Gerhart Hauptmann Nobel-díjas német író 1911-ben írta berlini tragikomédiáját, melyben a 20. század eleji nagyváros lecsúszott és szegény elemeinek életébe leshetünk bele. Ennek a környezetnek a középpontja egy külvárosi bérkaszárnya, melyben Haro Hassenreuter (Balázs Áron), a strasbourgi színház volt igazgatója az onnan elpakolt holmiját tárolja, s ebben a jelmeztárolóban mindenkinek van titkolnivalója. Leginkább Johnnénak (Krizsán Szilvia), a raktár mindenesének. Negyven felé jár, s néhány évvel ezelőtt meghalt pár napos kisfia. Férje, John (Mészáros Árpád), kőműves, munkája miatt ritkán van otthon, Johnné ezért valamilyen megoldást keres a gyerekkérdésre. Egy szegény, lengyel szolgálólányt (Ferenc Ágota), akit a szeretője teherbe ejtett és elhagyott, rábír arra, hogy „hagyja nála” az éppen megszülető gyermekét, majd ő gondját viseli. Sokkal jobb gondját, mint az anyja, aki bánatában úgyis a folyóba ugrana. Az újszülöttel való tranzakció, ha kényszeredetten, és a titkolózások ellenére több tanúval is, de megtörténik, Johnnének gyönyörű fia születik, John kőműves, hazatértekor nagyon boldog, s egyáltalán, mindenki örül, hogy Johnné végre túlteheti magát első gyermeke elveszése feletti szomorúságán. Természetesen mindez nem ilyen egyszerű, hiszen nyomok vannak, túl sok a szereplő, túl sok ember fordul meg a jelmezraktárban ahhoz, hogy egy ilyesfajta titok titok maradhasson, még akkor is, ha mindenkinek van oka hallgatni. A színigazgatónak nagyon is fiatal színésznő a szeretője (Elor Emina), a lánya (Szilágyi Ágota) titkos kapcsolatban van egy otthonról elszökött, színészi ambíciókkal megvert papnövendékkel (Sirmer Zoltán), Johnné öccse Bruno (Huszta Dániel) pedig egyszerűen egy sötét, alvilági alak, aki nem fél elvégezni a piszkos munkát. Nehéz úgy titkot tartani, hogy minden sötét zugból kérdések, kételyek, rágalmazások cincognak fel, s szerencsétlen Johnné, aki csak egy saját gyereket szeretett volna – bármi áron –, ebbe kezd beleroppani, s a lefelé vezető úton még a férje segítségére sem számíthat...
Mivel a sok fordulattal és eseményszállal átszőtt eredeti szöveget nagyrészt meghúzták, dinamikusabbá téve ezzel a cselekményt, az előadás két órájának nincsenek üresjáratai, az események pörögnek, viszont sokszor szándékoltak, nem hordoznak magukban meglepetést. Egy-egy jelenet elején pontosan lehet tudni, a színészi játékból, a jelzésekből, milyen irányba fogunk haladni, mi lesz a reakció. Sem a rendezői beállítások sem a színészi feladatok nem hagynak helyet a meglepetésnek: minden pontosan úgy játszódik le, ahogy le kell játszódnia, ha valakit egy dialógus bizonyos reakcióra késztethet, egészen biztosak lehetünk abban, hogy azt a reakciót látni is fogjuk. Nincsenek váratlan fordulatok (legalábbis azokon kívül, melyeket a szöveg már előre biztosított), egy jeleneten belül, mindenki a feladatát játssza, s ez sajnos látszik. Furcsa, hogy a rendező úgy döntött, inkább a hosszú replikákra koncentrál, a körmondatokban megfogalmazott gondolatokra, mint a cselekményre, az akcióra: így egy olyan hibridet kaptunk, ahol hosszú és precízen megfogalmazott mondatokban vitatkoznak, miközben nem rugaszkodtak el a többnyire realista játéktól. Ez a fajta szövegcentrikusság kissé idegen a vajdasági, inkább testközpontú tenyerestalpasságtól, viszont nincs azon a szinten, hogy mint forma önmagában működőképes lehessen: az előadást a sokszor inkább kliséken alapuló, megszokottnak mondható színészi játék gördíti tovább...
A természetes népszaporulat csökkenésével „küzdő” Európában, a gyermekvállalás, gyermeknevelés témájával lehet sokkal költőibben és sokkal konkrétabban is foglalkozni a színpadon. A Patkányok esetében, Alföldi Róbert rendezésében egy félutas megoldást kaptunk, amely senkinek nem fáj, nem mond többet a szükségesnél, elszórakoztat, vannak kitűnő színészi pillanatai és van egy szép, patkányoktól hemzsegő záróképe...
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
