Kék foltok a vékony karon, rózsaszín hegek a háton, harapás a cingár bokán, cigaretta égette fehér bőr. Kiskorúak bántalmazása, gyermekek szexuális zaklatása, érzelmi zsarolás, lelki terror. Legtöbbször a bűnügyi filmekben, esetleg a kórházas sorozatokban találkozunk e jelekkel s a hozzájuk kapcsolódó hihetetlen cselekedetekkel. Elvétve a híradó is beszámol néhány meghökkentő esetről. Rácsodálkozunk, elszörnyülködünk, majd a szőnyeg alá söpörjük a hallottakat.
Közben nem is sejtjük, hány gyermeket érint a családon belüli erőszak, vagy hány kislányt molesztálnak a hozzátartozói. Szomorú gyermeki sorsok lapulnak a csinos házak falai között, a falvakban ugyanúgy, mint a városban vagy a közvetlen szomszédságunkban.
Néhányuknak megadatik a menekülés lehetősége, egyesek új fejezetet kezdhetnek életük könyvében, nem feledve ugyan a régi meséket. Történetem főszereplője egy lassan nővé cseperedő leány (nevezzük őt Noéminek), aki számára csak most kezd felragyogni az eddig feketébe burkolózott világ minden szépsége.
„Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” (Ancsel Éva)
– Nem volt igazi gyermekkorom, nem is szívesen emlékszem vissza rá. Hatéves voltam, mikor anyu meghalt. Nem sok emlékem van róla és a vele töltött időről. Már kiskoromban rengeteget kellett segíteni otthon. Szó nélkül elvégeztük a ház körüli teendőket, ezzel nem is volt különösebb probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy apám sűrűn kezet emelt ránk, és lassan, de biztosan szétzilálta a családot.
A családon belüli erőszak kultúrától, etnikai, vallási és társadalmi hovatartozástól függetlenül mindenhol jelen van a világon. Fogalmát tágan kell értelmeznünk: ide tartozik a partnerek közötti, az idősebbekkel szembeni és a gyermekek ellen elkövetett bántalmazás. Megnyilvánulhat érzelmi, gazdasági, verbális, fizikai és szexuális erőszaktevés formájában is.
Világszinten évente több mint 3,1millió bántalmazott gyermeket tartanak számon. Szerbiában minden gyermek legalább egyszer volt már áldozata valamilyen bántalmazásnak, 10%-uk pedig tartós fizikai vagy szexuális erőszaknak van kitéve. Egy 2006-os felmérés szerint minden 4. gyermek veszíti életét családon belüli erőszak következtében.
– Hatan vagyunk testvérek. A két bátyám dolgozni állt, elköltözött otthonról, az idősebb nővérem pedig férjhez ment. Hárman maradtunk apámmal: a fiatalabb nővérem, a húgom meg én. Apánk mindegyikünket ütlegelt, nővéremet pedig tizenöt éves kora óta erőszakolja. Egy szobában aludtunk mind a négyen, s húgommal minden éjjel láttuk, hallottuk, hogy mi történik.
A világban minden 3. lányt és minden 7. fiút ér szexuális zaklatás 18. életévének betöltése előtt. A szemérem elleni erőszakot, erőszakos közösülést, vérfertőzést vagy a kiskorú veszélyeztetését 90%-ban férfiak, 10%-ban nők hajtják végre. 100 esetből körülbelül 4-re derül fény évente.
– Eleinte senki sem vette észre, hogy mi folyik nálunk. Aztán egyik nap az akkor negyedik osztályos húgom kitálalt a tanító nénijének, aki beavatta az iskola igazgatóját, és közösen értesítették a rendőrséget. Ezt követően egy hónapig kellett járnunk a szociális központba különböző beszélgetésekre, majd az év áprilisában, ha jól emlékszem, egy vasárnapi napon, eljöttek értünk, és elhoztak bennünket otthonról. Azt sem mondták, hogy hová megyünk, azt sem, hogy pakoljuk össze a holminkat, csak szó nélkül elvittek egy idegen családhoz.
A gyerekeket nem szabad szüleiktől elszakítani, legfeljebb saját érdekükben. Például akkor, ha egy szülő rosszul bánik gyerekével, vagy elhanyagolja őt. (ENSZ gyermekjogi egyezménye, 9. cikk)
A családon belüli erőszak jelenlétét az elkövetők és a szenvedő alanyok is igyekeznek titokban tartani. Még mai modern társadalmunkban is tabunak számít, s gyakran a külső környezet sem segíti elő az erőszak felismerését, az esetekre való rávilágítást.
– Az ügy a bíróság elé került, de apánkat nem ítélték el. Azt hiszem, nem hittek nekünk, hogy miért, azt nem tudom.
Az ENSZ 1989. évi, A gyermekek jogairól szóló egyezményében kimondja, hogy a kormánynak meg kell védenie a gyerekeket a szexuális kizsákmányolástól (34. cikk). Míg Dániában kémiai kasztrációt hajtanak végre a kiskorúakkal fajtalankodókon, Amerikában pedig életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélik őket, Szerbiában az erőszakot tevők maximálisan 8 év börtönbüntetésre számíthatnak, s felkerülnek a szerbiai napilapok „fekete oldalainak” listájára.
„A gyerek lelke olyan, mint egy bonyolult műszer: kiszámíthatatlan, mi okoz rövidzárlatot.”
(Al Ghaoui Hesna)
– Tizennégy éves voltam, mikor húgommal nevelőszülőkhöz helyeztek bennünket. Csak az első néhány napon bántak velünk kedvesen. Rajtunk kívül még két nevelt gyerek élt ott, s a házaspárnak négy saját gyermeke is volt, abból kettő szintén ott élt velünk. Nem igazán jöttem ki velük. Akármilyen rosszat tett valaki a házban, a lányok mindig rám fogták, engem vádoltak, ugráltattak, parancsolgattak, de nem hagytam magam. Lakott velünk egy szellemileg fogyatékos lány is. Vele sokat foglalkoztam, mert a nevelőszüleim nem igazán hederítettek rá. Igyekeztem segíteni rajta, mindig a pártjára álltam, mert magától nem mert szólni, ha baj volt. Sokszor én mondtam a felnőtteknek, hogy például kellene neki egy cipő, mert a mostaniba befolyik a víz. Olyankor nagy nehezen megvették a szükséges holmit, de máskor semmit. A zsebpénz körül is adódtak problémák. Naponta húsz dinárral indultunk iskolába, s ezt kellett beosztani uzsonnára. Ha hétvégén egy kicsit több pénzt kértünk, a következő héten annyival kevesebbet kaptunk.
A gyermeket csak a legvégső esetben szakítják el biológiai szüleitől. Ha a tanácsadások, konfliktuskezelő útmutatások ellenére nem történik pozitív változás a család életében, a megfelelő szerveknek jogukban áll máshol elhelyezni a veszélyeztetett gyermekeket. Az illetékesek felmérik a befogadó család anyagi körülményeit, lakásfeltételeit, s a leendő nevelőszülőknek részt kell venniük egy képzésen, ahol megismertetik őket a gyermekek jogaival, a szülői kötelezettségekkel és a gyermekek mellé járó anyagi támogatás részleteivel. Az állam havi állandó összeget ad a nevelőcsaládokhoz került gyerekek számára, melyet ruházkodásra, élelmezésre, a gyermekek szükségleteinek kielégítésére kell költeni. Egy gyermek addig maradhat nevelőszüleinél, míg hallgatói jogviszonyt folytat valamely közép-, illetve felsőoktatási intézményben.
– A szociális központ munkásai néha eljöttek látogatóba, s ezt a látogatást előre bejelentették. Ilyenkor csinosan felöltöztetettek bennünket, s a lelkünkre kötötték, hogy szépen viselkedjünk. Nem is mertünk mondani semmi rosszat, mert nem tudtuk, hogy mi lesz velünk, ha onnan el kell mennünk, és apánkhoz visszakerülni egyikünk sem akart. Ha váratlanul jöttek volna ellenőrizni bennünket, akkor látták volna meg, hogy valójában milyen a helyzet.
Három évet húztam le itt, s végül elhatároztam, hogy kérelmezem az áthelyezésemet. Felhívtam a szociális központot, elmondtam, hogy mi a problémám, s ők azt mondták, hogy bírjam ki addig, amíg tanulok. Ekkor sorozatos őrültségeket kezdtem művelni: kimaradtam éjjelig, berúgtam. Direkt. Ez sem volt hatásos, továbbra sem akartak áthelyezni máshová. Aztán egyszer, mikor elköltöttem a buszbérletre kapott pénzt, a nevelőszüleim részéről is betelt a pohár. Közösen bementünk a központba, és őszintén elmondtam, hogy tényleg szeretnék tőlük elmenni.
A szociális védelmi központ dolgozóinak elmondása szerint a nevelőszülőket folyamatos ellenőrzés alatt tartják, és ha bármilyen változást észlelnek, amely már nem teszi őket alkalmassá a nevelőszülői teendők elvégzésére, akkor elveszik tőlük a nevelt gyermeket. A központ emberei ugyanakkor igyekeznek felmérni a nevelőszülők valós gyermeknevelési motivációit, kiszűrve azokat, akik az anyagi juttatás érdekében vállalják feladatukat.
„Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.” (Dosztojevszkij)
– Egy éve kerültem új nevelőszülőkhöz, s most is itt élek. Húgom az előző családnál maradt, azt mondja, jól érzi magát. Két nap alatt lezajlott az áthelyezési procedúra, csak az előzményként megélt szenvedés nyúlt hosszúra, míg végre elkerülhettem máshová. A mostani nevelőszüleim kisebb gyereket szerettek volna befogadni, de úgy döntöttek, így is magukhoz vesznek, hogy tizenhét éves vagyok.
Miután két nagylányuk kirepült a családi fészekből, a nevét elhallgatni kívánó, jelen esetben Eszternek nevezett hölgy és férje magukra maradtak a hatalmas üres házban.
– Szeretem a nyüzsgést körülöttem – mondja Eszter, – hozzá is szoktam, hogy mindig jönnek-mennek a fiatalok itthon. Már régebb óta fontolgattam, hogy magamhoz veszek még egy gyereket. Úgy éreztem, hogy elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy fel tudjam nevelni, emellett nehezen viselem a magányt, jól értek a gyerekek nyelvén, s ők is bizalommal fordulnak hozzám. Nem igazán tudtuk, hogy mi fán terem a nevelőszülőség, mégis belevágtunk a dologba, hogy újra pezsegjen körülöttünk az élet.
Az addig hallgatag Noémi hamarosan megnyílt a vidám közegben, melybe belecsöppent.
– Nagyon kedvesen fogadtak, könnyen be tudtam illeszkedni. Előzőleg az volt a legnagyobb gond, hogy nem tudtam beszélni a problémáimról, s általában semmiről sem. Amióta itt vagyok, egyfolytában mondom a magamét. Apuval folyton diliskedünk, sokat beszélgetünk. Látod, néha már apunak meg anyunak hívom őket, olyan jól megvagyok velük! Sok egyszerű dolgot megtapasztaltam itt, melyet azelőtt sohasem: először mehettem el a piacra vásárolni, nézelődhettem üzletekben, olyan ételeket ehettem, amelyekkel eddig nem találkoztam. Csodálkoztak is megnyilvánulásaimon a nevelőszüleim, de az előző helyen sok mindenre nem volt lehetőségem.
Eszter szerint egy kis időbe tellett, míg egymáshoz csiszolódtak. Sokszor képzelte magát a lány helyébe, elgondolkodott azon, hogy ő mit tenne, ha egy teljesen idegen családba pottyanna.
– Mindenkinek új volt ez a helyzet, meg kellett szoknunk a másikat. Az elejében nem ment minden zökkenőmentesen, de hamar megoldottuk a felmerülő problémákat, s felállítottam bizonyos szabályokat, melyek betartását elvárom tőle.
Nagy nyomás nehezedik ezekre a gyerekekre, erős félelem él bennünk. Türelem kell hozzájuk, szeretettel kell gondoskodni róluk. Egy gyerek sem tehet arról, hogy hová született, hogy kik a szülei. Nem ő a bűnös azért, amiért rosszul bántak vele, vagy bántalmazták.
Noémi életében először tagja egy olyan közösségnek, ahol teljes értékű családtagként tartják számon.
– Az előző nevelőszüleim kihagytak bennünket a családi eseményekből – idézi fel a múltat. – Például karácsonykor a rokonok érkezése előtt elkaptuk az ebédet, és utána fel lettünk küldve a szobába, ahonnan nem jöhettünk le. Később, mikor már tizenöt-tizenhat éves voltam, inkább el is mentem otthonról az ilyen alkalmakkor. Amikor vendégség volt, hajnalig haza sem mentem, s nem érdekelt, hogy keresnek-e vagy sem. Nem tartottam úgy, hogy az lenne az otthonom. Fedél volt a fejem felett, nem haltam éhen, de semmi egyebet nem jelentett számomra az a hely. Most végre nem érezem kitaszítottnak magam. Igazi családtag vagyok. Eddig csak reménykedtem abban, hogy ez valaha így lesz, de most valóra is válik ez az álom.
Látszik is rajta, hogy boldog. Arcáról sugárzik az öröm, ha mostani életéről beszél.
– Jól érzi magát ebben a légkörben – állapítja meg Eszter is. – Remekül feltalálta magát, szófogadó, engedelmes. A szociális központban alig akarják elhinni, hogy ekkora változáson esett át. Mindig mosolyog, sokat nevet, beszédes. Ezelőtt szöges ellentéte volt mostani önmagának. Egy kis szerencse is szükséges ahhoz, hogy egymásra találjon egy jó gyerek és egy megfelelő család. Ragaszkodik hozzánk, s mi is örülünk, hogy itt van. Csak azt sajnálom, hogy nem került hozzánk hamarabb.
Mikor a biológiai családjáról faggatom, Noémi arcának izmai megfeszülnek. Zaklatottabbnak tűnik, rágyújt egy cigarettára. Jogában áll érintkezni velük, mégsem akar hallani felőlük.
– Egyedül húgommal szoktunk találkozni – mondja, – a többi testvéremmel nem tartom a kapcsolatot, bár hiányoznak. Miután elkerültünk otthonról, még egyszer láttam őket, de akkor is csak apám jelenlétében, s annyira dühös voltam rá, hogy alig tudtam visszafogni magam. Ezért úgy döntöttem, hogy tájára sem nézek ezentúl. Egy csöpp szeretet sincs már bennem iránta. A fiatalabb nővérem még mindig ott él, és ugyanazt műveli vele, amit eddig. Néhányszor próbált bennünket is visszacsábítani. Én látni sem bírom őt, s gyűlölködve gondolok rá.
A bántalmazást elszenvedő gyermekek nehezen dolgozzák fel a velük történteket. Az események sokszor a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését is gátolják vagy akadályozzák. A szeretetkapcsolat hiánya, az állandó szorongás és félelem érzése nyomot hagy lelkükben.
– Amikor elhoztak bennünket otthonról, és megmondták, hogy nem is megyünk vissza, akkor nagyon kikészültem – emlékszik vissza a lány. – Sokáig depressziós voltam, idegességemben pedig rászoktam a cigire. Időnként előjönnek ezek az emlékek. Elfelejteni nem tudom őket, csak próbálom félrerakni a múltamat, de néha ez sem megy. Ilyenkor magamba roskadok, és napokig csak sírok. Szerencsére egyre kevesebbszer jutnak eszembe a régi dolgok, s ha fel is bukkannak, kevésbé szomorítanak el. Már nem lábad könnybe a szemem, ha rájuk gondolok. Lassan elraktározom magamban. Nem lehet örökké a múltban élni, mert akkor sohasem kerülök ki belőle. Pillanatnyilag rendeződni látszik az életem. Van egy barátom, akit szeretek, és egy család, akire számíthatok. Jól érzem magam!
A jövőjére gondolva elmereng egy pillanatra.
– Hogy mik a terveim? – kérdez vissza. – Jelenleg az iskolára kell koncentrálnom. Ameddig tanulok, biztonságban vagyok. Utána a magam lábára kell állnom, s kikerülök a nagybetűs életbe. Miután befejezem a középiskolát, magyartanárnő szeretnék lenni. Esetleg szerb. Ez a két tárgy érdekel a legjobban.
Előbb-utóbb saját családot is szeretne. Egy odaadó férjet, maximum két gyereket, lakást, jó munkahelyet. De mindenekelőtt meg akarja alapozni a jövőjét. Semmiképpen sem szeretne olyan gyerekkort csemetéinek, mint amilyenben ő részesült. Nem tudná elviselni, ha szenvedni látná őket. Tervezget, álmodozik, eljátszik néhány kósza ötlettel, majd visszatér a földre.
– Egyelőre csak annyit akarok, hogy rendes életem legyen – mondja határozottan.
Én igazán hiszem, hogy arra a bizonyos tiszta lapra hamarosan megérdemelt csodás történetek, megvalósított célok, s újabb elérhető vágyak íródnak.
(Mától folyamatosan közöljük a Közegellenállás riportpályázat díjazott és közlésre ajánlott írásait. Először a Szívvirág jelige alatt beküldött 1. díjas riportot olvashatják.)
