Nagy József az idén március 15-én vette át a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjat. Ennek kapcsán, azonban ezt az eseményt minden ok nélkül mellőzve beszélgettünk Magyarkanizsáról, Franciaországról, színházról, párkapcsolatról, életről és sok másról.
MOTTÓ: „Mert az ember és a táj között valami mélyen fekvő titokzatos szerelmi kapcsolat áll fenn.” (Balázs Béla: A látható ember)
Nagy József a díj átvétele után azt nyilatkozta, hogy a tér és az idő mindig is relatív volt számára, majd Tolnai Ottó egyik versrészletére hivatkozott, miszerint úgy ment el szülőföldjéről, hogy közben otthon maradt. Szinte beszélgetésünk egészében – némi kitérőkkel – ezeknek a kijelentéseknek próbálunk a végére járni, hogyan is érti mindezt a Magyarkanizsához fűződő kapcsolatában, mély vonzalmában.
AHOL MEGÁLL AZ IDŐ
Nagy József az otthontól elszakadás lehetetlenségéről kezd el beszélni, majd azt mondja, számára fontos volt az elmúlt harminc évben, hogy lelkileg és szellemileg ne távolodjon el annyira Magyarkanizsától, „hogy utána problémás legyen a huzamosabb otthonlétnek a megélése. Ezt főleg a hazajárásokkal igyekeztem elérni. De általában nem éreztem azt az időt, ami eltelt a két itthonlét között. Kanizsán és Franciaországban is egyaránt folyamatosan rakosgatom össze azt a kis világot, amin dolgozok. Ez a színház zárt terében történik, így emiatt is válik az idő és a tér relatívvá számomra. Itthon is és odakint is folyamatosan ebben a sötét dobozban élek, dolgozom. Valójában akkor létezem igazán, amikor ott bent próbálok kibontani valamit.”
Ha kétféle időkoncepció létezik: lineáris és ciklikus, akkor elmondható, hogy ennek a zárt térben történő színházi világnak a különös sajátossága, hogy a lineáris idő törvényszerűségei nem, vagy csak nagyon nehezen érvényesülnek benne. Ebben a világban nem múlott el az az idő, ami az otthon elhagyásától a visszatérés pillanatáig tartott. Úgymond megállt, vagy legalábbis a színház zárt világa kívül tudott kerülni a „kinti” idő mozgásán.
„Ez egy párhuzamos világ, akárhogy is nézzük, ami egészen különleges módon tölt be. Megkövetel egy fajta visszavonulást, így az idő másként múlik odabent, és más a tér is. Ezért is »könnyű« nekem a színpadi helyszíneket, tereket megoldanom, mert alig veszem észre például azt, hogy Japánban vagyok. Már az odaúton, a repülőn is egyfolytában gondolkodok/dolgozok, és akkor döbbenek rá néha, amikor egy zen templomban járok, hogy te jó ég, ez tényleg másmilyen.”
ÍGY TŰZ ENGEMET IS ÉLTET, HA EMÉSZT IS, S NEM HÁGY VESZNI ÉLTEMNEK (Balassi Bálint)
Az alkotásszenvedélyről, a művei megvalósításába „kényszerítő” hajtóerőről kérdezzük tovább. Nagy József töredezett beszédmódja – szünetek, kihagyások és az, hogy minduntalan helyesbíteni igyekszik önmagát – utalhat a hivatalos nyelvhasználat kiüresedettségére is.
„A színház egy nagyon különös világ, egy kohó, mert az ember – iszonyú energiákkal és lemondásokkal – magát formálja benne. (…) Egy más képet, ami valahol bennünk szunnyadhat, (…) és valamiféle emléke valami ideának vagy ősképnek, amihez igazodni szeretne – azt szeretné átnyújtani, megcsinálni.
Egy belső tűz, ami soha nem alszik ki, és ez adja az energiát. Ebben a tűzben változik meg, alakul át minden, amit az ember magába szív. (…) Bizonyos kínok közepette hozza ki magából, (…) és szembesül vele, hogy az visszatükröz valamit, amitől az ember megrészegül és megrémül. És sokkal több a hiányérzet, mint a megelégedettség. Viszont az is egy hatalmas hajtóerő. Sóvárgásféle valami olyan világ felé, amit meg kell teremteni, de nincsenek hozzá modellek, vagy legalábbis amik körülöttünk vannak, azok nem elégségesek. Ez egy rendkívül izgalmas kaland, így egészében véve.”
Nagy József óvatosan nem nevezi énként önmagát, az én helyett az „elbeszélés szellemeként” az „emberről” beszél. Kijelentéseinek a szubjektuma nem ő maga, vagyis csak sejtjük, hogy mégis. A következőkben erről is szó esik, valamint arról a kínérzetről, ami az alkotás folyamatának a velejárója, meg arról, hogy ezek a jelenségek szorosan összefüggnek, elválaszthatatlanok egymástól.
VÉGTELEN TÜKÖRJÁTÉK
Az önmegértés lezárhatatlan folyamata kapcsán, Paul de Man elméletére, az önarckép mint arcrongálás metaforájára hivatkozva azt is elmondhatjuk, hogy a megértés folyamatában érintett két szubjektum – a megértő és a megértendő – kölcsönös reflexív helyettesítés útján meghatározza, alakítja egymást, egymáshoz igazodik. Létrejön egy szédítő mélységű, végtelen tükörjáték. Erről a megfoghatatlanságról, a mindig utólagos önmegértésről Nagy József a következőket fogalmazza meg:
„Az idő múltával egyre jobban rájön az ember, hogy nem ismeri magát, önmaga számára megfoghatatlan. Viszont ez jó, mert a bizonyosságnak semmi helye nincs ebben a munkában, és azt hiszem, csak így lehet ezt folytatni. A kínérzet is ebből a bizonytalanságból fakad. Ez egy iszonyatos bizonytalanság, mert az ember az építkezés közben találja ki az építménye törvényszerűségeit, vagy érez rá arra, amit alkot; és nem szabad tévedni. De valójában semmi igazodási, semmi valós pontom nincs, és ettől szédül az ember. Csak intuíciókra hagyatkozhatsz. Bármely alkotó, aki azt mondja, hogy biztosan érzi magát, abban a pillanatban veszélyes zónákba érkezik. Sötétben tapogatózik az ember, amikor alkot. Ezért nem lehet állandóan a teremtés állapotában lenni.”
Majd a teremtés/nem teremtés állapotpárt az alvás/ébrenlét váltakozó fázisaihoz hasonlítja: természetesen mind a kettőre szükségünk van.
KIS PIHEGÉSEK
A nem alkotómunkával töltött időt „kis pihegésnek” nevezi. „Amikor fárad a test, az agy, szükség van pihenésre. Vissza kell húzódni, hogy ne égjen ki az ember túl korán. A munka mellett van egy kis pihegés is, amikor körül lehet tekinteni, erőt meríteni a természetből, egy Beethoven-szonátából.”
Hangsúlyozottan kevés azonban az alkotómunkán kívüli ideje, a barátokkal való együttlétre sem jut elegendő. Ezen is változtatni szeretne majd a jövőben. „Mert a világ nem csak színházról szól. Kicsit azért részesei vagyunk annak a világnak is, ami úgymond a „normális mederben” folyik. Abban is jó megmártózni néha. Sajnos most még nem tudok annyi időt a barátokkal tölteni, amennyit szeretnék. Ebben benne van a lemondás is. De sokkal több időt szeretnék eltölteni a növényekkel és az állatokkal is. Ez nagyon fontos kellene hogy legyen, nemcsak számomra, hanem mindenki számára. Ha majd az időm engedi, így szeretném összerakni az összképet, hogy kialakulhasson valamiféle egyensúly. Most ez még nincs meg.”
SZENT TEREK
Ebben az egyensúlykeresésben a harmónia kialakulását kizárólag Magyarkanizsán tudja elképzelni, holott az élete nagyobb részét Franciaországban töltötte. Az eliadei profán térelmélet szerint a vallásos ember számára a tér nem homogén, minden egyes része minőségileg különbözik a többitől, tájékozódási pontot jelentve. „A profán ember számára ezzel szemben a tér homogén és semleges. Nem hasad minőségileg különböző részekre.” Profán emberen Mircea Eliade olyan embert ért, aki elutasítja a világ szakralitását. Nagy József nem utasítja el a világ szakralitását, számára léteznek, azaz létezik egyfajta „szent, erővel feltöltött, jelentőségteli tér”, és ez Magyarkanizsán van.
„Nekem mindegy, hol vagyok, amikor dolgozom. De a teljes harmóniára, amire törekszem, csak itt, Kanizsán tudok rátalálni. Sehol másutt. Más létállapot nem tud kielégíteni, csak az itteni. Ez egy fajta ragaszkodás a természethez is meg az emberekhez is. Ennek a földnek a szaga, ezeknek a fáknak, a virágoknak, a Tiszának az illata, (…) hogy a Tisza mit nyújtott nekem gyerekkorom óta és mái napig is. Ezt nem tudom mással helyettesíteni. Semmivel sem lehet.”
AZ ÚT BELSŐ LOGIKÁJA
A magyarkanizsai levegő, a növények, az erdők és a Tisza illatán kívül más is vonzerőként hat számára. „Éreztem a nagyszüleimnél, hogy létezik egy harmonikus ősi rend. A parasztház az állatokkal, meg ahogy ők élték a mindennapokat. De ez genetikailag, sejtileg is működik: a folyamatosság törvényszerűsége. Tudod, hogy a szüleid, a nagyszüleid is itt éltek, meg azoknak a szülei is. Itt van valami mély harmónia, egy csendes rend, ami megnyugtató lépésekre késztet, és amit átéreztem már gyerekfejjel. Ezt a rendet a színház nem tudja nyújtani. A színház mást feszeget. Nagy feladat ez, megtalálni, kiépíteni azt, ami valamilyen úton-módon utal arra a világra, amit megismertem gyerekként, de úgy, hogy ebbe a környezetbe beleplántáljam a külföldön kiépített színházi világot. Ez az utamnak a belső logikája, és ezt követem. Valószínűleg az udvaromban csinálok majd egy színpadot, és egy idő után már csak ott fogok játszani a barátoknak. Itt állna össze az a harmóniakép – amiről ábrándozom –, hogy teljes időben itt tudjak lélegezni.”
VISSZAÁLLÍTOTT REND
Elmeséli, korábban nem vállalta, hogy ő örökölje a nagyszülei földjeit. Most földet akar vásárolni, és szeretné megtermelni azt az élelmet, amit elfogyaszt. A pár éve megkezdett borászattal már be is indította ezt a folyamatot.
Az Egyesült Államokban 2000-ben megjelent egy tanulmány, amelyben két kutató
(egy szociológus és egy pszichológus) leírja, hogy felfedeztek egy új társadalmi csoportot, amit kulturális kreatívoknak neveztek el. A kulturális kreatív viselkedésmód jellegzetessége az emberi élet minőségi tartalommal való feltöltésének igénye, az önmegismerési, tudatosodási folyamatokban való aktív részvétel is. De ide tartozik többek közt az önellátó gazdálkodás is: földművelés, állattenyésztés, árucsere stb.
Nagy József azt mondja, a földvásárlással megkezdődő földművelés egy zárt, egy kisebb közösségnek lesz majd a feladata, de ő is vállalni fogja az ezzel járó fizikai munkát. „Ezeket a feladatokat majd kiosztjuk egymás között. Én is dolgozni fogok. Nem a nyerészkedésen van a hangsúly, hanem a minőségen. Valamiféle rendet vissza kell állítani. Nem használsz mérgeket, és annyit termelsz, hogy neked meg a szűk baráti körödnek elég legyen. Sokkal tisztább energiát tudnánk nyerni az így termesztett élelem által. A szőlészetben pedig vissza kellett állítani valamiféle igazságot: a borkészítés módját illetően, illetve hogy milyen fajtákat kell védeni, telepíteni, visszatelepíteni. Ez egy misszió.”
MEGSZŰNT TÉR-IDŐ NYELV
A férfi-nő kapcsolatokról beszélgetünk tovább, meg arról, hogy számára úgy működhet igazán, ha a másik felet is be tudja vonni az alkotómunkába.
„Eddig az életem során azok a kapcsolatok tartottak a legtovább, akkor teljesedtem ki a legjobban, ha a munkát is meg tudtam osztani valakivel.”
A jelenlegi partnere Anne-Sophie Lancelin francia táncosnő, egyben alkotótársa is.
„Ez a kapcsolat nekünk megfelel. Úgy érezzük, hogy jelen pillanatban ez egy nagyon teljes és gyümölcsöző állapot. Az alkotáson kívüli idő, együttlét, ez az egész egymáskeresés ad valami olyat, ami előrevisz bennünket a munkafolyamatok során, és fordítva. Ezekből a munkafolyamatokból adódóan azonban megszűnt köztünk a tér-idő nyelv, mást használunk, a színpadi nyelvet. Kanizsán állandóan vele vagyok, állandóan dolgozunk. Anne-Sophie számára ez egy különleges ittlét, nemcsak itt van, hanem abban a világban is létezik, amit a színpadon csinálunk.”
Nagy József és Anne-Sophie Lancelin egy olyan darabon dolgozik, amelyet Prágában mutatnak be június 16-án. Magyarkanizsán, a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben folynak a próbák.
„Ezt a munkát mindenféle irodalmi támpontok nélkül kezdtük el, de azt éreztük egy idő után, hogy Celan költeményeit kell olvasnunk. Ismerem Celant, mégis megdöbbentem, amikor olyan sorokba ütköztem, amik leírják szinte képről képre, amit csinálunk. Mintha Celan írta volna az egészet. Nem akartunk mi a költészetére reflektálni, és mégis arra reflektál az egész darab.”
MAJD HA VÉGLEG HAZAJÖN
Végezetül még megkérdezzük Nagy Józsefet, hogy hiányozni fog-e neki Franciaország, hiszen az élete nagyobb részét ott töltötte.
„Az elementáris jólétet itt érzem. Optimista vagyok és kiegyensúlyozott, van bennem erő, hogy hozzá tudjak tenni az itteni dolgokhoz. És ha hozzá tudok tenni, az elegendő további erőt és bizakodást ad a jövőre nézve. Hogy hiányozni fog-e Franciaország? A nyelvre és a kultúrára úgy tekintek, mint valami második otthonlét, de az országra nem. Nem tekintem semmiféle otthonomnak. Orleans-t különösen nem. Persze vannak kellemesebb vidékek, ahol el tudtam volna képzelni az életemet. Talán épp az a szerencse, hogy oda kerültem, hogy ott volt számomra megfelelő munkalehetőség. Szerencse, mert így nem alakult ki semmiféle kötődés. Így könnyebb lesz.”
Legyen ez a zárómondat.
