Kedden vette át Zomborban Sándor Zoltán író-szerkesztő, a Magyar Szó belpolitikai szerkesztője a Berta Ferenc Zsebszínház által adományozott Herceg János Irodalmi Díjat. A tíz év kihagyás után tavaly új koncepcióval újraindított elismerés odaítélése kapcsán kérdeztük az új regényén dolgozó szerzőt.
A zsűri eddigi munkásságát értékelve kihangsúlyozta, hogy Sándor Zoltán irodalmi munkássága a pszichonovelláktól, meditatív prózától, tudatregénytől indult, ezeket az írásait az álomszerűség, a fantasztikum, a metafizika, a misztikum határozta meg. Novelláiban, regényében önmagát, a szétszóródó világba vetett egyént kívánta folytonos kételkedésének csillapítására felfedezni. A bírálóbizottság ezen meglátása nyomán kérdezem, írói érdeklődésednek ezt a szakaszát lezártnak tekinted?
– Tény, hogy kezdeti prózámat a fantasztikum és a misztikum hatotta át, de írói érdeklődésem mindig többrétű volt. Három csoportba szoktam sorolni prózáimat. Az elsőbe tartoznak a fent meghatározott művek, amelyek a világba vetett, a kozmikus magánnyal szembesülő egyén kérdéseit vetik fel. A második csoportba sorolom a társadalmi miliőből táplálkozó realisztikus novellákat, amelyek a kilencvenes évekkel, mindennapjainkkal foglalkoznak. A harmadik csoportba tartozik a zsűri által is említett, bánáti tájihletésű prózám, amely az irodalmi mítoszteremtés mellett a regionalitás hangsúlyozását és múltunk feltárását is sajátjának érzi, amivel rokon a hercegi hagyományokkal. Természetesen, sok az átjárás a különböző csoportok között, különösen a legutóbbi tudja magába szippantani az első kettőre jellemző vonásokat is: a metafizikát, a fantasztikumot, akárcsak a politikai és társadalmi vonatkozásokat, egy mágikus realista köntösbe transzponálva a feldolgozott történeteket.
Úgy érzem magamat teljesnek, ha írásaimban kifejezésre tudom juttatni egyéniségem számtalan apró összetevőjének egy-egy részecskéjét, és ide nagyon sok minden beletartozik: bánáti magyar származásomtól és újságírói tevékenységemtől kezdve a szépirodalom, a (művész)filmek, a rock és a jazz iránti kifejezett érdeklődésemen és focirajongásomon keresztül addig a puszta tényig, hogy 1992–93 folyamán szolgáltam a hadseregben.
A boszorkány botja című, eddig sorozatokban közölt opusod, a születő regény egy sor hozzá kapcsolódó elbeszéléssel az előzőkhöz képest jelentősen eltérő hangütésben mutatja fel az epikust. Egyfajta tájirodalomként olvasható, fordulatos elbeszélés, ami ugyan vissza-vissza evez az ezoterikus jelenségekhez és fantasztikus eseményekhez, ám alapvetően realisztikus. Ez által a kettősség által teremted meg Muzsla regénymítoszát. A település nevét ugyan a regényben egyszer se írod le, de aligha hiszem, hogy majdani olvasóid a faluban nem ismernek majd rá elődeikre, a falu jelentős alakjaira, netán saját magukra. Az ilyesminek nem szokott jó vége lenni…
– A boszorkány botja, akárcsak a készülő regényhez szervesen kapcsolódó önálló novellák sorozata valóban muzslai ihletésűek, azonban prózák lévén lényegében fikciók. Kitalált egyéni és családi történetek, amelyeket a megfelelő társadalmi keretbe helyezvén, azt boncolgatom, hogyan csapódtak le a történelmi és politikai változások egy adott közösségre és az egyéni sorsokra. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy mennyire vagyunk saját sorsunk kovácsai, illetve mennyire vagyunk kiszolgáltatva a társadalmi és politikai tényezőknek. Ehhez természetesen több mérvadó művet olvastam szülőfalum múltjáról, de egyaránt fontosak azok a történetek és anekdoták a régiekről, amelyeket a családban, baráti körben vagy nyári idénymunkák során idős falubeliektől a réten hallottam. További jelentős elemei ezeknek a prózáknak a sajátos hitvilág és a babona, ami lehetőséget teremt az ezoterikus, mágikus realista mozzanatoknak, nem kevésbé a sajátos, olykor fanyar, máskor fekete humor, és egy pozitív értelemben vett dac, amely sokszor képes túlsegíteni az egyént a nehézségeken.
Az elmondottakon kívül még egy fontos mozzanat lelhető fel ezekben a művekben, amely szülőfalumhoz köthető: a helyi szóhasználat. Szülőfalummal intenzívebben akkor kezdtem el foglalkozni, amikor Szabadkára kerültem. Nyilván a megszokott közegtől való eltávolodás miatt belső késztetést éreztem erre, ugyanakkor sokkal könnyebben tudtam fizikailag távolról, az otthoni impulzusok elmaradása nélkül belevetni magam ebbe a tevékenységbe. És itt, Szabadkán figyeltem fel arra, hogy a körülöttem lévő helybeliek és a Vajdaság más településeiről származó személyek nem használnak, sőt nem ismernek bizonyos szavakat és szófordulatokat, amelyeket mi Muzslán naponta használunk. Azóta tudatosan jegyzem fel és építem be prózasorozatba ezeket a kifejezéseket.
A boszorkány botja nem történelmi olvasókönyv és nem is szociográfia, hanem regény, s ilyenként kell kezelni. Ez azt jelenti, hogy írás közben elsősorban a cselekménybonyolítás érdekel, nem ragaszkodom mindenáron a tényekhez, sokkal lényegesebbnek tartom az emberi tulajdonságok és kapcsolatok, a közösségi viszonyok érzékeltetését a rideg történelmi adatok taglalásánál. Amit azonban fontosnak tartok megemlíteni, fiktív volta ellenére a regényben sokkal plasztikusabban, emberközeli módon lehet ábrázolni egy adott kort, mint ahogyan azt a részletes történelmi adatok sokaságában lehetséges lenne.
A regény állandó kapcsolatban áll a jelennel. Írhatok én a száz évvel ezelőtti eseményekről, de a műn érződni fognak a jelen jellegzetességei, visszaköszönnek a mostani közösségi, politikai és társadalmi problémák és kérdések. Ilyen téren már nemigen nevezném kimondottan muzslai vagy bánáti ihletésűnek a készülő regényt, bizonyos momentumaiban inkább a teljes vajdasági magyar létet igyekszik tükrözni.
A regény további fontos sajátossága, hogy összetett személyiségeket, komplex szereplőket igyekszik felsorakoztatni, akiknek nem lehet minden cselekedetüket egyértelműen pozitívként vagy negatívként meghatározni. Minden alkotónak nyilván van személyes álláspontja a társadalmi kérdésekről, a múlt megítéléséről, de amikor közösségi kérdésekkel foglalkozó művet akar létrehozni, akkor annak hitelessége érdekében köteles valamilyen formában a többi nézetet és elképzelést is érzékeltetni és felvázolni. Legkönnyebb elítélni vagy támogatni valamit, de az aligha irodalom, legfeljebb pamflet.
Akkor mégsem áll fönn annak esélye, hogy magadra haragítod a szülőfalud?
– A regény és a vele egységet képező novellák a legnemesebb szándékkal, végtelen empátiából születnek, és én hiszem azt, hogy a csendes többség ezt mindig méltányolni tudja, nem egy adott hősnek a szöveg kontextusából kiragadott kijelentését, hanem a teljes műt értékeli. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy mindig mindent félre lehet értelmezni, összeesküvés-elméletekben sosincs hiány, és egy kis erőfeszítéssel bármibe bele lehet magyarázni azt is, ami a szerzői szándék szerint nem tartozik bele. Úgy vélem, hogy a szépírónak – az újságíróval ellentétben – a mű érdekében nem szabad foglalkoznia leendő olvasójával. Az újságírónak igenis figyelembe kell vennie célközönségét, és másképpen kell például kommentárt írnia vagy tudósítania ugyanarról a vajdasági magyar eseményről egy itteni lapnak vagy egy magyarországinak, de a szépírónak nem kell ilyesmivel bíbelődnie.
Bíró Miklós: Kanyarodunk (1976)
– Az anyagi és terjesztési gondokat félretéve, úgy gondolom, hogy a hétéves Sikoly folyóirat az elmúlt időszakban bizonyította létjogosultságát úgy Vajdaságban, úgy a Kárpát-medencében. Természetesen, tisztában vagyok/vagyunk helyünkkel a magyar folyóirat-irodalom panteonjában, és jelenlegi kapacitásunk határaival, amit minden újabb szám elkészítésekor törekszünk feszegetni. A folyóirat koncepciójával kapcsolatban úgy gondolom, hogy egyszerre kell lennünk regionálisnak, nemzetinek és globálisnak. Nem szabad megengedni, hogy a velünk történtek, elsősorban minket érintő dolgok mellett szó nélkül elmenjünk. Ez a regionalitás egyrészt mikroközösségünkre, Muzslára és környékére, másrészt pedig a Délvidékre vonatkozik. Továbbá nem téveszthetjük szem elől, hogy egy több országba szakadt nemzet része vagyunk, és nem lebecsülendő, hogy az egymás közötti kapcsolatunk milyen módon járul hozzá a nemzet fennmaradásához. Hiába beszélünk egyetemes magyar irodalomról, ha nem ismerjük, nem olvassuk, nem értjük egymást. A Sikoly szerény lehetőségei mellett igyekszik valamennyi számában teret biztosítani más régiókból származó magyar alkotóknak. Ugyanakkor azt sem mellőzhetjük, hogy nem az anyaországban élünk, hanem Szerbiában, és az irodalomnak többek között egyféle kapocs szerepét is be kell töltenie a két nemzet között, ezt a célt szolgálják a folyóirat hasábjain megjelenő fordítások szerb nyelvről. Végezetül a XXI. század globalizált világában nem élhetünk elszigetelten egymástól, úgy, hogy nem veszünk tudomást a nagyvilág működését meghatározó eseményekről, ezért lehetőségeinkhez mérten igyekszünk szólni más nyelven született, de magyar fordításban megjelent könyvekről, és természetesen fordítani is más nyelveken alkotó szerzők munkáiból.
Nyitottságunk továbbá a fiatal alkotók felkarolását és az ezzel járó felelősség felvállalását is jelenti, és a periferiális irodalmi műfajok (horror, sci-fi) ápolására is vonatkozik. Szépirodalmi alkotások közlése mellett igyekszünk minél több magyar nyelven megjelenő kötetről is szólni, irodalom mellett pedig a film- és zenekultúrának is teret szoktunk adni, akárcsak a színháznak, olykor képregényeket is közlünk, és legtöbb számunkat egy képzőművész vagy egy fotográfus alkotásaival illusztráljuk.
Nagy figyelmet szentelünk a műhelymunkának is, amelynek nem szükségszerű fizikailag egy helyen tartózkodó emberek műhelyének lenni. A műhelyt nem az együttlét, hanem az együttalkotás teremti meg. Amikor több szerző egymástól függetlenül alkotja meg teljes szerzői művét, amely a többi szerzői művel egyesülve már egy nagyobb műalkotás mozaikdarabját képezi, és ez az összetett mű, az alkotórészecskéken túlmutatva, képes új távlatokat felmutatni. Így készült többek között a legutóbbi számunkban megjelent Harmath Antal titokzatos eltűnése című összeállítás. A kisregény terjedelmű mű huszonegy szerző fejezetéből tevődik össze, akik különböző személyek szerepébe bújva, egymástól függetlenül írták meg emlékeiket és ismereteiket Harmath Antalról. Mindehhez egy vázlatos főszerkesztői utasítással rendelkeztek az eltűnt hős előéletéről. Annak ellenére, hogy a folyóirat-szám nem rég jelent meg, számos pozitív visszajelzés érkezett Harmath Antira vonatkozólag.
Végül honi literatúránk magyarországi recepciójáról kérdezlek. Az utóbbi időben gyakran megfordultál különböző alkotóműhelyekben, irodalmi berkekben, alkotótáborokban, bemutatókon, ahol személyes kapcsolatot is teremtettél nem csak magyarországi, hanem más országokban élő magyar szerzőkkel. Mik a tapasztalataid irodalmunk külső megítélését illetően?
– Néhány évvel ezelőtt Budapesten egy Londonban élő és dolgozó magyarországi huszonéves fiú megkérdezte tőlem, honnan tudok magyarul. Hallottam már előtte hasonló esetekről, mégis meglepetésként ért a kérdés, és nem tudtam rá kellőképpen válaszolni. Mert mit mondhatna az ember egy olyan világlátott magyarországi fiatalembernek, aki úgy fejezte be tanulmányait, hogy közben nem szerzett tudomást arról, hogy országának határain túl is élnek nemzettársai. Ez nem csak az ő hibája, hanem az oktatási rendszeré, a társadalomé, a mindenkori politikumé, s amit fontos kiemelni: esetében még az átkosra sem lehet hivatkozni. Ő az érem egyik oldala. Vele ellentétben, azokon a magyarországi és erdélyi tanácskozásokon és bemutatókon, amelyeken részt vettem, a jelenlévők zöme ismerte az itteni írókat, folyóiratokat, történéseket. Ehhez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy ebben az esetben szakmabeliekről van szó. Ez az érem másik oldala.
Nagyon nehéz egyértelműen meghatározni tehát, hogy az anyaországban mennyire ismernek bennünket, és mennyire foglalkoznak velünk. Ezzel kapcsolatban azonban bennem egy másik kérdés vetődik fel: mennyire ismerjük mi önmagunkat, és mennyire ismerünk másokat? Egy átlagos vajdasági magyar huszonéves olvassa Herceget, Sziverit vagy Giont? Egy érettségiző diák mit tud a Kossuth-díjas Tolnairól vagy Végelről? Azt a kérdést már fel sem merem tenni, hogy mennyit hallott Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról, Grendel Lajosról vagy Balla D. Károlyról. Megítélésem szerint a magyar irodalom egyetemes, de intézményei továbbra is különböző régiókhoz és országokhoz kötöttek, ezért az országhatárok viszonylatában mindenképpen szükség van a hidakra, hiszen nemzeti önazonosságunkat segíti, ha ismerjük egymást. Hidakra azonban nem csak az országhatárok között van szükség, hanem kis közösségünkön belül is, hogy elvezessenek bennünket önmagunkhoz.
