Szörnyű dolgokra képes a magány. Naponta olvashatunk öngyilkosságokról, macskák által felfalt egyedülálló nőkről, mindenkivel szóba álló asszonyokról, magukban motyogó nénikről. És persze úton-útfélen találkozhatunk azokkal a történetekkel is, amelyekben a régóta szingli hölgy keveredik viccesebbnél viccesebb helyzetekbe, de végül megtalálja élete szerelmét, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Érdekes, de igaz, hogy az ilyen történetek legtöbbször nőkről szólnak, a férfiak valahogy nem tudnak ennyire kétségbeesni a társtalanságtól, sem ennyit görcsölni egy kapcsolat miatt.
A Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb előadásában éppen egy ilyen kapcsolat- és boldogságkeresésnek lehetünk tanúi. Láthatunk magányt, szomorúságot, társkeresést, romantikus csetlést-botlást, boldogságot, és beteljesülést is (még ha nem is abban a formában, mint amilyenben várnánk).
A címszereplő Liselotte teljesen mai nő, ugyanazokkal a problémákkal találkozik és küzd amelyekkel Bridget Jones, Carrie Bradshaw vagy Kéki Kata. Pozsgai Zsolt író pontosan tudta, hogy milyen témával tudja megragadni az emberek kíváncsiságát és képzeletét. És a darabot ugyan németül mutatták be először, kétségtelen volt, hogy nyelvterülettől függetlenül sikert arat majd. Így történt ez Zentán is.
A Liselotte és a május egy olyan nő szerelemkereséséről szól, aki felnőtt élete nagy részét egy öregasszony ápolásának szentelte, és a negyven felé haladva ráébred: ketyeg a biológiai óra, és nem lenne jó magányosan megöregedni. A felismerés hatására elkezd társat keresni, hol újságon, hol ismerősökön keresztül, hol pedig csak az utcáról rángatva be az első szembejövő férfit. A darab tökéletes lehetőséget biztosít a Liselottét játszó színésznőnek a kiteljesedésre, ugyanakkor választás elé állítja a rendezőt: a férfi szereplőket ugyanis játszhatja hat különböző színész, vagy (ahogy Mezei Zoltán rendező is elképzelte) egyetlen ember. Jelen esetben Liselottét Vicei Natália, a férfiakat pedig Ralbovszki Csaba alakítja. Egy nő – hat eset, mondhatnánk az egykori sikeres filmsorozat címét újrafogalmazva. És nem is lennének túl hosszúak az asszociációs láncok, amelyek a tévés sorozatig vezetnének: az előadás jeleneteit is különböző kórházas, mentős, nyomozós sorozatok zenéi választják el egymástól. Ez emlékeket szül és az éppen aktuális gondolatfolyamot is továbbviszi. A történet szerint ugyanis Liselotte udvarlói sorban elhalnak mellőle. Nem a kor, sokkal inkább a szerencsétlen véletlen következtében. Egy-egy ilyen halált követően csendül fel a Vészhelyzet, a Kórház a város szélén vagy a Derrick zenéje. Az egy-egy szerelem közötti szünetekben értjük meg, hogy Liselotte mire vágyik igazán: menyasszonyi ruhát húz, táncol, főz, meztelenkedik. A sokadik kudarc után pedig inkább már csak sír, iszik és megint csak sír. És egyre kétségbeesettebbé válik. A legszívbemarkolóbb jelenet, amikor utolsó reménysugárként egy hajléktalant emel fel magához, jólétet, meleg ételt, szeretetet ajánlva neki, de még ez a társadalmilag eldobott férfi is elutasítja őt. Liselotte ekkor rádöbben, ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Utolsó vőlegényében mégis megtalálja az igazit, aki magával viszi az örök boldogságba.
Vicei Natália páratlan érzékenységgel vezeti a karaktert a szégyenlős, ám még reménykedő naiv nőtől a boldog, ABBA-ra táncoló szexistennőn keresztül az alkoholba menekülő, megkeseredett vénlányig. Ralbovszki Csaba is lubickolhat szerepeiben. Hibátlanul lép át egyik karakterből a másikba, egyik pillanatról a másikra vetkőzi le a tipikus jellemjegyeket, és változik volt osztálytársból, 40 éves szűzzé, vízvezeték-szerelőből macsóvá, környezetvédőből csövessé.
A Zentai Kamaraszínház színpada lehetőséget biztosít arra, hogy a rendező intim térbe helyezhesse az előadást. Egyetlen szobában játszódik minden jelenet, a díszletet és az eszközöket így maximálisan kihasználják. A nézők pedig leselkedőknek, vojőröknek érezhetik magukat (legalábbis jobban, mint máskor), mert Vicei Natália már a közönség érkezésekor a színpadon van, láthatjuk, ahogy Liselotte készülődik vendége fogadására. Később pedig minden kelléket a szoba valamely sarkából húz elő. A kanapé ággyá változik, ahol szeretkezni és sírni lehet, a konyhából újabb és újabb ételek, italok, poharak és tányérok kerülnek elő (habár az ünnepi étkészletet a ruhásszekrényből varázsolja elő a nő), a szekrény tetején pedig egyre több az udvarlóktól kapott virág.
A darab kétség kívül komikus és tragikus egyszerre. Keserédessége a férfitípusok kifigurázásából, valamint a magány szomorúságából adódik. Sokszor inkább sírni lenne kedvünk, mint nevetni, de a sok szerencsétlenkedést látva mégiscsak inkább vagyunk kénytelenek kacagni, mint bőgni. Jól döntöttek a zentaiak, amikor szabadkai rendezőt és színészeket hívtak legújabb előadásukhoz, a pluszpont viszont így nem a házigazdának, hanem a vendégeknek jár.
