Ebben az évben három iskolai évfordulót is ülhetnék. Alighanem egyet sem fogok.
Pedig nem olyan megemlékezések és találkozások lennének ezek, amelyeket az ember maga mögé lapátol, hanem az emberélet meghatározó mérföldkövei. No de mik is a mérföldkövek? Ma már azt sem tudjuk, mi a mérföld? Pedig két évszázada sincs annak, hogy a mi tájunkon magyar mérföldben mérték a távolságot, olyanban, amely különbözött az osztrák mérföldtől, aztán a más európai mérföldektől is, ám ez abban az időben nem okozott senkinek semmilyen problémát, úgy mértek, ahogy kellett, ahogy a helyi szokások és a törvények kialakították az évszázadok folyamán.
Mondom, három évfordulóm is van ez évben. És meg is emlékeznék róluk. Mert ők az enyéim, személyesen kötődöm hozzájuk, beletartoznak génjeim lüktetésébe.
A legfiatalabb, a tizenöt éves, a budapesti Műszaki Egyetemhez kötődik. 1996-ban diplomáztam az egyetem Pedagógiai Karán. Pedagógiai képesítésem mellett intézményvezetői szakosítást is nyertem. Nem akármi ez, mert manapság már Magyarországon e képesítés hiányában igazgatói pályáztatás nem is lehetséges. Én a második generáció tagja voltam, mert egy zentai magyar nekivág a nehézségek leküzdésének, szögeztem le lelkemben, pedig a beiratkozás után már igazgató lettem egy általános iskolában, és az is lehettem volna nyugdíjig, ha a fenekemen maradok. De nekem kellett a képzés, az újabb egyetemi diploma, és megvalósítottam mindazt, amibe belekezdtem!
Negyvenéves évfordulója van annak, hogy 1971-ben Bilećán nyolc hónapos tartalékostiszt-képző iskola után előléptettek. Szakaszvezető őrmester lettem, az én tudomásom szerint, mert a hivatalos lap szerint azonnal hadnagy lettem! Meg csillagos lettem minden törvények szerint is. És megindult értem a verbuválás! Zupás legyek, komoly iskolai végzettségem van, még sokra vihetem a hadseregben! Merthogy magyar gyalogsági tiszt az nincsen az egész proletárhadseregben! Én megmaradtam a zentai Emlékiskolánál, magyartanár akartam maradni, hű voltam rám várakozó diákjaimhoz, visszatértem, és magyar népdalokat tanítottam minden tanulómmal vagy két hónapig, ez volt a kezdete az 1971–72-es iskolaévnek az én osztályaimban. No, volt néhány szigorú helyesírási óra is, de a hangsúly a népdalokon volt. Egy órára bejött Tripolsky Géza is, a múzeum igazgatója, és különös világ kerekedett osztálytermünkben akkor. Pedig véletlenül sikeredett a magyaróra olyanra, amilyen végül lett. Géza a feleségéhez jött, véletlenül, valami miatt. Erzsi szerbtanára volt az Emlékiskolában a magyar osztályoknak, adjon az Úristen olyan szerbtanárokat, amilyen Erzsi volt a Petőfiben meg az Emlékben akkortájt, no, Géza ott ragadt a folyosón, s én elhívtam őt, látogassa meg órámat! És ő bejött abba a bizonyos 6. b-be, ott aztán jó torkú énekesmadarak fészkeltek, s csöngő után, a kezdeti idegenkedés elmúltával dal bimbója fakadt, csodás teremtménye az Úristennek, remélem, jaj, nagyon remélem, hogy egykori tanulóim ma is emlékeznek még rá! Aztán a nagy dallikázás közben ránk nyitott az igazgató elvtárs, Savo Mrkobrad, aki egyik-másik dalunkat velünk is énekelte, mert akkor még a szerb igazgató is tudott magyarul, ám az egész esemény krémje az lett, hogy Savo igazgató szerb nótáját az én Bózsó Tibi diákom el tudta énekelni! És az én igazgatóm mindezek után megveregette a vállam:
– Le a kalappal, Pista!
Tibi elmondta, hogy a hét végén Savo bácsi társaságában tanulta a nótát, és neki tetszik is. Ezért tudja. Mert az ő öregapja és Savo bácsi…
– Te, Tibi, most már nekem is tetszik ez a dal – válaszoltam –, szerbórán tanítsd meg a társaidat is e nótára!
– De akkor nem énekelünk.
– Akkor énekeljünk most!
Felebarátaim! Magyarórán tanultuk meg a szerb népdalt, az igazgató, Savo bácsi nótáját, és nem csak abban az osztályban, ahol akkor megjelent a szigorú képű főnök, hanem mindenütt, ahol én tanítottam. Rendes nacionalisták most azt mondják, én egy magalkuvó voltam. Talán igaz is. De sokkal később egy diákom azt mondta nékem, tanár úr, egy egész lakodalmat végig tudtunk dalolni, mert tudtuk a szöveget!
Még hogy a szöveget! Én tanítottalak benneteket a dallamra is, mert az ének-zene nem ezt irányozta elő, pedig Pásztor Klári, az én kedves kolléganőm meghallgatta minden fű alatti instrukciómat, s igyekezett ő is magyar népdalt csempészni az órái anyagába. A tanmenet és a tanrend néha nem stimmelt, de a hangok, azok a pacsirtahangok egyetlen nap alatt kinyilasztották a tavaszi gyöngyvirágokat!
Ó, nem a szép élmény visszavetítése miatti elmúlás számomra a kegyetlen, hanem az, hogy április legvégén, ebben az esztendőben, amely szerintem kurván kurva, mert akkorát rugdalt oldalunkba, hogy nyögtünk belé; de bocsássanak meg olvasóim a kegyetlen nyelvhasználatért, apámat, apósomat, néhány osztálytársamat látogattam meg a közelmúltban a zentai Fölső temetőben, s ráakadtam néhány egykori kisdiákom sírjára is. Olyan volt ez, mint a szülő siratása gyermeke fölött!
És akkor most én mit is mondjak? Negyven éve kiröpültünk a bilećai iskolából, aztán a tanáraink, az osztálytársaink hősök vagy háborús bűnösök lettek? Itt van előttem a századom fényképe. Egyes parancsnokaink neve nemzetközileg ismertté vált. És a pitomacok*?
Van, akinek nevét visszahallom a napi politikai hírekben. És ki is élte túl a kilencvenes éveket?
Emlékszik-e még rám Jože Rak, szlovén gyerek, a hegyvidéki Podvrh alól, aki élelmiszer-ipari technikus volt, és Horvátországban érettségizett, és keresztet vetett velem együtt, amikor 1971 húsvéthétfőjén komoly támadás érte kövekből kirakott hercegovinai állásunkat. Nem mozdultunk addig a helyünkről, míg rettentő komoly parancsot nem kaptunk a visszavonulásra. Egy magyar és egy szlovén késleltette az ezrednyi előrehaladást! És ezt a pofánkba olvasták a locsolkodás napjának alkonyán! Vagy húsz locsolóverset idézgettem föl a lelkemben, és micsodás lányokat láttam! És hol is jártam, mely portákon tettem tisztemet az én szép Zentámban akkor?
Pedig ügyesek voltunk mi ketten, egy szlovén–magyar páros. Ez akkor még magától értetődő volt. Valami olyan állást építettünk ki, hogy a levegőből lehetett volna támadni minket. Helikoptertámadást meg nem vártunk. Pedig épp emiatt lett sebezhető a mi várunk.
Én e húsvéthétfő miatt nem lettem kitűnő pitomac, Jože sem lett jeles. Az egészben most számomra csak az érdekes: Joženak vannak-e unokái?
És az ötven év!
Ó, az az öt évtized a zentai Adai utcához kötődik! Ötven éve csöngettek ki nekem az általános iskolából. A bizonyítványon kívül egyetlen emlékem az osztályfotó, ott vagyok én a fölső sor közepén, istenem, ilyen magas voltam már akkor?! És csak erről a fordulóról van fotóm. A katonaságnál is csináltunk mi képet, de nem a befejezéskor, ám ez a kép a befejezés aktusa. Anyám őrizte az előszoba falán, míg otthon lehetett, de elszólította onnan az öregség, akkor kaphattam én csak meg, és kár is, hogy hozzám jutott. Azt hiszem, ez a kép anyám utolsó emléke rólam. Az én életem tovább folytatódott, ám mindezek után csak vendég voltam otthon. És most nézem a képet, és harcolok önmagammal, megtagadom előző kijelentésemet, mert olyan szép látni a zentai Árvai iskola alsó bejáratát, ahol mi, nyolcadikosok fölsorakoztunk. Ott vannak valami falak, valami ablakok, akkor mindez a világunk volt, ma már semmi nincs belőle. Beleolvadt minden valami új iskolaépület malterozásába! És a tanárok! Egyetlenről tudom, hogy még él! És ki ő? A magyar tannyelvű általános iskola matematikatanára, Ružica Živković, a szerb származású tanárnő, aki annak idején, amikor ez nem volt politikailag kóser, olyan ékes magyar nyelven tanított minket matekra, hogy soha észre nem vettük nyelvi sántaságát, ilyen aztán nem is volt, mert Ružo tanárnő meg nem engedhette, hogy nyelvi problémáink legyenek! Elhiszi ma énnékem valaki ezen állításomat?
Tavaly találkoztam vele. Most is hervadhatatlan, gyönyörű szép, amilyen fiatalon volt, a mi gyerekkorunk idején, amikor mindannyian szerelmesek voltunk belé. Megismert engem, én meg agyoncsókoltam őt, levegőt alig kapott lelkesedésem miatt, de ne ítéljen el senki, hiszen minden akkori tanáromnak általa küldtem a kései köszönetet.
És az osztálytársak?
Néhányukkal találkozom Fölső, ritkábban az Alsó temetőben. Néhányukkal összefutunk e világban is, ha Zentán járok, a piacon, ritkán a könyvbemutatómon. Pedig minden könyvem Zentáról szól, minden a gyerekkoromról, amelynek ők is aktív részesei voltak.
Vártam az idén, meghívnak-e az ötvenéves találkozóra.
Csönd az ajtó előtt. Puha csönd, mint télen, ha vastagra ülepszik a hó.
De én még most is várok. Mert hullámzik a Tisza, mert szellő járja a zentai utcákat, mert meg sem tudom magyarázni, miért is gyalogolok egy nagyot az Adai utcán, és hangosan mondogatom: itt volt az iskolám, itt Kapás bácsi szikvízüzeme, itt meg én vagyok, csöndes hazatérő, meghajtom fejem az út menti bokrok előtt is, az erre sétálgató szellő előtt is.
Uramisten! És megszólal a harang a Szent Antal-templom tornyában! Hát ez a harang néma volt az én gyerekkoromban. Fölnőtt voltam már, amikor megismertem varázsát. Különös, de egyetlen zentai harangszó az enyém, a Ferenc-templomé. Ahhoz mérek minden zentai harangszót, minden pesti rádiós harangszót, s még szebbet nem hallottam nála! De ott van lépésnyire mögötte a Szent Antal. Diákkoromban ellepte a fű, a gaz a portáját, de egyszer csak fölébredt tetszhalálából, s ez egy különleges zene! Vibráló hangjegyekkel lehetne regisztrálni őket, olyanokkal, amilyeneket az én barátom, Verebes Ernő rajzolgat ötvonalnyi világába Zentán. Ő még ismeri a csodát. Semmit nem kell neki megmagyaráznom, ceruzája varázsszóra indul, és bazsarózsát teremt: sötétpirosat dúrban, rózsaszínt vagy fehéret mollban. És mindezek után ujjai alatt önfeledten fölkacagnak a zongorabillentyűk. Ő azért érzi, valami különös vibrál ilyenkor Zentán, s a legkülönösebb dallam születik meg a gesztenyesor ágai alatt, a Tisza partján.
Hát ez meg az én ifjúkorom… Valami vadgerle fészket is rakott egy ágra.
* Hadapródok, kadétok, tiszti iskolai hallgatók
