a piros kijelző lámpa csendülése percenként böki oldalba a várakozókat a vajdasági bank impozáns épületében rövid dísztelen akkord ahogy az automatához lépek azon nyomban egy meglepően kellemes hangú középkorú férfiú fordul hozzám a szeme acélszürkéje meglepően összhangban van csíkos trikója minden második csíkjának tónusával mosolyogva néz a szemem közé tehát és megszólal még mielőtt gyakorlott mozdulattal megnyomva a piros gombot kiugrasztanám a szerkentyűből a sorszámomat ha elfogadom szívesen nekem ajándékozza a kétszázötös számot neki ugyanis nincs szüksége rá mert az unokatestvére a kettes tolóablaknál soron kívül kiadta a nyugdíját köszönöm mondom nagyon kedves látom a kijelző lámpa kereken százat mutat egyetlen ülőhely sincs a sorszámot zsebre vágva leülök hát az egyik kellemesen széles ablakdeszkára két kisebb láda bokrossá csokrozódott műanyag dísznövény közé bal oldalra billenve kissé hogy helyet adjak a mocskos plasztikágakra hegesztett merevzöld leveleknek melyek tüntető együgyűséggel szúródnak bele a fémes szagú levegőbe
a vajdasági bankban újabban mégiscsak kellemes a várakozás párnázott sötétkék karszékekben lehet üldögélni sokáig-sokáig akár a moziban nincs többé ácsorogva várakozás ha telt ház van az ablakdeszkák befogadóképessége még legalább húsz fő az ácsorgás veszélye kizárt tehát az ájulás veszélye sem fenyeget épp senkit
amolyan veszélytelen állapotban ücsörgök lazítok szinte vagy negyedórát mire az ismerős vibrálás kezd belevegyülni az itt-ott visszafogott hangerővel folyó beszélgetések egyvelegébe azt hinnéd hangtalan rezgéssel alantas szándékkal észrevétlenül közelít valami
különös nyugtalanság ez szögezem le magamban az ablakban ülve tényleg milyen ismerős te atyaúristen mondom magamban ez itt lakik itt a vajdasági bankban
a piros jelzőlámpa száztizenegyet mutat a falon ezek szerint időm van bőven hogy nevet adjak neki végre hisz létezik rendre jelentkezik ebben az óriási csillogó teremben
százhuszonnégy kattan a szám és bekattan a név
a túlélés veszélye mondom magamban diadalmasan hű milyen találó és majdnem megkönnyebbülten nézek körül
örömöm azonban nem időtálló hisz itt van valóban már látom
a túlélés veszélye vigyorogva ugrabugrál a fényesre csiszolt márványlapok síkos felületén
a kényelmes sötétkék karszékek fénytelen huzatába bújik egyikből a másikba éppen a támla közepébe az üldögélő várakozók háta közepét irritálva pontosabban azt a pontot amely ha megviszket sem jobb sem bal kézzel nem elérhető
végigfut a mennyezeten levő gyönyörű vitrázsbetétek mintáin sikeresen megzavarva a színek összhangját amin oly jólesően elernyedve pihenhetnek a ráérős az esztétikára éhes tekintetek
kis gonosz koboldhoz hasonlatos a túlélés veszélye
felpattansz ha a zenélő jelzőlámpa nagyon röviden elmuzsikálja a számodat mondjuk éppen a kétszázötöst még a tolóablakig sem érsz a kis kobold már a zsebedben fogalmad sincs hogy ott lapul hazaviszed együtt alszik ébred veled csöndben nehezíti lépteidet
hát onnan ilyen ismerős hozod-viszed el sem veszítheted
emlékszem amikor a vajdasági bank üvegpalotává szépült és szemérmetlenül kitárta forgós üvegajtaját egyre inkább elnehezülő léptekkel ám szabadon belesétálhattak az ügyfelek én is hónapokig tanultam a lépéseket a síkos márványlapokon a bejárattól a tolóablakig a mai napig egyetlenegyszer sem hasaltam el teljesen
