Egy nyolcadik osztályos fiú volt a kapitány, mi, harmadikosok meg mind pingvinnek voltunk öltözve, és egy hatalmas hajón utaztunk, nem is tudom már, hová, de azt hiszem, akkor sem lehetett az nagyon lényeges, hisz minden jelenet a színpad közepén játszódott, egyazon kellékekkel. Nekem egy üveg lekvárt kellett ellopnom a kapitány kabinjából.
Csendben lopakodom, már benn a kabinban, amikor megreccsen valami, s a kapitány felmordul álmából:
– Ki az? Van itt valaki?
Mire én:
– Ááá! Nincs itt senki! – s már ki is slisszanok a lekvárral.
Annyira tetszett ez nekem, s igen sokáig, hogy gondoltam, ki kellene próbálni valóságosan is. Óvodás koromtól fogva, amióta csak apám szigorú követelésére havonta meg kellett igazíttatnom a frizurám a borbélynál, tudtam, hogy Péter bácsi, az átellenbeni öreg borbély minden ebéd után szunyókál egy kicsit a borbélyszékben. És volt egy nagyon szép kis kölnisüvegje az ablak melletti polcon, mindjárt az ajtóhoz közel. Nos, gondoltam, megpróbálom azt elcsenni.
Egy piaci napon, amikor már jóval tizenkettő előtt hazaértem az iskolából, nálunk pedig ilyen napokon rendre később volt csak az ebéd, gyorsan átöltöztem, és anyámtól kikéredzkedtem még kicsit játszani az utcára.
Óvatosan odalopakodtam a borbélyműhely ajtajába, majd még óvatosabban az ablak melletti polcig, s amikor, anélkül hogy bármi neszt is okoztam volna, már éppen nyúltam a kölnisüveg felé, az öreg borbély az arcára terített újság mögül – minden varázslatot egyszer s mindenkorra szertefoszlatva – annyit sziszegett csak felém: ha még egyszer megpróbálod, letöröm a kezed!
