motiváció, akkor nekem nagyon nehezen megy. A színészet alapvetően egy olyan munka, amely során együtt vagyunk, többen egy térben, közösséget alkotva, egymásra hagyatkozva. Emiatt szerettem volna mindig is színész lenni, mert szeretek közösségben lenni. Az írás pedig magányos munka. Ahhoz le kell ülni és egyedül kell lenni. Az ember csak saját magával van. Ugyanakkor ebben is van izgalom, ezt is elkezdtem felfedezni. Úgy készülök hozzá az íráshoz, hogy alkalomadtán lejegyzem mindazt, ami egy ideje a fejemben motoszkál. 

Hány drámát jegyzel? 
– Három jelent meg, vagy jutott el valameddig egy pályázaton, esetleg nyert valamit. Ez A bánsági szamuráj, a Félelem és reszketés Szabadkán, a legutóbbi pedig az Eztrag-golia, amelyik 2020-ban a budapesti Magyarság Háza meghívásos drámaírói pályázatán nyert második díjat. Ez egy többszemélyes darab, de duóként is működik, ami fontos volt a covidos időkben. 

A Kárpátaljai Magyar Filmgyártásért Alapítvány meg is filmesítette az Eztrag-goliát, a rendezője Fehér Rita, a filmbemutatót pedig tavaly novemberben tartották meg. Ez egyfajta elismerést jelent...
– Nagy öröm a számomra, hogy megtartották a bemutatót. Annak idején sokat konzultáltunk a rendezővel a szöveg kapcsán, nyilván átalakult, hozzáíródtak jelenetek, valamelyest átformálódott az egész, de én ehhez teljesen szabad kezet adtam, és egy igazán megható, megrázó alkotás született. Két évig készült, sok minden közbejött, a koronajárvány, kitört a háború Ukrajnában és ez sajnos megnehezítette az alkotók helyzetét, de fáradtságos munkával és kemény kitartással eljutottak odáig, hogy a film mégis közönség elé kerüljön. Nekem sokat jelent látni azt, hogy a szövegem életre kelt a filmvásznon. 

Visszakanyarodva a Félelem és reszketés Szabadkán előadáshoz: nem csupán a szövegét jegyzed, te is rendezted. Mit vettél észre magadon? Milyen rendező vagy? 
– Aprólékosan igyekeztem dolgozni, nincs túl sok tapasztalatom a rendezés területén. Ez is egy érzékeny munka, akárcsak a színészet. Ösztönösen tettem magamat a színész pozíciójába, de próbáltam ettől el is távolodni. Közben igyekeztem elkülöníteni a rendezői és írói szerepet is. Nagyon nehéz egy írónak a saját szövegét rendezni, mert elfogult vele. A színészek észreveszik, amikor valaki sehogy sem tud elengedni egy mondatot, vagy megengedni azt, hogy azt másképp mondják. Ezzel a szöveggel márpedig annyiszor foglalkoztam, hogy szinte fejből tudom. Mivel színész vagyok, számomra érdekes és furcsa a másik oldalon lenni, teljes mértékben kívülről látni a dolgokat. Egy idő után valahogy itt is egyedül marad az ember, vagy legalábbis ez az érzése támadhat. Közben pedig ez egy csalóka érzés, mert mindenki ott van körülötte, csak ezúttal másképp. Összetartani dolgokat nagy felelősség, és nagy teher is tud lenni.

Nyitókép: Kucsov Borisz / Molnár Edvárd felvétele