Hétfőn Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban vendégszerepelt a kísérletezői hozzáállásáról ismert, budapesti székhelyű Tünet Együttes. Szabó Réka rendező-színész-matematikus társulata visszatérő vendége a Kosztolányi színháznak, ezúttal Az élet értelme, avagy időmúlatás 60 percben című, tánccal, zenével, beszéddel és a tőlük megszokott nem mindennapi technikai megoldásokkal átszőtt darabbal álltak a szabadkai közönség elé.
Majdnem elfelejtettem, hogy lesz, pedig egy aprócska cetli áll az asztalomon, a billentyűzetem és a képernyőm között, tehát jól látható helyen, amire kizárólag színházi előadások helye, időpontja van feljegyezve, emlékeztetőül, hogy mikor, mit is szeretnék megnézni a közeljövőben. A noteszlap – mert egy noteszből tépetett ki a cetli – ugyan nem érte el a célját, a figyelmeztetés máshonnan, néhány centiméterrel odábbról, a képernyőről, annak is az egyik szegletében megbújó chatablakból érkezett, továbbra is itt hever előttem, és azóta óhatatlanul is rávándorol szempárom, egyszeri észrevétlenségét állandó figyelemfelkeltésre váltva. Apróság, mondhatnánk, csak egy picurka papírfecni, de életünk nagy része ilyen apróságokból, csaknem észrevétlen mozzanatokból, piszlicsáré dolgokból áll össze, ezekről szól, gyakran ezek adják meg értelmét, mert az ilyen kicsinységek miatt lesz a mi életünk, saját, másolhatatlanul egyedi.
Az ilyen apróságokra, hétköznapi momentumokra épít a Tünet Együttes előadása is, egy-egy emberi történeten keresztül próbál rávilágítani arra, hogy az életnek egyetemes értelmét nehéz, sőt, az emberi emlékezet során tapasztalt megfejtési próbálkozások kudarcát ismerve talán lehetetlen definiálni, nem úgy egy-egy ember sorsának mozgatórúgóit, amelyek nélkül elképzelhetetlen az élete, amelyek tehát értelmet kölcsönöznek a létének. Mert mindenkinek vannak néha akár még önmaga számára is aprónak tűnő dolgai, amiket szeret, fontosnak tart, amelyek nélkül élete üres szürkeség, céltalan bóklászás lenne mából a holnapba. A Tünet Együttes szerint ezek az apróságok jelentik az élet értelmét, mert valamiben mindenki megtalálja az élete értelmét: a táncban, a munkában, az érzésekben, a virággondozásban, a zenében, a pénzszerzésben, a filmnézésben, bármiben. Embere válogatja.
A színházba érkezés perceiben biztosak lehettünk benne, hogy valami újszerűnek leszünk majd tanúi, ugyanis személyes okmányt leadva fejhallgatót és ahhoz tartozó vezérlőkészüléket kaptunk még a nézőtérre vonulás előtt. A kedves hölgyek elmagyarázták, hogyan, mi módon kezelendő a szerkezet, használatának kereteit azonban ekkor még homály fedte. Helyet foglalván persze a nézők nagy része a kezébe adott „játékszer” babrálásába fogott, jómagam is feltettem a fülhallgatót, hallottam is ezt-azt, de nem tudtam mire vélni, még nem értettem.
Aztán elkezdődött, szóltak, hogy a „játékszer” használatát néhány percig hanyagoljuk, majd az előadás menete ráébreszt bennünket, hogy mikortól lesz rá szükség. És valóban, igazán hatásos bevezető rész után dobos és nagybőgős elektronikus zenét varázsolt a színpadra, amibe betáncoltak főszereplőink, és megindult a végtelennek tűnő ismétlés. Itt jött a kísérletezésként aposztrofálható újdonság, és fülhallgatónk, irányító készülékünk is szerephez jutott. A színészek mindannyian beszéltek, de csak fülhallgatóval lehetett hallani, mintha valamiféle rádiós valóságshowba csöppentünk volna, sávokat – mintha csak rádióállomásokat – váltva hallgathattunk bele történetükbe. Egy színpadon hat ember hat történetet mesélt, mégis megvolt a kohézió, mégis egységesnek tűnt az egész. Teljesen hétköznapi történetek voltak, de céljukat elérték, felvilágosítottak bennünket, hogy minden ember a saját életének az értelmét keresi és találja meg, és azok egyszerűsége miatt nem kell félni, szégyenkezni, meg kell fogni, és örülni neki, hogy ilyenek vagyunk, ez és ez a fontos számunkra, mert egyetemes kérdésekkel csak akkor érdemes elkezdeni foglalkozni, ha mi magunk elégedettek és tisztában vagyunk magunkkal. Ha tudjuk, kik vagyunk, és megbecsüljük apróságainkat, amelyek betöltik életünk nagy részét, értelmet adva földi mivoltunknak, nyugalmat nyerünk, örömmel tekintünk majd elhagyhatatlan tevékenységeinkre, gondolatainkra.
