Vannak darabok, melyek teljesen átláthatatlanok, ha a cím felől közelítjük őket meg (pl. Eco: A rózsa neve), másokat pedig csakis úgy tudunk átvilágítani, ha a cipőt a cím felől táguló látószögben vetjük le és hajtjuk magunk alá a lábunk. Az Urbán András rendezte Béres Márta One-girl Show egy olyan darab, melynek fokozatosan táguló, szűkülő, majd újra táguló, majd újra szűkülő színpadi játéka a „show” etimológiai eredetijét fejti vissza. A Pozorište Kazalište Kosztolányi Dezső Színház színpadán álló Béres Márta megmutat, felmutat, előtár, felkínál valamit abból, amit az énből megmutatni, felmutatni, előtárni, felkínálni lehet. Amit lehet, és nemcsak azt, amit a kispolgári közízlés sznobos hétköznapjaiban szabad (puk-puk-puk...).
Egy identitás felépítményének felmutatásához ugyanakkor nem kell díszlet, nem kellenek kellékek, csak néhány mikrofon, néhány ruhadarab, és egy szék, egy csontváz és annak állkapcsa, egy metronóm – bár ezek is már csak puszta töltelékként. Az alapvető eszköz maga a test, és az a dematerializált tér, mely őt körülveszi, és melyet csak az emlékek tudnak kellőképen kitölteni. A darab valós és kevésbé valós emlékek sorából építi fel azt a szubjektumot, mely folytonos időbeli fejlődésében, imaginatív befejezetlenségében, tettleges mozgáskényszerében elénk tárul. Azt látjuk, ahogy felhördül az őt beazonosítani előirányozó kérdéseken, azokon, akik őt mint kész, befejezett, fejlődésének csúcsán lévő individuumot beskatulyázni mesterkednek, azt látjuk, ahogy megrökönyödik azokon, akik ismerni vélik, hiszen még ő sem ismeri eléggé önmagát. Azt látjuk, hogy a modernitás azon rögeszméjére – egyszersmind a kispolgárság rendkívül kézenfekvő vesszőparipájára – mér pofont, mely szerint minden ember egyetlen teljes és befejezett egész. Béres Márta – nemi identitásán kívül – mindenre rákérdez: nemzeti, vallási, társadalmi, korosztálybeli, szakmai, családi stb. viszonyait tárja elénk. Vannak dolgok, melyeket ki kell mondanunk, de amikor kimondjuk őket, már tudjuk, hogy ez még korántsem a cél volt. A narratívában széttagolódó szubjektum így nem tagadja meg magát, nem tagadja meg önnön azonosulási csomópontjait, hanem számba véve sorjázza őket. Az előttünk a deszkákon elviharzó szubjektum nem vagy-vagy, hanem mindaz, amit látunk: a gyermekkorban kivert fog, a nagymama keze, a kimondott szavak majd a csontváz formájában testet öltő apa, az énekelt zsoltár, a magyar néptánc, a jugoszláv punk, a zarándokút folyamán kutatott egyöntetűség, az első intim élmény, a dalok által transzmedializált identitás, sőt még az a két változatban elképzelt lehető legrosszabb és lehető legjobb esetbeli jövőkép is. A narratíva nem szolgál egyértelmű jelölttel, még akkor sem, ha mindezen emlékek egyetlen testbe forrnak össze – mert a test múlandó, a színpadon felépített szubjektum pedig a maga széttagoltságában immáron tovább él.
A játékon innen, egy mindenekfelett alaposan megírt, vallomásosságra támaszkodó szöveggel van dolgunk, egy olyannal, amely különféle stílusokat, műfajokat, világlátásokat ötvöz a nemrégiben Újvidéken bemutatott De ki viszi haza a biciklit c. előadáshoz hasonlón. A színpadon egy karakterfejlődés reminiszcenciáit láthatjuk, azt, ahogy a szubjektum azzá lett, ami másoktól megkülönbözteti. Egy karakterfejlődést, amely a provinciális léttértől elszabaduló vágy során fokozatosan felszabadul, és a provincia kielégülését cserbenhagyva végtelenségében, önnön befejezetlenségében fejlődik tovább. Nem az a rendeltetése, hogy befejezett legyen, az sem, hogy ezeket az emlékképeket fel- vagy alulstilizálja, és az sem, hogy engedélyt adjon ezen fejlődés latolgatására, felülbírálására. A befejezetlenség ebben az esetben nem csonkulás, hanem továbbfejlődésre való hajlandóság.
A darab kilép a közönség felé, kérdez, indítványoz majd ölel, tudatni akarja, hogy amit láttat, csak a jéghegy csúcsa, mert a darab azonosulási hálójának egyik legfontosabb csomópontja mi vagyunk. Mi, akik nézünk, akik bámulunk, akik bírálunk, akik vágyunk, akik metélünk, akik beszélünk róla – akiknek a végén kijár a mindannyiunkat közrefogni kívánó ölelés. Ha szeretünk, akkor mindazt szeretnünk kell, amit láttunk, feltételek, előítéletek, megjegyzések, félhangos-mormolt lábjegyzetek nélkül. Ölelni kíván minket, magába zárni egy olyan mikrokozmosz, mely egy ritkaságszámba menő vallomásos, minimalista dramatizáció útján követi meg a teljességet. Minden elismerésem azoknak, akik ezt lehetővé tették.
