A kis falu farsangi báljában könnyen voltunk nagylegények. Torontáli Jancsi bátyja ugyanis bokszoló volt. S bár ő Szabadkán lakott, és csak ritkán járt haza, de amikor meglátogatta szüleit, s netán valami gondot talált volna akár Jancsi barátom, akár a lánytestvérei körül, egykettőre rendet rakott. Tudta ezt mindenki, ezért a mi hőbörgéseinket sem próbálta senki sem megtorolni, noha egyértelmű volt, hogy a lányokat kivéve nincs nagyon ínyére senkinek a vendégségbe érkezett városi vigéc.
Szépen telt az esténk. Jancsi sorra mutatta be gyermekkori cimboráit, akikkel rendre egy-egy itókával szentesítettük az ismeretséget, de nem hanyagoltuk a lányokat sem, s ha akadt olyan, akit Jancsi sem ismert, én szólítottam meg a lányt, mondván, bemutatnám neki Jancsit, merthogy ő idevalósi.
Úgy alakult, hogy éjfél körülre Pannikánál állapodtam meg. Vele táncoltam az utolsó taktusokat, így őt kísértem haza.
Persze ott voltak a gardedámok is (akiket mi gardírmamáknak mondtunk).
Hazafelé csak előttük mehettünk. De Pannika nagynénje kifejezetten rendes volt, amikor házukhoz értünk (Pannika vele lakott, amióta édesanyja a városban kapott munkát), így szólt Pannikához:
– Most bemegyek, viszek be még egy kis fát, rakok a tűzre, és lefekszem, de mire felveszem a pendelyt, benn légy!
Majd felém fordulva, kicsit felpipiskedve, szinte az arcomba suttogta:
– Körbecsókolgatni, megfogdosni, megcsöcsörészni, oszt, annyi! Értettem? Jóccakát! – s ezzel már el is a tűnt a sötétben a kertkapu mögött.
Torontáli Jancsiék nem sokra rá családosan kivándoroltak Kanadába. Jancsi bátyja néhány évig még bokszolt Szabadkán, a válogatott kerettagságig jutott, azután ő is kiment utánuk.
