A sokrétű, ötletgazdag kiállítás egy részlete
Újvidéken született. Elátkozott város, azt mondta mindig a kocsmában a harmadik feles és sör után, hetedíziglen átok ül ott a magyarokon; és csak rázta a fejét, mint a végtelenségig naiv ember, aki maga sem érti, hogyan fordulhat elő, most, a huszonegyedik század első évtizedének derekán, mit vétett valaki pusztán azzal, hogy magyarnak született. Ilyenkor elfelejtette, hogy magyarok között van, magyarsága itt nem bűn, de már nem fogta fel, mert gondolatban Újvidéken járt, nem Budapesten, és úgy festett, mint aki a következő pillanatban elbőgi magát, tehetetlenül elsiratja önsorsrontó magyarságát, a puszta létezését is talán, ha egyszer annyira szemet szúr, hogy már azzal is képes kivívni maga ellen a szomszédja haragját, hogy hangosabban veszi a levegőt, mikor az ablaka alá ér.
Újvidéken legalább tudta, miért kell a kocsmapulttól egy lépést hátrébb lépnie. Budapesten már nem, jó sokáig sehogy sem értette. Egyszer aztán rájött, hogy benne, igen, őbenne van a hiba, mert nemcsak magyarnak rossz, hanem délvidékinek sem elég jó, és attól a naptól fogva aztán még többet ivott.
Ismerte az egész Liliom utcai törzsközönség. Ha véletlenül idegen vendég tévedt a kocsmába, és túl közel talált leülni hozzá, egy idő után ösztönösen arrább húzódott, bár, ha kérdezik, maga sem tudta volna megmondani, miért, nem tudta volna megfogalmazni, hogy a keserves sorsú, örök vesztesek szaga árad ebből az emberből, ami semmi mással nem lehet összetéveszteni, annyira taszító, hogy mindenki menekül előle, aki egy kicsit is egészségesnek gondolja magát.
Ha már túllendült a határon, melyen belül még csak magában kesergett, másokat békén hagyott, csak csóválta a fejét az itala mellett, olyankor a dús keblű orosz pultosnővel szerbül próbált beszélni, az meg persze következetesen oroszul válaszolt a kérdéseire, pedig már szerbül is válaszolhatott volna, annyiszor hallotta -- Na, mondd meg nekem, Nyinocska, ki volt Újvidéken a legjobb trombitás? A Janó. Ki volt a legjobb zsugás a Gyorgyevity-féle kocsmában? A Janó! Ki volt a legtökösebb fickó strandon a lányok előtt? A Janó! --, a rend kedvéért csupán a létigéket kellett volna beillesztenie szerbül a mondatba, egy idő után azonban már ő is beleunt.
Eleinte sajnálta, mert irgalmatlanul nagy szíve volt az orosz pultosnőnek, egyszer haza is vitte, magához, föl a lakására, szánalomból talán, de nem ment vele semmire, mert miután Janó marokra fogta a két keblét, mindjárt az ajtóban, abban a minutumban, ahogy beléptek, annyi időt sem hagyott neki, hogy a szatyrát fölakassza a fogasra kabátja mellé, és esetleg megtapogassa Janó nadrágját, hogy érdemes-e, remélhet-e komolyabb eredményt, vagy csak a részegek hirtelen fellángolásának nyomát őrzi még. Persze, nem történt semmi, hamar lelohadt Janóban a vágy, mire az ágyig eljutottak, már alig állt a lábán, jártában bukott le a feje Nyina vállára, ahogy átölelte. A pultosnő egy darabig nézte, ahogy fekszik a paplanon magatehetetlenül, gondolkodott, mit csináljon vele, próbálkozzon-e még, hátha föl tudja ébreszteni, hátha lehet még lelket verni belé, aztán legyintett egyet, hatalmas keblét visszagyömöszölte a helyére, aztán egykedvűen kiment a konyhába, és folytatta, amit félbehagyott, mielőtt munkába indult.
Nem sokkal éjfél után lehetett, amikor Janó átbotorkált hozzá a díványra, oda is engedte maga mellé, de csak azért, hogy ő végre lefekhessen rendesen az ágyába, mert tudta, úgyse lesz itt már semmi, Janó megint elalszik, mielőtt egy ujjal is hozzáérne.
Sajnálta ezt a szerencsétlent, mert a kocsmárosnők szívükön viselik a jobb sorsra érdemes, esendő férfi vendég sorsát. Szeretnék megmenteni a zülléstől, magukhoz édesgetik, pedig talán tudják, tapasztalatból muszáj tudniuk, hogy a Janó-féle művészléleknek, ha egyszer elindult a lejtőn, akkor nincs többé megállás.
Másnap kicsit kedvesebb is volt hozzá a kocsmában, fürkésző pillantásával kereste Janó szemében a jelet, a közös titok nyomát, mert még reménykedett, hátha józanul is összejön vele egyszer, de mivel semmi biztatót nem árult el Janó tekintete, csak mohón, sóvárogva leste a poharat, melyet Nyina a kezében tartott, hogy mikor lesz már végre tele, Nyina eldöntötte, mostantól hiába próbálkozik nála, ő bizony nem állt kötélnek. Összefonta a karját hatalmas keble alatt, megállt Janó asztala mellett, és halkan odasúgta neki, hogy a többiek ne hallják, Janó, Janó, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!, és szomorkásan ingatta hozzá szőkére hidrogénezett, dús sörényű fejét.
Janó nem is próbálkozott többet Nyinánál. Talán ez volt az utolsó kudarc az életében, ez tette fel a pontot végleg az i-re, már így az utolsó időkben, amikor Janó tudta, érezte, nem sok van neki hátra, hiszen készült is minden pillanatban a halálra, csak nem merte megtenni azt a néhány lépést, ami a félszobájától a zsebkendőnyi spájzig vezet.
Pedig átkozottul jó trombitás volt. Még valamikor a hetvenes évek elején, gimnazista korában, a közösségi ház fúvószenekarában is játszott. Aztán a konzervatóriumba került, és ott állítólag összeszólalkozott valamin egy szerb diáktársával, állítólag egy szerb lány miatt, aki mind a kettőjüknek tetszett, és attól fogva nem volt maradása. Ki is csapták onnan hamarosan, annyira elhanyagolta a tanulást, aztán valahová elköltözött.
Akkortájt, amikor visszakerült Újvidékre, állítólag valami kocsmai verekedésben meghalt a bátyja, aki jó tíz évvel is idősebb volt nála, Janó szinte úgy tekintett rá, mint az apjára. Bezdánban történt az eset, talán hízókért járt ott a bátyja, mert minden évben vettek valahol malacot, meghizlalták, aztán levágták, hogy télire legyen kolbász, töpörtyű, hús, és leginkább zsír. Nem tudom pontosan, lehet, hogy már az áldomást itták a nyélbe ütött üzletre, erre nem esküszöm. Állítólag ha hamarabb hívnak orvost, talán megmenekül. A szülei biztos meg tudnák mondani.
Azt rebesgették, a bátyja szándékosan járt Bezdánba, hol hízókért, hol másért, hiába beszéltek a szülei, hogy oda ne menjen, de ő valakitől hallotta, hogy a falubeliek öregek közül néhányan még emlékeznek rá, hol van a sír, ahová anyai nagyapjukat eltemették. Nem nyugodott, mindenáron ki akarta deríteni, és ez lett a veszte.
Janó ezt már nem tudta kiheverni. Inni is akkor kezdett el. Addig is ivott, mert a Bácskában mindenki iszik, mindig is ivott, muszáj inni, hagyomány szinte, nem is vagy férfi, ha nem iszol. Janó az italból merített bátorságot. Ivott, ivott, aztán amikor elég erőt érzett magában, félrészegen hazarohant, előkereste a trombitáját, és nyakába vette a várost. Ha megjelent a Duna-parkban, már messziről kiabálták a gyerekek, hogy itt jön a félnótás trombitás.
Aztán kirobbant a háború. Gondolhatod. Szegény édesanyja sírva mesélte, azt hitte, ha eljönnek Újvidékről, akkor legalább ezt a fiát meg tudja menteni, ha már a nagyobbikat el kellett temetnie. A bérmakeresztlányomék házába költöztek, ide a szomszéd lakásba, a bérmakeresztlányom férje szerezte nekik. Janót régóta, még a gimnáziumból ismerte Újvidékről. Kicsike, alig ötven négyzetméter az egész. Az öregek eleinte ki se mozdultak, csak ültek a konyhaasztalnál, mint két riadt szemű kis egérke, a bérmakeresztlányom férje istápolta őket akkor is, most is.
Eleinte még úgy nézett ki, Janó talán itt összeszedi magát. Elkezdett megint trombitálni. Amikor eszébe jutott. Persze, a lakók nem sokáig tűrték, a bérmakeresztlányom férje figyelmeztette is, de nem hallgatott rá. Ha kedve támadt, akár éjfélkor is elővette a trombitát. Aztán a felső szomszéd egyszer megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha még egyszer nekiáll trombitálni éjnek évadján. Attól kezdve aztán, mivel otthon nem trombitálhatott, egy darabig kijárt a Vörösmarty térre, de onnan is hamar elzavarták, úgyhogy egyre kijjebb húzódott a városból, végül az Örs vezér téri aluljáró egyik félreeső sarkában talált magának menedéket. Kalap se volt előtte, a bérmakeresztlányoméknak azt mondta, nem a pénzért, hanem a békéért trombitál. A bérmakeresztlányom férje nagyon sajnálta, azt mondta, a telet se húzza ki abban a pici lakásban.
A végén már csak ült a szobájában magába roskadtan, és a vízállásjelentést hallgatta. Nem tudom, honnan szerezhette azt a kazettát, talán felvette egyszer magnóra, még régen, a bátyja halála után, amikor még mindennap bemondták a rádióban a vízállásjelentést. Eleinte ötször-hatszor is végighallgatta, megvárta az összes folyót. A bérmakeresztlányom férje mondta, hogy esténként föl kell erősíteni a tévét, annyira áthallatszott, mert pont azon a falon van szobája, ahol náluk a tévé, de még a fürdőszobában is hallották, ha kimentek. Egész álló este hallgatta: a Száva Jaszenovácnál árad, máshol apad, az Ung Ungvárnál közepes, máshol alacsony vízállású, meg a többit, a Hernád Hidasnémetinél közepes vízállású, a Kapos Kurdnál, a Sió Siófoknál, a Maros Soborsinnál, a Fekete-Körös Belénesnél, a Latorca Munkácsnál, a Marcal Mórichidánál, a Mura Letenyénél, a Dráva Őrtilosnál, a Duna Mohácsnál, a Tisza Tiszabecsnél, alsó szakaszán hajóvonták találkozása tilos. Ezt mind. Később már csak a Dunát. Nem tudom, hogy csinálta, talán visszapörgette a magnószalagot odáig, ahol a Dunát kezdték el mondani, és azt ismételtette, nem tudom, de mintha elakadt volna a szalag.
Akkor, másnap, korán reggel, az édesapja csöngetett át a bérmakeresztlányomékhoz, a férje nyitott ajtót, aki mentős, éppen nem volt szolgálatban. Rögtön látta, hogy itt nagyon nagy a baj, ahogy hamuszürke arccal megállt előtte az ajtóban az a szegény ember, és csak annyit tudott kinyögni, hogy levágta a kötélről, jöjjön gyorsan, de a kollégáinak is szóljon, hamar jöjjenek, hátha lehet még rajta segíteni.
Azt mondta a bérmakeresztlányom férje, mikor ő átment, az egész lakásban hallani lehetett, mintha elakadt volna, folyamatosan azt az egy mondatot játszotta a magnó, miközben ő a jól begyakorolt, ezerszer elismételt mozdulatokkal próbálta újraéleszteni Janót, és számolt magában, hogy egy és kettő és há és négy és öt és hat és nyolc kilenc és tíz és egy és két és há és négy és öt, egészen harmincig, aztán fújta a szájába a levegőt, még akkor is hallotta, olyan áthatón szólt az a hang, szinte beleette magát az ember fülébe, és nem hogy halkult volna, inkább erősödött, úgy hangzott, mint valami vád, vagy mint egy örökérvényű intelem, hogy Bezdánnál nincs jelezve, Bezdánnál nincs jelezve, Bezdánnál nincs jelezve.
Mikor megjöttek a mentős kollégái, akkor ment be Janó szobájába, és ő zárta el a magnót. Azt mondja, borzalmas volt, utána még napokig visszhangzott a fejében az a hang, nem is a Janó szederjes arcát, elkékült nyelvét látta, hanem azt a hangot hallotta, mintha egy eszelős asszony hajtogatná tébolyultan, szinte látta is maga előtt, amint járás közben billeg a feje, ahogy ismételgeti, mintha azzal is nyomatékot akarna adni neki. Pedig csak a rádióbemondónő hangja volt, mégis úgy szólt, mintha azért mondanák el annyiszor, hogy aki hallgatja, annak egy életen keresztül visszhangozzon a fejében, hogy Bezdánnál nincs jelezve, mint valami régi átok vagy vád.
* (Patak Márta író, a spanyol és görög kortárs irodalom fordítója. A részlet készülő regényéből való.)
