Hétfői vagy csütörtöki nap lehetett, mert az adai halászok minden héten ekkor húzták a hálót, hogy a keddi és pénteki piacokra friss hallal töltsék fel a halasbódékat.
Cinével meg Józsi unokatestvéremmel mentünk le a Tiszára horgászni. Csupán egy-egy pecabotot és néhány gilisztát vittünk, mert igazából inkább a nemrégiben, az áradás után meghódított szigeteinket akartuk leellenőrizni, s tovább erősíteni a víz hordalékából építgetett várunkat, de azért, gondoltuk, a botokat is érdemes arra az időre bevetni.
Szigeteink közül jó néhány már félszigetté változott, de a legnagyobb, melyen a vár is állt, még gyönyörűen megvolt. Változatlanul nagy víz vette körül, lehetetlen lett volna beugrani a partról, csakis vízen át lehetett megközelíteni. Nekünk volt egy, a töltésoldalban végződő csőszkunyhó mellé rejtett, pléhvel borított, hatalmas deszkánk, gondolom, egykor a kompfenék része lehetett, azt használtuk csónak gyanánt.
Bedobáltuk csalijainkat, és nekiláttunk a fennakadt uszadékfák begyűjtéséhez. Rengeteg volt belőle. A jó vastagok közül válogattunk. Úgy telt el a délután, hogy észre sem vettük. A várunk egészen komoly lett, magasított, kétszintes védelmi lehetőséggel. Halat egyet sem fogtunk.
Amikor azonban hazafelé indulva láttuk, hogy nem is olyan nagyon messze a szigetünktől, a homokos részen a halászok éppen a partra vonszolják a hallal teli, hatalmas hálókat, mellettük elvonulóban úgy ügyeskedtünk, hogy mindhármunknak sikerült néhány szép példányt a halászhálókból kiemelnünk. A halászok nem csináltak belőle nagy ügyet, ránk rivalltak ugyan, de nem kergettek meg bennünket.
Amit én vittem haza, anyám meg is sütötte vacsorára, de mintha nem ízlett volna annyira, mint máskor. A szép fogásért szóló dicséret pedig sokáig igen bántott.
