Csonka Anikó: Meseszereplő (Szabadka, J. J. Zmaj Általános Iskola, 1. osztály)
Ha górcső alá vesszük az embert és azt, hogy hogyan válik „emberré”, mindenki számára a legmeghatározóbb tényező a család, azok a családi viszonyok, amelyekbe beleszületett, és amelyek között él és növekszik. Nagyon sok szempontból világíthatóak meg a családi viszonyok. Történészek, néprajzosok, antropológusok, orvosok, szociológusok, pedagógusok és persze pszichológusok is kutatásaik tárgyává tették és teszik a családot, a jól és a rosszul működőt is.
Hogy manapság valami nincs rendben a családdal és a benne kialakult viszonyokkal, abból látszik, hogy az iskolákban, a szűkebb és a tágabb környezetben megnövekedett a gyermek- és fiatalkorúak bűncselekményeinek a száma, és a gyermeknépesség életében sűrűn megfigyelhető és megtapasztalható a vadság és az agresszivitás.
Gyerekeink az írott és íratlan szabályokat sorozatosan megsértik. Sokan szeretnék megvédeni őket ettől a világtól, hogy a gyerekek „sérülésmentesen” élhessenek (itt a fizikai, érzelmi, lelki sérülésekre is gondolunk). Nagyon nehéz feladat ez, ha a gyermek mögött nem áll a védelmezően és stabilan a családja, ha maga a család is ártalmas rá nézve. Ezeket a gyerekeket a szakirodalom veszélyeztetettnek nevezi. Kik is ők pontosan? Azok, akiknek a személyiségfejlődése bármilyen okból károsodhat, akiket veszély fenyeget. A károsodás felléphet az ún. énfejlődésben, a szocializációban, és kimutatható a magatartásban, az erkölcsi magatartásban, az értékorientációban és az igényszintben, de meglátszik a gyermeki aktivitás során megjelenő viselkedési és kedélyéleti zavarokban, a csökkent teljesítőképességben, a kriminális vagy neurotikus irányú fejlődési hajlamban. A károsodások többsége nem marad bezártan és rejtve a gyermek érzelemvilágában, hanem tünetek alakjában kifelé, felénk – a szülők, testvérek, iskolatársak, tanárok, a környezetükben lévő más felnőttek és gyerekek felé – nyilvánulnak meg. A tünetek megjelenése pedig már a károsodást jelzi.
Az alapvető hatást a gyermek helyes fejlődésére a család tagjai között fennálló kölcsönös viszony fejti ki. Ezen viszonyok ismeretében könnyebben megérthetjük gyermekeink viselkedését, a munkában, főleg az óvodai és iskolai munkában elért eredményüket vagy éppen eredménytelenségüket, problémáikat.
A családi viszonyok között a legjelentősebbek a következők: a szülők, a szülőpáros egymás közötti kölcsönös viszonya, a gyermek és a szülő (külön az apa és külön az anya), valamint a testvérek közötti viszony. Minél több tagja van egy családnak, annál nagyobb az életüket, fejlődésüket meghatározó viszonyok száma is.
A gyermek nagyon is figyeli az összes létező viszonyt egészen kicsi korától kezdve, sőt még megszületésük előtt is érzékelik. Különösen a szülőknek a többi gyermek iránti viszonyulását veszik érzékenyen. Összehasonlítják ezeket, értékelik, és meghatározott, főleg érzelmi „következtetéseket” vonnak le, ami persze nem tudatos szinten történik. Ezektől a következtetésektől függ, hogy hogyan viselkedik a testvéreivel szemben (ha vannak): csapattársnak és segítségnek érzi saját szükségleteinek és követeléseinek elérésében, vagy éppen riválisnak tekinti, aki miatt a szülők őt kevésbé szeretik, kevesebb odafigyelést kap, kevesebb időt szentelnek neki, kevésbé veszik őt (érzelmeit, történéseit) észre. Azt is meghatározza, hogy hogyan fog viselkedni a szülőkkel: természetesen és gondtalanul viselkedik-e velük, magabiztos-e, mert megkapja a szülői szeretetet, vagy magára akarja vonni a figyelmet a rá nem jellemző szófogadással vagy szófogadatlansággal, magasabb szintű aktivitással, élénkséggel, rossz tanulmányi eredménnyel vagy más fiziológiai tünetekkel, mint amilyen az éjjeli bevizelés, gyakori hasfájás, fejfájás vagy más betegségtünetek.
A szülők nagyon gyakran úgy tartják, hogy teljesen egyformán viszonyulnak minden gyermekükhöz, és semmiben sem tesznek különbséget közöttük, ami gyakran igaz is, ám nincs két egyforma gyerek, és ezért nem egyformán igénylik a figyelmet, odafigyelést. Különbözőek a képességeik, adottságaik, személyiségfelépítésük, élettapasztalatuk, ami a születési sorrendtől is függ. Hogy miben is tesznek különbséget? Az első és alapvető különbség a nemek szempontjából van, hisz a lányok általában nyugodtabbak a fiúknál (kivételek bizony vannak!), de értelmi képességeiket, megfigyelőképességüket, találékonyságukat, emlékezőtehetségüket illetően is különböznek. A fejlődési tempójuk sem azonos, van, aki később kezd el járni, a másik korábban kezdett beszélni, vagy éppen később válik önállóvá, de a testi érésben is vannak különbségek, pl. van, aki később lesz nagylány, mint a nővére. Hogy a szófogadásról ne is beszéljünk, hisz van, aki rögtön megteszi, amit kérünk tőle, a másik meg rögtön azzal kezdi: „Miért én?” Van, aki tombol, de van, aki rögtön elutasítja a kérést.
Nagyon fontos, hogy a szűkebb és tágabb családban nem szabad összehasonlítani a gyerekeket, hisz ez óhatatlanul mindig valakinek a kárára történik. Meg kell ismerni őket, amennyire csak lehet, szeretni őket a különbségeikkel, egyéniségükkel együtt, elfogadni és megérteni őket és a családban létező viszonyokat, és így teremthetjük meg a biztonságos, elfogadó, szerető környezetet, amire a gyermekeinknek szükségük van.
