K érdéses közösségi támogatottságú eseményekről csak akkor lehet valódi részrehajlás nélkül beszélni, amikor azok történelemmé váltak. A kettő közötti vákuumot egyesek egy, egyesek két emberöltőre, mások ötven, esetleg száz évre teszik. Az elmélet szerint az emlékek dömpingszerű történelemmé válása akkor következik be, amikor a kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté alakul, vagyis amikor a résztvevők áthagyományozzák emlékeiket azokra, akik tettet már „csak meséből ismerik”. Abban az évtizedben vagyunk, amikor már kevesen élnek azok közül, akik aktív részesei voltak a második világháborúnak, akik elfoglalásról és visszafoglalásról, megszállásról és felszabadításról, telepítésről és kitelepítésről mindennemű modalitás terhével beszélni tudnának. Napjainkban, az évtizedeken át stigmatizált és betiltott retorika robbanásszerű kitörései ugyanolyan részrehajlással, átideologizáltsággal és mindennemű körültekintés nélkül kezeli a múltat, ahogy azt az évtizedeken át államilag legitimizált tette. Kezdeményezések, kritikai áttekintésre való törekvések mégis vannak, és az Emlékezés a Petőfi-brigádra c. könyv részben ilyen.
A 2009-ben kiadott kötet a „Petőfi Sándor” 15. vajdasági rohambrigád megalakulásának 65. évfordulójának tiszteletére jelent meg és szerzőkként Dr. Godó Ágnes, Kovács Gábor Attila, Solymossy Zsuzsanna és Uri Ferenc jegyzik. A könyv két módszeres egységre oszlik, melyek közül az első, a korabeli politikai viszonyokat és a brigád megalakulását, valamint a brigád további harcait boncolgatja; a második pedig a szemtanúkat szólaltatja meg. Műfaját tekintve így részben kismonográfiáról, részben interjúkötetről, részben memoárról, részben esszégyűjteményről beszélhetünk. Fontos megemlíteni azt is, hogy a kiadvány több fényképet, térképet is közöl, ugyanakkor néhány olyan dokumentumot, mely most jelenik meg először nyomtatásban. Felépítését illetőleg tehát, egy jól átgondolt szerkesztési koncepcióval indultak.
Az Előszó után Fehér Ferenc, Bácskai szimfónia c. versének egy részlete, majd az A történet című első szerkezeti egység következik. A lendületes Előszó kritikai áttekintést beharangozó, a heroizált, mitizált múlt elkerülését ígérő hangneme, akárha már az első oldalakon akadályokba ütközne. A szöveg nélkülözi azt a szemléletváltást, ami az elmúlt húsz évben az európai történetírásban bekövetkezett. A kortárs hadtörténeti művek ugyanis sokkal nagyobb kritikával kezelik például a megszállás-felszabadítás kifejezéseket; Magyarországon, Németországban (főleg az NDK kapcsán) már rég nem nevezik felszabadulásnak a Vörös Hadsereg bevonulását, és a második világháború kapcsán már az angolszász szakirodalom is, ideológiai szempontból sokkalta semlegesebb fogalmakkal operál. A szerző emellett több olyan megállapítással él, melyet nem ártana lábjegyzetben pontosítani vagy legalább megnevezni azokat a forrásokat, amelyek alapján ez a megállapítás megszületett, még akkor is, ha köztudott tényről van szó (pl. „Az ajándékokat a magyar szegényparasztok adták, a német nagybirtokosok, helybeli gazdák, valamint a kender- és táglagyár-tulajdonosok éppenséggel nem voltak adakozók”). Az 52. oldaltól induló fejezetek viszont észrevehetően más író (történész) tollából valók. Világosabban, pontosabban fogalmaz, terminológiailag következetesebb, retorikája elkerüli azokat a fogalmakat, melyeket még mindig erős politikai ballasztok terhelnek és hivatkozási apparátusa is sokkalta megbízhatóbb. A történeti vonatkozásokat tárgyaló egység tehát lényegében két szemszögből világítja meg a Petőfi-brigád tevékenységét, melyek közül szakmai szempontból az utóbbi a használhatóbb. Az Az emlékezet címet viselő második szerkezeti egység részben levéltári hagyatékból előkerült vallomásokat, részben a Magyar Szó felhívására érkezett leveleket, részben lejegyzett, élőszóban elmondott történeteket tartalmaz. A felidézett emlékek olyan szemtanúktól származnak, akik maguk is a Petőfi-brigád soraiba tartoztak, és a múlt rekonstruálhatóságát elősegíti az is, hogy több mint húsz adatközlőt sikerült összegyűjteni.
A könyvet elsősorban a történelem iránt érdeklődő nagyközönségnek ajánlanám. A szakmában járatosak pedig egyrészt az Az emlékezet c. fejezetet forgathatják haszonnal – igaz, alapos forráskritikai szűrés után, másrészt pedig – hivatkozási és terminológiai okokból kifolyólag – A történet c. fejezet második részét. A kiadvány fontos állomása a (vajdasági) magyar történetírásnak, elsősorban azért, mert – bár jelentek már meg ilyen jellegű munkák az elmúlt hatvan év során – az A történet c. egység mellőzi a népi-nemzeti történetírás hagyományára és részben a szocialista historiográfiára jellemző írásgyakorlatot egyaránt, szakmai objektivitásra törekszik, másodsorban, az Az emlékezet c. részben levő, dokumentum értékű közlések mentesek a hivatalos cenzúrától, továbbá az sem mellékes, hogy az alanyok mindenekfelett szabad akaratukból nyilatkoztak.
