Christopher Heser: Tengu démonok
Csuklófájós megsüllyedés és határsértések, bőszirmú merlot-virágzás és alkonysárga szívdobogás a csomós-göcsörtös hímsúly kötélszerűen megcsavarodó, majd bal felé kimeredő, aztán szúrósan lendülő, kéjbe egyenesedő vastag mélaságában, két kerék surrogása és megcsikordulása fölött, a kormányszarvak szoríthatóságának kengurubőr kesztyűs, izzadt érzékenységében, amikor a szerpentin körbepördülő csigavonala ugyanolyan ütemben zsugorodik, ahogyan meg a gyorsulás a motoros pupilláját tágítja-nyitja, a tenger sós spermamesét locsog a hajtűkanyar irányától függően hol innét, hol meg onnét, a kétfázisú térdkoptató (biphaze) belefogy a meg-megcsúszó gumi fekete csiganyomaival összerajzolt súrlódáshévbe, csönd van és árnytalanság a szinte még gyermek Josicune, a Minamotók Másik-Hősének szűkös cellájában, amely el nem zárja őt az ég kutyáitól nem-csak-hajnalhasadtakor; különös lények látogatják egyre gyakrabban és hangosabban, foguk villogása fény és csikorgás, megorrolt döghús szagú csábítás a sisak szivacsában (balesetkor az arcpárna a héj eltávolítása nélkül kivehető), amely elvonná figyelmét Buddháról, üldögélését nem lótuszvirágra képzeli és magocskákra, melyek mindegyikében már kész növényke kuporog, hanem valami sokkal mozgalmasabbra, ami talán csak a foglyul tartó Tairák monostora őrének csattogtatójából volt kihallható, amint takarodót vezényelt, de hangját a tengu démonok már az ablakpárkányra telepedve régóta várták, hosszú orruk a rácsok között átdugva szimatolt.
A fővárost, Heian-Kjót akkoriban négy szöglete felől a Fehér Tigris, a Fekete Madár, a Kék Sárkány és a Sötét Harcos oltalmazták, mellettük az íjas Dzsinmu irdatlan szobra feszült a szélnek Tennó minden kívánságát lesve; a rengések fölött, amelyek kimozdítani nem tudták, olykor mintha meghajolt volna, egyesek szerint térdre ereszkedett hat pengéjét félkörben elrendezve maga körül, ilyenkor elcsendesedett a víz, és fölhasadt a szemhatár ajándékképp, látná bár Tennó, Nihonéi a csillagok és minden, ami Jomi alvilága fölött életerejéből bőségében lebegni és végtelenül ringani tud, amiképp már a monostori cella álmában csodálatos kis Sizuka keble tette, igaz, kétfelől csupán, ki-kimozdulva, cseresznyés csúcsát szétterjesztve, amely a hónalj éjfészke felé csúszott meg, mikor fehér karját hátravetette, majd fölkeményedett és pirosságában zsugorodni kezdett, ha megfestett karmocskáival öléhez nyúlt, és az imént még hanyagul szétszórt indakar két oldalról önkéntelenül összeszedte, megtartotta és nyöszörgő rángatózásba ringatta puhaságnak, húsnak és kicsi oltalomnak, szárnymelegnek, églabdáknak és forró évszakbeli tengermosdatásnak ezeket az esendő, de határtalan, ajakra reszkető, verejtékesen didergető omlatag púpocskáit, Szamuráj réveteg áhítatát a négy fal között, mikorra az érzékeny tömlőcskék az alkarra hullottak, mert a sarkára ereszkedő gésa ajkát adta épp, és hattyúnyaka öklenget kissé, mert szolgálatkészen mindent, és mindent a torkába zsúfolt.
Ekkora az árnytalan szirtek felől, a megpuhult és lehullott, tojásdad-szabálytalanul guruló-megpattogó fekete Hold mögül, amely Szamuráj kedvesének repdeső szívéhez lendült, és olyan nagyon megnyomta, elszorította mesekeblének kéjtajtékos, pici bőrrohanásokba gyarapodó, aztán kisimuló, púpocskáján elhullámzó-megnyugvó, majd mégis lúdbőrösen visszaérdesülő, kézzel festett selyem mögé rejtett, kétségbeesett, szipogó, súlyosan félreringó, zokogó és csillapíthatatlan zajlását, valahonnan, szóval föntről-messziről, kifordítva a tenger alól, poliplábak csúszós-ragadós elmozdulása felől ekkora Sizuka legdrágább mosolyából Josicune megvonta már magát, és bár a kedves a Harcos katanapengényire szabott acéltükrét szemlélve még talán várta, látta és érezte is őt, Joritomó kivégzett fivérét kezdte siratni, a birodalom hamuba hanyatlott, és a lassan elsötétülő, végtelen erejű árnyat imádták mindahányan, aki mint leszálló vízimadarak faggyús szárnyának mélybe csapó legszéle, beleért a gésa csillag formájú, némelykor elszürkülő, talán-kapott tükrébe, de nyomot hagyni, ráncot vetni nem tudott. Az éles madárszárny lassan érintette meg a víztükröt, permetté szaggatta a mozdulatlan, higanyos felszínt, és szürke-kövér cseppeket ragadott föl belőle, amelyek lomhán keresték pályájukat az alattuk támadó, majd föléjük növő, szétspriccelő fehér habfelhőben; a fák vastag törzsénél megcsomósodott a köd, aztán elvesztek a madártoll hasította nyomok, mint amikor Sizuka csepergő könnyét egyszer-egyszer szívének melege szárította föl kettéváló kimonója hasadékában, a doromboló kebel fehér és édesen gőzölgő bőrén, és a Szamurájtól kapott pengét arcához, nyakához és lába közé szorította, akárha lassú, a legapróbb részletig megtervezett árnyjátékba kezdene hálóhelyiségének papírfalai mögött, elárult és az élők közül kiüldözött, boldog kedveséhez hasonulva, aki maga sem gondolta el halálát sohasem másképp.
Josicune némelykor öntudatához tér, máskor csak (talán) álmában sóhajt föl, és lábujját szorongatja előre-hátra hintázva, szorongása és vágyakozása úgy önti el a világot lélegzetének hullámával, ahogyan a tenger szerelme ostromolná a Szigeteket, ha a cella megnyílna, vagy teszi is talán; a rácsok közül eltűnnek az orrok és a megroskadó falak között az elvarázsolt szamuráj hallja, amint a hímtagos hiénaszukává változott tengu démon, foga közt vedlő farkú, már nem mocorgó rágcsálóval, a homályba húzódik, körbejár, majd leteszi, gyanúval összeszaglássza prédáját; aztán kisvártatva fölugat-visong az elmerült Hold helye felé, ahonnét visszasugárzik Sizuka távolsága, ahol kiszóródik reménye és kéjsóvársága, ujjacskájával elengedi keblét, meleg teste alig különbözik a patkányt faló kutyáétól, végül pedig Nihonra sötétség borul, mert a zöld eső, amely cseppenként fakaszt megszaggatott virágokat, mindent, nagyon sokat elmosott, és mert miután a fogoly hatalmas tenyerével a tengerre csapott, őrá most már vastag hallgatás vár.
