Ott álltak a falu nyugati szélén. A régi házak kerítésén áthajolva kukucskáltak az orgonafák ágai. Az orgonafürtök szirmai, mint apró gyerekszemek, az utcát fürkészték.
Talán valami izgalmas eseményre vártak, talán egy hirtelen nagy felébredésre a bénítóan forró májusi délelőttön.
Fél óra múlva Lázár megunta az álldogálást, és felült a személygépkocsi motorházának tetejére, onnan kémlelte tovább a széles utca túloldalán kezdődő szántóföldeket.
- Biztos, hogy itt kell várni? – kérdezte az anyja.
- Igen, anyu – válaszolta Lázár –, látod azt a három eperfát!?
- Látom, de te honnan tudod, hogy azok eperfák? Én még bakfis koromban láthattam eperfákat, de te!
- Az öregasszony mindent részletesen elmondott.
- De hát ebből a távolságból, itt, a szántóföldek között, még csak utat sem látni. Biztos, hogy abból az irányból érkezik?
- Valamilyen útnak léteznie kell. Látod, ott azokat a bokrokat? Ott legalább egy gyalogútnak kell lennie!
- De hát honnan jön? A határból, vagy a szomszéd faluból, ami ide sem látszik?
- Nem tudom, anyu, csak azt tudom, hogy jönni fog.
- És valóban nem azért hívott, hogy meggyógyítsd?
- Anyu, mondtam már, higgyél nekem! Hogy miért kell most itt lennem, az talán a találkozáskor, kiderül.
- Féltelek, fiam, én semmi jelet sem kaptam!
- Akkor nézz a távolba! Látod ott messze azt az erdőt? Gondozott akácerdő, és ott kezdődik valahol a falu déli széle. Ahol most vagyunk, ez az alvég, a falu északi részét felvégnek hívják.
- Hiszen ez apád faluja – szólt meglepetten Sára. – Tudod, ebben a faluban nevelte fel őt a nagymama!
- Ott jön – kiáltotta hirtelen Lázár –, látod? Szinte lebegve fut az ösvényen. Én most eléje sietek!
- Várj, veled megyek! – szólt az anyja.
- Tudod, hogy nem jöhetsz – mondta Lázár –, ez csak az én ösvényem! Te csak figyelj, és a szemeddel kövess!
A tágas faluszéli utca másik oldalán mély vizesárok húzódott, mintegy határt képezve a házak és a szántóföldek között. Az árkot átívelő hidat hosszában durván kettéhasított akácrönkökből építették. Amikor a fiú a hídra lépett, egyszeriben súlytalannak érezte testét. „Nem lebeghetek, mennem kell” – gondolta, és pillanatok alatt a szembejövő öregasszony mellett észlelt önmagára. Az utolsó pillanatban nyújtotta ki karját, hogy a csuhába burkolt, vízfolyáshoz hasonló gyorsasággal haladó idős nőt vállon ragadja, és egy percre feltartsa.
- Te hívtál, mondd, mit kell tennem? – kérdezte Lázár.
- Menj! – mondta a sovány, ráncos arcú öregasszony –, csak menj!
Lázár továbbra is az öregasszony vállát markolta.
-- Menj, nem te kellesz! – mondta a csuhás öregasszony, és fehér füstöt fújt a fiú arcába. Lázár a tömjén és a méz illatának keverékét érezte, és mintha a talajból kitörő erős légáramlat emelné a magasba, szinte lepkeként cikázott az öregasszony körül. Sára, Lázár anyja ekkor már a Fiat Punto motorházának tetején állt, hogy jobban láthassa, mi történik a bokrokkal és a magas fűvel övezett ösvényen. Az öregasszony egy pillanat alatt eltűnt, mintha a bokrok szívták volna magukba. Lázárt még egy ideig kicsi színes foltként láthatta, ahogy tovasuhan a szántóföldek között, a falu széléről nem látható ösvényen. Sárának úgy tűnt, hogy fiát elnyelte a hullámzó, vibráló délibáb. Ezután belső forróság, láz öntötte el egész testét, és már csak ösztöneire hallgathatott. Leugrott a kocsiról és átfutott a széles falusi utcán, egészen a vizesárokig. Homlokáról és nyakáról patakokban folyt a veríték. A szíve összevissza vert, kalimpált, akár egy kilazult harangnyelv. A fiú születése óta, a tizenkét év alatt először érezte, hogy egy végéig nem gondolt cselekedett miatt, el is veszítheti őt. Első házasságából született lányával hasonló sem történt. Annak idején természetesen izgult, és aggódott Kamilláért is, hogy ha figyelmetlen lesz, elütheti egy autó, vagy valami baja eshet a kiránduláson, de ilyen meggondolatlan anya ő még nem volt, hogy a gyerekét ismeretlen helyre engedi egyedül. Ismeretlen? Hiszen felismerte a helységet. A férjével már egyszer járt a faluban, amikor Titusz megmutatta neki a nagymama házát, ahol őt felnevelték. Talán el is tudna jutni a házhoz. Valószínűleg felismerné még a falu központjából odavezető utcákat. „Nos, uramisten – mondta magában –, ketten maradtunk, most mit tegyek? Hát persze, a mobil! Felhívom. Mi van? Nem elérhető? Biztos kikapcsolta.” – Akkor odamegyek – mondta hangosan, és beindította a fiat Punto motorját. A motor néhány másodperc múlva leállt. Sára kiszállt az autóból, és felnézett a fátyolfelhős égboltra. – Tehát azt akarod, hogy maradjak! Rendben, de akkor add meg nekem, hogy telefonon beszélhessek vele!
Cirkusz
Az asszony beütötte fia mobiljának kódszámát, ám gyorsam meg is semmisítette. – Jól van – mondta –, már csak arra kérlek, nyugtass meg! A papír-zsebkendőm elfogyott, az ingem ujjába törlöm az izzadtságot, és a szívverésemnek olyan zaja van, mint egy rozsdás kolompnak a vezérürü nyakában.
Lázár anyja vállára tette a kezét és gyengéden megrázta.
- Anyu, anyu, ébredj, haza kell mennünk!
- Hát te? – kérdezte Sára, és fátyolos szemekkel bámult fiára.
- Jól vagy, anyu? – szólt Lázár.
- Igen. Miért?
- Mert haza kell mennünk! Tudsz majd vezetni?
- Viccelsz?
- Anyu, tudod, hol vagyunk?
- Az öcsém tanyáján!
- Ne tévesszenek meg a gyümölcsfák! Apa falujában vagyunk, nyolcvan kilométerre a várostól.
- És… mikor jöttünk ide? – kérdezte Sára.
- Nem emlékszel? Ma reggel, illetve délelőtt tíz óra tájban. Tegnap látomásom volt, és megbeszéltük, hogy ide jövünk.
- És mi történt? – kérdezte az asszony. – Én semmire sem emlékszem!
- Megtaláltam apai nagyanyámat, aki sajnos a karjaimban halt meg!
- Fiam – szólt rémülten Sára –, bocsáss meg nekem, de te eszednél vagy?
- Nyugodt lehetsz, anyu, de most menjünk haza! Otthon mindent részletesen elmesélek.
Az út, a hazatérés nagyon hosszúnak tűnt az asszony számára.
Személygépkocsival egy órányi időbe tellett, ám Sára úgy érezte, hogy több mint két órája úton vannak. Amikor leparkolt a ház előtt, mélyet sóhajtott, és fia szemébe nézett.
- Ugye minden rendben van?
- Igen, anyu – válaszolta Lázár –, és nagyon csodálatos vagy, mert az úton egy kérdést sem tettél fel!
- Pedig nagyon furdalt a kíváncsiság – mondta Sára –, főleg azért, mert semmire sem emlékszem!
- Gyere a szobámba, anyu –, szólt Lázár –, és kérlek, hozz egy csésze hideg teát, majd mindent elmesélek!
Amiikor az asszony, kezében a teával, belépett a fia szobájába, Lázár azonnal megszólalt.
- Hazafelé jövet gondolkodtam, illetve azt próbáltam megállapítani, hogy a történések melyik része volt álom és melyik a valóság – mondta a fiú, és percekig bámult maga elé. Sára türelmesen várakozott.
- Nem tudom, anyu –, szólt végül –, amikor átmentem a hídon, a testemnek nem volt súlya. Egyszerűen megszűnt a gravitáció. Egyébként minden természetesen zajlott. Sietve gyalogoltam, a lábaim mozogtak, de nem éreztem a testsúlyomat.
Amikor megmarkoltam a velem szemben suhanó öregasszony vállát, nem éreztem a tapintást, a ráncos arc pedig, egy pillanat alatt hófehér koponyává változott és kábító füstöt lehelt az arcomba. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy akácerdő szélén állok, és vagy húsz méterre az erdőtől fehérre meszelt, egyforma házak sorakoznak előttem, párhuzamos vonalban az erdő szélével. Amikor belépek az egyik, esőtől megszürkült, léckerítéses házba, a ráncaiból ítélve egy nagyon idős asszonyt látok. Később egy fiatalabbat is. Az idősebb az ágy szélén ül és érzem, tudom, hogy haldoklik. Kezével magához int, és azt suttogja: „Én vagyok a nagyanyád, az apád az én fiam volt! Kérlek, ölelj meg!”
- Amikor átöleltem –, mondta Lázár –, elalélt, kicsúszott a karjaimból, egyszerűen összecsuklott. Ezután a fiatalabb öregasszony így szólt: „Ő a nővérem. Lányfejjel szülte meg az apádat. A férfi, aki feleségül vette, hallani sem akart a gyerekről. Én vállaltam! Én voltam a nagymama. A partizánok a mi szüleinket végezték ki és nem az apádét. Bocsáss meg nekem, gyermekem, de ennek így kellett lennie.” – mondta a fiatalabb néni. Amikor őt is átöleltem, mert úgy éreztem, azt kell tennem, előbb az apámat láttam, ahogy könnyes szemmel öleli a nagymamát, ám másodpercek múltával önmagamat szemlélhettem az ölelkezésben. Az volt a legfurcsább, hogy nem tudtam, ki is vagyok valójában. Én vagyok-e Lázár, vagy én vagyok Gyökér Titusz, az apám. A fiú, akit ott láttam, mintha én lettem volna. Amikor nem láttam magam, apa nagymamája úgy beszélt hozzám, mintha én lennék az ő okos kisfia, aki úgy játszadozik a számokkal és az egyenletekkel, mint más gyerek a labdával. Volt még valami, amire nagyon halványan emlékszem. Úgy mozogtam a házban, hogy nem kellett az ajtókat használnom, simán átléphettem a falakon, mintha nem is léteznének.
- A másik lélek –, kiáltott fel Sára –, az archaikus! Apádnak is megvolt.
- Örökölhettem, mint a géneket? – kérdezte Lázár.
- Lehetséges – mondta Sára. Ha ismét jelentkezik, légy óvatos! Irányítanod kell, mert lehet, hogy…
- Most mi van – kérdezte hirtelen Lázár –, miért sírsz, anya?
- Nekem ez már sok! Az apám, a férjem, a fiam! Van ebben a családban valaki, aki normális?
- Anyu, te félsz! – mondta Lázár.
- Igen, félek, és nagyon féltelek.
A fiú anyjához lépett, és átölelte.
- Ne félj, anyu – suttogta –, mindenkinek megvan a maga ösvénye, amelyről nem térhet le. Csak azok lehetnek veszélyben, akik erőszakkal lépnek az utak kereszteződésénél másik ösvényre. Te soha sem cselekedtél erőszakosan.
- Biztos vagy abban, amiről beszélsz? – kérdezte Sára, miközben fia fejét simogatta.
- Igen, anyu!
- Bizonyítani is tudod?
- Ha hiszel benne, akkor igen – mondta a fiú.
Ezután még sokáig álltak Lázár szobájában, egymást átölelve. Az ablaküvegben, a félig felhúzott redőnytől árnyékos részben, akár egy tükörből, Sára valamikori önmagát látta, azt a nőt, aki negyvenöt évesen elcsábította a majdnem hetven éves matematikust és költőt. S ahogy lelki szemével újra láthatta a második férjével eltöltött éveket, rájött, hogy nem kell félnie. Semmit sem tett erőszakkal. Egyszerűen a saját ösvényét járta.
